Jitzhak főparancsnok 2. rész – Jozsuka Chümest olvasott a vagonban

Írta: Schüttler Tamás - Rovat: Holokauszt, Irodalom, Kultúra-Művészetek, Történelem

Nem tudtam volna senkinek elmondani az Teichner Smiluval való majdnem verekedést se, de még inkább azt nem, ami ott gomolygott bennem.

Ortodox zsidó család a háború után; Képünk illusztráció (Forrás: Fortepan)

Talán egyszer, majd otthon Jolán nagyanyámnak elmondom – gondoltam, de talán még neki sem. Hisz vele sok mindenről lehetett beszélni, de épp a halálról nem. Párszor már próbálkoztam előhozakodni azzal, hogy miért halunk meg egyszer, meg, hogy milyen is a halál, de mindig valahogy másfelé terelte a figyelmemet. Közben pedig épp a nagyanyám öregedése, betegségei ébresztettek rá a halál tényére. Féltem attól a pillanattól, amikor szembe kell néznem az ő halálával, s aztán mindig megnyugtatott a valóság, hogy még él, még szeret, beszél velem, s reménykedtem, hogy bizonyosan sokáig él majd. Még az is felmerült bennem, hogy ha ő meghalna, talán nekem is meg kellene halnom valahogy, például, úgy, hogy átszaladok az iskola közelében a troli előtt, s az majd darabokra szaggat, s akkor nem kellene átélni a nagymama halálának fájdalmát. Öt-hat éves lehettem, amikor először éreztem ezt a félelmet, s először találtam ki ezt az öngyilkosságra emlékeztető megoldást. Pedig nagyon szerettem élni, pontosabban nagyon szerettem az életet. Épp ezért volt olyan döbbenetes szembesülni Teichner Smiluék fészerében Jitzike halálával, s talán ezért is volt felfoghatatlan, hogy Smiluék, hogyan tudnak élni az elvesztése után.

Rózsi vizet melegített, s a téli konyhában egy lavórba odakészítette.

– Fürödj meg, látom szégyelled már magad, pedig még kisfiú vagy ám! – majd szemérmesen kiosont a konyhából. Nem szerettem, hogy kisfiúnak néznek, egy jó ideje szerettem volna felnőtt lenni, a titkok végére járni, megérteni a sokak számára megérthetetlen dolgokat.

Ahogy törölgettem a testem, nem tudtam szabadulni a fejemben lévő gondolatoktól. Újra és újra felötlöttek Smilu fészerbeli szavai. Lefeküdtem, s egyszer csak belém villant Smilu mondandójának az a része, hogy a mamája egyszer látta is Auschwitzban a Teremtőt, az segített neki hazajönni. Ha Smilutól néhány nappal korábban hallottam volna ezt a mondatot bátyja halálának említése nélkül, ugyanolyan kajánul kigúnyoltam, esetleg ki is nevettem volna. Talán még azt is odavetettem volna: persze a mamád találkozott az Istennel, meg még a Náncsi nénivel is. De amint felidéztem a teljes mondatot, ugyanúgy, mint abban a pillanatban ott a fészerben, megdermedtem, a másodperc töredéke alatt megint valami rémület lett úrrá rajtam. Lehet, hogy Fáni néni a fájdalomtól, a mérhetetlen csapástól tényleg látott valami Isten félét? – gondoltam magamban a szegényes konyha sötétjében, a fásláda tetején dunyhákból vetett ágyamban. Lehet, hogy Smilu és reb Keszler, meg Leibman bácsi, s legfőképpen Teichner néni Istene mégsem csak babona? A halál tapintható közelsége némiképp elbizonytalanított. Nyugtalanul, izzadva feküdtem, egyébként is meleg volt ez a téli konyha a még parázsló öntöttvas sparhelttől. Éreztem, hogy meg kéne tudnom az igazságot. Gondolataimba merülve aludtam el.

Másnap reggel korán ébredtem, épp elmaradhatatlan kakaómat ittam, hozzá finom foszlós kalácsot majszolva. Már nem mertem reggelire kérni Rózsi finom libakolbászából, mert a meleg kakaót reggel mindennél fontosabbnak éreztem. Magamban persze nem értettem, hogy ha hétkor megiszom a kakaót, akkor miért csak tíz után ehetem meg azt a finom fokhagymás, paprikás libaszalámit.

– Ugye ennél még egy kis szalámit? – kérdezte a jóságos Rózsi, a gyermeki gyomor természetének avatott ismerője. Teli szájjal, hangtalanul bólogattam.

– Tudod a jó zsidó, mint szegény Rozika nagyanyád is, a milchiget, a tejest nem keveri a flejsiggel, a húsossal, mert a Törvény úgy tanítja, hogy a húsos zsírja és a tejes étel zsírja a gyomorban összekeveredve beteggé tehet.

– S ezt ki írta le… egy orvos?

– Ezek azok a dolgok, amiket nem kérdezünk, hanem elfogadjuk a törvényeket, mert a szüleink, a nagyszüleink, meg még azoknak a szülei is így tettek.

-De ki írta azt az írást? Ki írta le először? – makacskodva kérdeztem tovább.

-A bölcsek, a nagy rabbik..először csak tanították, beszélve, aztán valahogy leírták.

-Úgy, mint az Istent, a Teremtőt?

Rózsi néném kezében megállt a zöldségtisztító kés, felemelte eddig a tálra szegezett tekintetét.

-Ha ez így megy, egész jó zsidó lesz belőled…Hogy örül Rozika nagyanyád az égben, ha ezt hallja! Hatalmas nyálas csókokkal borította az arcomat. Belém mart a kérdés: Miért jó Rózsinak, ha én jó zsidó leszek, s azt végképp nem értettem, miért örül mindennek a születésem után nem sokkal meghalt másik nagymamám.

Már majdnem hozzákezdtem, hogy legalább az Isten megjelenésével kapcsolatos kételyeimről, a Héder-beli fiúkkal való vitatkozásaimról beszéljek a nénémmel, de valami mégis arra késztetett, hogy hallgassak Smiluról, a tegnapi majdnem verekedésünkről, s a halállal való gyötrelmes szembesülésemről. Rózsi része volt a szüleim világának, ő, amíg velünk élt ugyanúgy rejtegette előttem a férjének, apám bátyjának megölését, a gettót, a saját Izraelbe szökési kísérletét, a börtönbe zárását. Része volt annak a sajátos játszmának, amivel a körülöttem lévő felnőttek el akarták tüntetni az életemből, s persze a saját emlékezetükből is, múltjuk történéseit. Nem gondolták, hogy épp a suttogásuk, a kényes szavak németre fordítása szakít ki az elmerült játékaimból, s tesz mohón figyelővé, rejtjelezett szövegük buzgó megfejtőjévé.

Sokáig hallgattam…Rózsi mesélt a péntek esti ételekről, a farshalas húslevesről, a két barcheszről, meg az általam nagyon szeretett polisi tojás készítésével kapcsolatos tennivalóiról. Éppen péntek volt, ilyenkor megsokasodtak a konyhai munkái.

– Ha akarod segítek, a polisi tojáshoz meg tudom vágni a hagymát, meg fel tudom kockázni a keménytojásokat. Otthon is szoktam.

– Ha kedved van…segíthetsz..nemcsak jó zsidó, hanem jó férj is lesz belőled. A zsidó férfiak többnyire jó férjek, de persze a konyhába nem illik nekik segíteni – folytatta a tejes és a húsos elválasztásával megkezdett mai leckéjét Rózsi néném.

Kopogtak a kertkapun, Citrom a kis töpörödött, öregnek tűnő templomszolga jött, hozta a gyertyagyújtás és a szombat bejövetelének időpontját tartalmazó kis cetlit. Kopott fekete hosszú kabátjának kissé kirojtosodott az ujja, kalapja is nyűttnek tűnt. A kelleténél jóval hosszabb nadrágja szárát valami csipeszfélével fogta össze, hogy ne akadjon be a biciklije küllői közé.

-Sholem alehem Rosele Weinberg.

– Üljön le reb Citrom egy percre, most főztem egy jó kávét. Iszik? Vagy enne valamit inkább.

– Látom már beletanult a kóserságba.

– Ezt most miért mondja? Még mindig azt terjesztik rólam, hogy nem vezetek kóser háztartást?

– Nem terjesztenek semmit…csak hát kegyed ugye neológ családból jött ide férjhez, csak a kedves anyósa volt ortodox, érthető, hogy lassan jön meg a bizalom.

– És megjött már…vagy még mindig csak jön?

Citrom sokáig nem válaszolt, a konyha melege miatt levette a kalapját, s zsebkendőjével megtörölte a kalap alatt hordott kipa körül a fejbőrét. Akkorra már megszoktam, hogy a várdai férfiak még ebben a rekkenő nyárban is két fejfedőt hordanak.

-Na, Citrom eszik vagy iszik? – mondta indulattal Rózsi – vagy egy ilyen tisztátalan házban nem mer magához venni semmit.

– Nem…dehogy – mondta zavartan. Csak kávéztam már Franknénál, tojást ettem Mojse Fülöpéknél…ne higgye, hogy félek a konyhájától. – S, hogy Citrom Ábris kimeneküljön ebből a maga okozta kellemetlen helyzetből, felém fordult:

– No és tanultál már valamit Smilutól, Fülöp Joeltől, Reich Miklóskától? – s sorolta még néhány olyan fiú nevét, akikkel már az elmúlt évek várdai nyarain összebarátkoztam.

Vonogattam a vállam, nem volt kedvem megszólalni. Majd kényszeredetten, zavartan csak ennyit válaszoltam:

– Nem tudom.

– Miért…mit kellett volna tanulnia? – kérdezte még mindig kissé emelt, dúlt hangon Rózsi.

– Kis zsidóságot, milyen itt a kile élete, Tóra olvasást, meg ilyesmiket. Jó az egy fiúnak.

–Tanult sokmindent, de ezt bízza a szüleire..tanult emberek, majd eldöntik, mit kell tudni a fiúknak.

– Ha így gondolkodna mindenki, akkor lassan nem maradna vallásos zsidó – jegyezte meg nem kis malíciával a ráncos arcú templomszolga. – A Teremtőnek hála itt a mi gyerekeink sokat tudnak. A kis Kósa fiú úgy imádkozott a barmicvóján, mint egy rabbi.

– Ez a gyerek meg mást tud…Mit csináljunk, ott Pesten másként van. Gyönyörűen zongorázik, jobban olvas, mint sok felnőtt…tanul angolul, iskolai ünnepeken szaval.

Gyűlöltem, ha rólam volt szó, ha bármiért dicsértek, legszívesebben megszöktem volna. Zavart, hogy épp ennek az embernek meséli a nagynéném a zongorajátékomat, a könyvek iránti érdeklődésemet. Pont neki, aki valamelyik nap, amikor találkoztam vele az utcán, arról beszélt, hogy ha tőle függne nem is kéne a rendes iskolába járni, csak a zsidó iskolába, mert ott tanítják jól a világot. Az igazság az, hogy a zsinagógában, a Héderben, de a fiúk családjai körében is kicsit szégyelltem, hogy egyetlen héber betűt nem ismerek, egy sort nem tudok elolvasni a gyerekek imakönyveiből. Noha nem akartam zsidó lenni, nem tudtam volna elképzelni, hogy Istenben higgyek, de a fiúk körében mégis zavart a tudatlanságom. Nagyon irigyeltem, amikor szombat délelőtt a velem egykorú fiúk hangosan együtt mondták bizonyos imák szövegét. Már ott tartottam, hogy egy hangos Omént, pontosabban „Umájn”-t – mert a szabolcsi tájszólás áthatotta a héberüket is – én is megeresztek, ott ahol a közösség az előimádkozó szavai után ezt mondta.

Reb Citrom mosolyogva hallgatta Rózsi engem védelmező, értékeimet bizonygató szavait.

– Látja Rosele asszony, ez a baj magával, hogy ahelyett, hogy tanítatná ezt a gyereket héberül, a majdnem gojtévé lett szüleire bízza a dolgot. Azért kéne neki tanulnia, hogy hozhassak neki egy gyerekeknek való kis Misnát, ha annyira szeret olvasni, akkor tanuljon abból.

– Szép lenne, de én nem tehetek a szülei ellen.

Láttam, hogy Rózsi zavarban van. Tanácstalanul álltam a konyhaasztal mellett, már épp kifelé indultam, amikor Citrom Ábris felém fordult:

-Tudod nekem volt egy ilyen idős fiam …mennyi esztendős is vagy ?

– Kilenc múltam.

– Nahát ő most lenne tizenhét… akkor ő nyolcéves korában már úgy olvasta a Chümeszt, a Tórát akár két-három órán keresztül, hogy Reichman, az akkori öreg tóratanár, – szegény ő is meghalt még a vagonban – nem győzött csodálkozni a tudásán. Jozsukának hívtuk a fiamat…az a barmicvójára, hogy imádkozott volna már…Istenem..Teremtőm.

Citrom arca szelíddé változott. – Majd, ha jössz, a Csillag utcára a templom felé, gyere be hozzám, megmutatom a könyvecskét. Hátha kedved lesz héber betűt tanulni, s aztán olvasni azt is.

– Az a könyv a Citrom bácsi kisfiáé volt? – szólaltam meg halkan, félelemmel telien, szinte a torkomban dobogó szívvel. Ugyanis a másodperc töredéke alatt rádöbbentem, hogy Jitzikéhez, Smilu bátyjához hasonlóan Jozsuka sem él, bizonyosan őt is megölték.

– Nem, az én házamat bomba érte, szinte minden könyvem, amit itt hagytunk elégett, de még a ruhám is…már amit meghagytak a gójok.

Álltam, talán még dermedtebben, mint tegnap a fészerben. Itt van velem szemben Citrom Ábris, akinek volt egy fia, s aki mosolyogva mesél róla nekem. Hirtelen arra gondoltam, hogy Apa tudna-e rólam így mesélni, ha megölnének. Vajon mit mondana rólam? „Szépen olvasott Tomi, hamar megtanult számolni? Kétszer eltörte a szemüvegét?” Lopva Rózsi nénémre néztem, láttam, hogy folynak a könnyei, a köténye csücskével törli meg a szemét. Pedig az ő fia, Laci az unokatestvérem, él, erős, huszonhat éves felnőtt ember. Talán Rózsinak is volt egy másik gyereke, akiről nem beszél nekem, vagy Ferit, a férjét, apám testvérét siratja, akinek a komódon lévő picinyke képe előtt még itt Várdán is gyakorta megáll. Olyan erős volt a döbbenet bennem, hogy láttam, amint Citrom folytatja a mesélést, érzékeltem, hogy beszél, de csak pár pillanattal később fogtam fel szavait.

– Jozsuka gyorsan olvasott, talán ő volt a legjobb fejű a nyolc között…Persze Jankelével sem kellett a Héderben szégyenkezni, a lányok…Rachele, Hanna, Jozefa is szépen imádkoztak az anyjukkal.

Ez az ember itt áll, s nekem az alig ismert gyereknek mesélni tud a saját gyerekeiről. Az iménti döbbenetem csodálkozásba, álmélkodásba csapott át. Megint a tegnap délutáni és az elalvás előtti kérdéseim ötlöttek fel: Hogy lehet élni azután, hogy valakinek meghalnak a gyerekei? Majdnem megkérdeztem, hogy ugye valakik azért élnek közülük? De a templomszolga megelőzte a kérdésemet a következő mondatával.

– Mindegyőjüket elégették Ousvicba…bizony – s e mondata közben mintegy nyomatékosításként felemelte a kezét, s mutatóujját az ég felé emelte.

Sem Rózsi, sem én nem mertünk megszólalni. Citrom Ábrisból áradt a szó. Elmesélte, hogy milyen fürgén szedték a lábukat a gyerekek, Sárának, az anyjuknak kezét fogva, némelyikük szorosan mellette sietve, amikor a csendőrök az állomás felé hajtották a menetet.

– Mentünk végig a Fő utcán, volt vagy három kilométer az út. Már ott álltak a marhavagonok. Hamar felhajtottak a csendőrök, meg ilyen magyar katonafélék. Mondom az egyiknek: a fiam, Jozsuka vinni akarja a kiskönyvét, amiből tanul. Viheti-e? Felőlem – mondta a magyar baka. Jozsuka megnyugodott. Aranyat, pénzt kerestek mindenkinél. A kisgyerek félt, hogy a könyvét is elveszik. Gyorsan becsukták a vagonajtót, a fiam összekuporodott és rögtön olvasni kezdett…

Kisvárdát már egész jól ismertem, itt tanultam meg Elihu bácsi nagy férfigépén biciklizni, sokszor eltekertem a Nagyállomásig és vissza, szerettem a barátaimmal bámulni a vonatokat, gyakran jártak szovjet tankokat szállító platós vagonok, közel volt Záhony és Csap a szovjet határ. De a pesti gyors rákötve az orosz hálókocsikkal is érdekes volt. Ahogy Citrom mesélt, képzeletemben feltűnt a várdai Nagyállomás, de Jozsukát a bennem erősödő félelemtől nem tudtam elképzelni sem.

– Nem semmi volt az Weinbergné asszony! Higgye meg, nem semmi!

Rózsi kezében megint megállt a hámozó kés, állt a konyhaasztal mellett, maga elé meredt, és nem tudott megszólalni. Én vártam Citrom történetének folytatását, felkészültem, hogy ezen a délelőttön Jozsuka és a többi gyerek történetének végkifejletével is szembesülök. Tévedtem.

– Látod te fiú, így kell szeretni a kis Misnás könyvet, mint ahogy az én kicsi fiam szerette! Na, majd gyere egy ilyen kis könyvért Citrom bácsihoz! Jössz-e?

Rózsira néztem, majd a földre szegeztem tekintetemet, nem mertem, nem tudtam a templomszolga szemébe nézni. A félelem, az egész nyomasztó helyzetből való szabadulás vágya töltötte be a lelkem. Már nem akartam az állomásra gondolni, végképp nem a könyvét féltő Jozsukára. Ki akartam menni a kertbe, még inkább futni a házak mögötti rét felé. Kifutni magamból ennek a pár percnek minden borzalmát.

Kimentem a házból, a kert végében lévő budiba, a félelemtől jó darabig nem tudtam pisilni, pedig éreztem, hogy kell. Végül mégiscsak visszamentem a konyhába, mivel minden szörnyűsége ellenére érdekelt volna a történet folytatása. Citrom ült és valamilyen pletykát mesélt el egy a közösségbe frissen érkezett debreceni asszonyról, aki Grósz bácsihoz, a Fő utcai órásmesterhez jött feleségnek. Rózsi megkönnyebbülten hallgatta.

Lehet egy ilyen szörnyű történet után a parókás debreceni özvegyasszony és Grósz órás házasságáról beszélni, nyugodtan, mintha minden rendben lenne, mintha minden gyerek élne, Misnákat olvasna, játszana. Citrom megkapta a szokásos aprópénzt, amit besöpört a hosszú, kissé rongyos fekete kaftánja zsebébe. Git saaabesz…git saaabesz – köszönt el szinte énekelve, hajlongva.

Mindketten kikísértük a kertkapuig. Rózsi állt, nézte, amint felült a rozzant, nyikorgó kerékpárjára, s még sokáig nem vette le a szemét a távolodó, kicsit imbolyogva tekerő kalapos emberről. Féltem, hogy beszélgetni kell még Rózsival a Citrom által elmeséltekről. Féltem, de vártam is. Talán Ő is mond valamit, arról, amiről egyre többet kezdtem megtudni. Talán mesél a mi családunkkal történtekről.

1. rész

3. rész

támogatás
Pop up banner1

Címkék:Kisvárda, ortodoxia, zsidóság

[popup][/popup]