Hazátlanok

Írta: Kováts Judit - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek, Történelem

Kováts Judit Hazátlanok című regénye közelmúltunk történelmének több fehér foltját, közösségi, illetve egyéni sorstragédiáit, traumáit dolgozza fel egy szerelmi történetbe ágyazva. A regény főhőse Lilli Hartmann, 1944-ben a késmárki gimnázium végzős tanulója, akinek német nemzetisége miatt előbb a partizánok elől kell menekülnie, majd a háború befejeztével – édesanyjával, várandós nővérével és sorstársaival egyetemben – teljes jogfosztással sújtják, elveszik mindenüket, s először Novákyba, Szlovákia egykori legnagyobb koncentrációs táborába zárják, majd egy év rabság után a romokban heverő Bajorországba deportálják.

Koávts Judit (Fotó: Csutkai Csaba)

Lilli Hartmann egy a több mint 12 millió sziléziai, pomerániai, szudétanémet, kárpátnémet, magyarországi vagy donausváb közül, akit a háború befejezését követően származása miatt bűnösnek bélyegeztek, szülőföldjéről elűztek, és a volt Németországban sokszor katonai erővel az őslakosok nyakára ültettek, illetve a volt koncentrációs táborokba – például Dachauba és annak altáboraiba – zsúfoltak be.

A Hazátlanok szereplői fiktív személyek, azonban minden, ami velük történik, a valóságban is megtörtént. A sok tragédia és trauma ellenére azonban, amit elszenvednek, a regény optimista kicsengésű, hiszen Lilli Hartmann és sorstársai végül mégiscsak hazára találnak, és nagy szerepet játszanak Németország újjáépítésében és a szabad Európa alapjainak lefektetésében.

 

1945 június, Bad Reichenhall, amerikai megszállási övezet

„Az amerikaiak a folyton körülöttük lebzselő gyereksereget megszokták, ránk se hederítenek. A teherautó őrizetlenül áll, a sofőr sehol. Trudi, Gerlinde és a három fiú a tér négy sarkában figyelnek, Zilli és én a teherautó körül sétálunk, úgy teszünk, mint akik elmélyülten beszélgetnek. Vendi is csatlakozik hozzánk, már hárman sétálunk, egyszer csak Gabriel meglengeti a karját, a jelre bakot tartunk Vendinek, aki egy ugrással fönt van a teherautón. Vörös címkés, nagy húskonzervek garmadában, gyorsan be a hátizsákba amennyi csak fér, de van itt még cukor is, áhítattal, mint egy imát, úgy mondja Vendi.

– Miben van?

– Zsákban.

– Honnan tudod, hogy cukor?

– Mindenki tudja, hogy a sugar cukor!

– Nehéz?

– Mit kérdezgettek annyit, mondjátok, mi legyen vele?

A cukor nagy kincs, a feketepiacon aranyáron mérik, de a hátizsákban nem fér, kézben meg feltűnő; hagyjuk vagy vigyük? Nem szaladhatunk oda a többiekhez megtanácskozni, nekünk kell eldönteni, és gyorsan el kell dönteni, Zillivel egyszerre mondjuk Vendinek, hogy adja le azt is! Takaros kis zsák, megvan vagy tíz kiló, meggazdagszunk belőle, vagy ha azt mégsem, egy darabig lesz mit enni, de se Erna néni, se Klement tanár úr nem tudhat meg semmit, titokban kell eladni és okosan vásárolni! Képtelenség, a felnőttek nem hülyék, nem állíthatunk haza olyan mesékkel, hogy már megint szembejött velünk az utcán egy kacsa, vagy hogy teljesen véletlenül találtunk egy kis zsírt, kenyeret, lisztet; hát akkor mit csináljunk? A húskonzervet nyugodtan odaadhatjuk Susanne asszonynak, ő nem sokat kérdezősködik, ha netalán mégis, majd azt mondjuk, hogy az amiktól kaptuk ajándékba, a cukorral ellenben nem kapkodunk, végül is van időnk jól megfontolni, hogy s mint legyen vele.

Tévedtünk. Nincs időnk. Már másnap lebukunk. Az amerikaiak Klement tanár urat veszik elő, de hála neki, jóra fordul a dolog: a Führer után Mr. Cross, a 8. hadsereg tisztjének pártfogoltjai leszünk. Kapunk élelmiszerjegyet, sűrített tejet, tejport, a már ismerős húskonzervet, igazi teát és kávét is. A sok földi jónak azonban ára van: azon kívül, hogy megígérjük, nem lopunk többé, Mr. Cross utasítására angolul kell tanulnunk, és meg kell néznünk egy filmet a koncentrációs táborokról.

Van-e mondanivalónk, kérdezi Mr. Cross a vetítés végén. Hallgatunk. Hosszú percek telnek el, Mr. Cross velünk hallgat.

– Erwinből, a te Führer-fiókádból is könnyen zsidóhóhér lehetett volna – dörmögi a hátam mögött Gabriel.

– Mit mondasz, fiam? – Mr. Cross nem ért németül, de Gabriel megvonja a vállát, és nem válaszol.

– Hogy mondhattál ilyet? – rontok neki, miután Mr. Cross elbocsát bennünket.

– A Reichsführerschule végzőse volt, nem?

– De mi köze a zsidókhoz? A frontra vitték! Lehet, hogy megsebesült, vagy elesett!

– Ha elesett, hát elesett. Mit fáj az neked?

– Tegnap ő, holnap te; és te kinek fogsz fájni? – de már rohanok, nem akarom, hogy Gabriel és a többiek lássák a kétségbeesésemet, amiért kimondtam azt, aminek gondolni sem szabad még a lehetőségét sem.

Gabriel a nyomomban, szó teremti a valót, visszacsinálom, visszavarázsolom, Erwin él, igenis él!, kiáltom hátra, úgy futok, mint a nyúl, Gabrielnek esélye sincs utolérni, kemencében hamu, barakkok tövében csontváz-emberek, nincs arcuk, testük, már nem is emberek, Ida derékig érő vörös copfjával, Hanna a száz szeplőjével, Edu, Lipu, Sára, Stefan, Toni, az osztályból összesen heten, a gimnáziumból nem tudom, hányan, de sokan, nagyon sokan, sajnálom, sajnálom, nem tudom elmondani, mennyire sajnálom, hogy olyan könnyen tudomásul vettem, ami történik, és elfelejtettem őket.

Már olvadt a hó, csorgott az eresz, amikor reggel, iskolába menet megpillantottam a cipészmester házát elcsúfítva. Hirtelen nem is értettem, mit látok, leléptem a járdáról, és az úttest közepéről bámultam a három óriási, fekete Dávid-csillagot és az emberfejeket – magas homlok, horgas orr, beesett szemgödrök: úgy néztek ki, mint valami halálfejek –, harsogó ŽIDI felirat koronázta meg őket. Reggel megrémültem, délután, hazafelé az iskolából már nem léptem le a járdáról, és nem mentem az utca közepére, másnap, harmadnap épphogy fölpillantottam a ház homlokzatára, utána már azt sem, fekete csillagok, halálfejű zsidók beleolvadtak az utca képébe. De mit tehettem volna? Nem moshattam vagy vakarhattam le a falat, és nem akadályozhattam meg, hogy elvigyék őket! Az iskolából egyik napról a másikra tűntek el. Nem tudtam, hogyan és hová, de tudtam, hogy deportálták őket. Tudtam Dezső bácsit, Teichner doktort, és tudtam Goldstein Gyurit, a Wein textilgyár hivatásos és a papa szívességi sofőrjét is, akit munkaszolgálatra vittek. A zsidóknak egyszer az életben meg kell ismerniük a tisztességes munkát, írta az újság, de nem gondoltam, hogy ez Késmárkon bárkire, pláne Gyurira vonatkozna, hiszen nála jobb sofőr nincs is a világon, az autója belülről olyan, mint a patika, kívül meg hasra esik rajta a napsugár, de Teichner doktor is éjjel-nappal dolgozik, többet van bent a kórházban, mint otthon, mert a gyerekek összevissza jönnek a világra.

Annak ellenére, amit a filmen láttam, azért reménykedem, hogy szeptemberben, amikor újraindul az iskola, az egész osztály ott lesz a tanévnyitó istentiszteleten, és azt is remélem, hogy Goldstein Gyuri is megmenekült, és amikor találkozunk, felajánlja, hogy elvisz Lőcsére vagy Poprádra, mert éppen arra van útja, s még azt is remélem, hogy Dezső bácsi a csemegepult mögött áll, és Teichner doktor széles karmozdulattal messziről integet majd, amikor meglát, mert múlhatnak évek, évtizedek, ő számon tart mindenkit, aki nála született.

Szakítottam a csapattal, nem megyek velük organizálni, gombászni, horgászni, a várban csatangolni, nem megyek velük többé sehová. Még a Predigstuhlra sem. Nem akarom látni Zillit, Trudit, Gerlindét, és a fiúkat sem, senkit nem akarok látni, nem akarok itt lenni, nem akarok Lagerkind lenni, a régi életemet akarom, haza akarok menni! Illik, nem illik, kötelesség, lelkiismeretesség, azt akarom, hogy a mama újra dresszírozzon, a papa meg csitítsa: hagyja, szívem, mégiscsak gyerek! Ha hírt kapnék felőlük, akárcsak hallomásból, valaki idegentől egy morzsányi hírecskét, vagy jönne végre valami, egy levelezőlap vagy egy távirat, jobban tudnék örülni ennek a hülye békének! De Reichenhall mintha egy sziget lenne valahol az óceán közepén, a világtól elvágva, nincs posta, telefon, vonat, nincs semmi, még postagalamb sem; hogy fognak így engem megtalálni?”

A regény a Magvető Kiadó gondozásában jelent meg.

1953 szeptember, éhségsztrájk a dachaui menekülttáborban

„Ezüstösen csillogó patak, a napfény keresztülvilágít a lombokon, zöldben vibrál az erdő, sűrű bokrok, kövér fű, minden olyan dús és fényes, a táborba jóval Dachau előtt kell letérni, Emberhez méltó életet!, harsogja a transzparens az egykori őrtornyon, a kapun behajtva mintha egy külön városba érkeznénk; a tábor olyan hatalmas, hogy a miénk Blumenstadtban legalább ötször beleférne, s az Appellplatz is akkora, hogy több futballpálya kitelne belőle. Egyik végében hosszú, magas lépcsős kőépület, minden bizonnyal a parancsnokság, vele átellenben, két oszlopban a barakkok, egy sor, két sor, olyan sok sor, hogy nem látom, hol érnek véget. Közöttük nyílegyenes, széles út, zúzalékkővel leszórva, az út mentén egyenes törzsű, égig érő nyárfák, alattuk, egymástól egyenlő távolságra padok, asszonyok ülnek rajtuk, az út elején hirdetőoszlop vagy inkább -tábla, olyan, mint egy gólyalábakon álló vitrines szekrény, üvegéről szemembe verődik a napfény, rövidnadrágos, térdzoknis, iskolásforma fiú és egy kötényes asszony áll előtte. A távolban három férfi, a hátukat látom, barna haj, vékony, magas termet, Julius az! Mind a három barna és magas, mondja Ingrid, valóban, de a középső akkor is Julius, biztosan tudom, hogy ő az! Faképnél hagyom Ingridet, szaladok, porzik nyomomban az út, azok hárman mintha gyorsítanának, nem veszíthetem szem elől őket, még sebesebben futok, nagyon meleg van, a nyárfáknak lombjuk se rezzen, kerek fejű kisfiú kantáros rövidnadrágban, majdnem fölesek benne, a padokon az asszonyok megbámulnak, valaki utánam szól, nem értem, Julius!, kiáltom tiszta erőből, de azok hárman csak mennek, futok, ahogyan bírok, utol kell érnem őket, harmadik, negyedik, sokadik barakksor, az út közepén kislányok ugróiskoláznak, egyszerűbb végigugrálni a rácsot, mint kikerülni, ismét kiáltok, de Julius most sem hallja, vagy lehet, hogy igen, csak nem akar megállni? Megtorpanok, lihegve támasztom a térdem, a szélső férfi visszafordul, s felém mutat, megfordul Julius is, pár lépést tesz, aztán már szalad, én azonban csak állok, szúr az oldalam, és folyik a könnyem, én vagyok!, végigbolyongtam Münchent, és most ahelyett, hogy valami szépet, szerelmeset mondanék, ilyen semmitmondó bugyutaság telik tőlem, de Julius fölkap, s forog velem, amikor lehuppant a földre, szájon csókol, és azt mondja, hogy ragyogóm, csillagom!, s nevet, visszanevetek rá, kék az ég, süt a nap, úgy hiszem, boldog vagyok, boldogan integetek Ingridnek, Julius a barátainak, az óriás nyárfa árnyékában, egymást ölelve várjuk be őket.

A férfit Egon Valakinek hívják – a vezetéknevét nem értem –, széles tenyerében elvész a kezem, amikor Julius bemutat neki. Magas homlok, éles metszésű orr, barázdás áll, nagy, barna szemek, az íriszben csillagszóróként szikrázó apró pöttyök, lobog a haja, a szeme, a hangja, az egész ember merő lobogás, ő a sztrájkvezér, a táborlakók képviselője. Minden segítség jól jön, köszönet érte!, s egy számot mond, egy barakknak a számát, ahol a vészesen legyengültek vannak, ők kapják a szőlőcukor-injekciót, a csomagokat a gyerekek, öregek és a szoptatós anyák, ők nem sztrájkolnak, csak a férfiak. Egon Valaki megkérdezi tőlem, honnan is vagyok, aztán, hogy ismerem-e Jozef Gottfriedet. Hogyne, természetesen, az egész családot, a lánya a barátnőm, Jozef bácsi pedig nálunk, a táborban a svábok szószólója, felelem, nagyszerű, örvendezik Egon Valaki, az altáborok sorra csatlakoznak, Blumenstadtban éhségmenet lesz, reméli, hogy én is részt veszek majd rajta, és elvinnék egy levelet Herr Gottfriednek? Szívesen!, válaszolom, mi csak tegyük a dolgunkat, a munkatársai elkalauzolnak és segítenek a szétosztásban, neki sürgősen táviratoznia kell a minisztériumba, a levél, amit Blumenstadtba küld, az első sor első barakkban lesz, Juliusnak szervuszt köszön, azzal elviharzik.

Ismered? Julius azt válaszolja, hogy félig-meddig sorstársak voltak Brünnben. Ő halottszemlézett, Egon Valaki pedig a többi kijelölt fogollyal temetett. Azokat temette, akiket a milicisták agyonvertek, kivégeztek, egy teherautónyi német katona, egy teherautónyi német rendőr, a többi teherautón civilek; férfiak, nők, öregek, gyerekek, test a testre, kint, a város szélén, tömegsírba, egy teherautó, két teherautó, nyolc vagy kilenc teherautó, a végén a számolásba belezavarodtak, aki csinált ilyet, az már nem fél semmitől, s Egon Valaki nem fél sem az amerikaiaktól, sem a bajor kormánytól, azt, hogy siet táviratozni a minisztériumba, olyan természetességgel mondja, mintha csak a boltba szaladna el venni valamit.

Önként nem enni szerintem nagyobb hőstett, mint csatában jeleskedni! Betegbarakk: itt vannak a leggyengébbek, sötét folyosó, a falon tűzoltókészülék, jobbra-balra ajtók, azt sem tudom, merre járunk, egyik teremben sápadt, vérszegény gyerekek, bőrük alatt térképként rajzolódnak ki a hajszálerek, a másikban szürke, beesett arcú férfiak, erőtlen a hangjuk és acetonszagú a leheletük, a szőlőcukor-injekció doppingszer, életre kelti a holtat, és nem számít sztrájktörésnek, csak ha a tábori konyháról fogadnának el ételt. Híg kávét, sovány levest, szelet zsíros kenyeret, ennyit tesz ki az 1000 kalória fejadag, emiatt sztrájkolnak, és a vizes barakkok, leszakadt ajtók, rozoga ágyak, lógó belű matracok, szétrohadt szalmazsákok, gümőkóros gyerekek miatt, akik éppen az embertelen körülmények miatt lettek gümőkórosak, az igazgató a sleppjével bezzeg disznót hizlal, s vadonatúj bútoraik vannak, s lefölözik a segélycsomagokat! A táborok mind egyformák, nálunk, Blumenstadtban is beáznak a barakkok, nekünk is 1000 kalória a fejadag, és köhögnek, sápkórosak a mi gyerekeink is, a sztrájkvezér azt mondta, a blumenstadtiak szintén csatlakoznak, de szerencsére csak demonstrációról beszélt, és felvonulni, tiltakozni mégiscsak más, mint önként nem enni, azt hiszem, én erre semmilyen körülmények között, semmilyen cél érdekében nem lennék képes.

Ha begyújtanák a kemencét, hamarabb vége lenne! Ezektől éhen halhatunk!, mondja egy beesett szemű, hórihorgas férfi, s az ezeknél valahová a főépület irányába mutat. Alulról nézek föl rá, olyan magas, hogy a szájába látok, sötét üreg, nincs egyetlen foga sem, így néztek ki a tátott szájú holtak a filmben, amit Reichenhallban, Mr. Cross utasítására meg kellett nézni, menj, mesélj a gyerekeknek!, Julius a másik helyiségbe küld, nem ellenkezem.

A kislányt Terezának hívják, télen érkeztek valahonnan a Baltikumból, azóta köhög, a nyár sem bírta meggyógyítani. Smaragdzöld szemű, szöszke hercegkisasszony, mellé ülök, mesét mondok, Télkirályról, Nyárkirályról, a két ősellenségről, egyiknek fiáról, másiknak lányáról, Tavaszkirályfiról és Tündérlánykáról s a havasi gyopárról, aki Tavaszkirályfi százezernyi virágalattvalója közül egyetlenként volt hajlandó, magát föláldozva, a hó és fagy birodalmába szerelmi követnek elmenni. Tágra nyílt szemek, a szöszke kislány az ölemben, anyja az ágy végében, egy kisfiú az ő ölében, azt kérik, mondjam tovább, tovább mondom.

Tavaszkirályfi izgalomtól remegve, kezében a bájos kis gyopárral lépett Tündérlányka elé, hogy megvallja neki szerelmét, s Tündérlányka azonnal lángra lobbant iránta, és azt is kitalálta, hogyan védelmezze meg a gyopárt Fagyúrfi és Vén Hidegségnéni gyilkosan jeges leheletétől; azon nyomban hófehér ködmönöcskét varrt neki, abba öltöztette, s úgy vitte szerelmével, Tavaszkirályfival együtt atyja színe elé. Szép, szép!, dörmögte jégszakállába a Télkirály, aki őszintén szólva nem nézte jó szemmel Tavaszkirályfit az udvarában, hiszen az mégiscsak ősellensége, a Nyárkirály fia volt, s a vele szemben évről évre elszenvedett vereségére emlékeztette. Azonban a leánya kedvéért mégis erőt vett magán, és tűrt, tűrt, tűrt, igaz, hogy tűrés közben egyre sűrűbben és hevesebben rázogatta jégszakállát, és egyszer csak végére ért a türelemnek, havat, jeget kavarva, orkánerejű szelet fújva leűzte Tavaszkirályfit a Tátra mind a 999 csúcsáról. Az igaz szerelem azonban hatalmasabb bárminél és bárkinél, s Télkirály, Fagyúrfi, Vén Hidegségnéni együtt sem akadályozhatják meg Tavaszkirályfit abban, hogy amikor eljön az idő, ismét meginduljon hadával, és visszatérjen az ő Tündérlánykájához, aki Tavaszkirályfi örökkévaló szerelmén felül a világ legszebb virágoskertjét is magáénak tudhatja, ugyanis amikor a virágok hírét vették, hogy a jelentéktelen, semmi kis gyopár milyen finom, puha ködmönöcskét kapott, ráadásul halhatatlan lett, egymás után siettek a birodalmába.

Árnyék vetül rám, meg sem kell fordulnom, abból, ahogyan lélegzik, tudom, hogy Julius az, indulunk vissza, a szöszke kislány megkérdezi, jövök-e még, nem akarok hazudni neki, a talánnal mégis hazudok.

Verőfényes szeptemberi napsütés, harsogó pázsit, buja bokrok, cikázik a napfény a lombok között, de bármilyen ragyogó az idő, szép a táj, nem lehet feledni, hogy Dachau az Dachau, átalakították, nincs SS, zsidók helyett németek lakják, de akkor is koncentrációs tábor barakkokkal, őrtornyokkal, vizesárokkal és azzal a sok ezer, tízezer, százezer emberrel, akiket a szél, a víz bemosott a földbe, lehetetlen nem gondolni rájuk, rajtuk járunk, benne vannak a levegőben, itt vannak valahol a kemencék, a fogatlan, hórihorgas férfi elkeseredésében azt mondta, csak be kellene gyújtani őket, nem akarom hallani, nem akarom látni, nem akarom tudni, nem akarok mást, csak örülni Juliusnak, annak, hogy rátaláltam és nemhogy nem neheztel, szeret, biztos vagyok benne, hogy szeret, tudja a gondolataimat, érzi, amit érzek, és én is érzem, amit ő érez, Ingrid tudósítója még sincs itt, majd otthon találkoznak, mondja Ingrid, sóváran irigylem tőle a szót, hogy otthon, és irigylem, hogy nap mint nap együtt lehetnek, nem választja el egymástól őket semennyi kilométer.”

[popup][/popup]