Festőnapló változó tájakról és a belső időről

Uri Asaf magyar-izraeli képzőművész sugárzóan sokoldalú: egyszerre festő, költő, műfordító (civilben vegyészmérnök), és néha zenél is. Az Amíg árnyékot vetek című 2003 és 2013 között írt naplójegyzetei nem szokványos napló, hiszen „Nincs történet. Csak képek és mozdulatok vannak, állóképek és mozgóképek.”

A 2004 óta újra Magyarországon élő művész a Budapest és Jeruzsálem közötti tengelyen repdes. Az oldalakon földrajzi távolság és az újrakezdett élet lehetősége vibrál.

A naplóíró a saját privát kisbolygójára repíti olvasóját, a külső és belső történések, a változó tájak és belső idő terébe. Az evilágba és a túlvilágba. A festő-költő szakadatlan vándorúton; az utazások közben egyszerre emlékezik és él a jelenben. Valahová tartunk egy rejtélyes csigalépcsőn. Miért is ír az ember naplót? Talán (ön)terápiás célból. Naplójegyzetek ezek vagy prózaversek? Vagy festői révületben írt / rajzolt apró skiccek, álmok, versek, vagy apró zeneművek, hiszen tagadhatatlan a szövegek zeneisége? Kétségtelenül festőien ír, erős vizualitás lüktet a sorokban, de írhatna-e másképp egy képzőművész?

Bekeretezett és keret nélküli külső és belső világ tárul fel. Nincs is természetesebb, mint naplójegyzeteket írni félálomban. A szövegkompozíció monumentális, mégis finoman érzékeny; a szövegek mintázata mint egzotikus falevélen burjánzó erezet, vagy imbolygó árnyékokból álló körkörös kompozíció. Egy kabbalista lírai sorait, egy hullámzóan andalgó folyamot olvashatunk a művészt foglalkoztató dolgokról és a lélegző bibliai tájról. A nyugtalan, kontemplatív önportré lelkiállapotok tükre, és a rögeszmés (ön)lélekelemzésre ráborul az álomszerűség, az élettapasztalat és az alkotás öröme. A mindennapok apró képei, éles megfigyelések, látomások, emlékfoszlányok, megkövült nappalok és éjszakák, évszakok, álom, ébrenlét, érzések, hangulatok keverednek hús-vér alakokkal, prófétákkal és árnyakkal, éles és ködbe vesző elmosódott kontúrokkal.

Egyes részek bibliakommentárszerű traktátusok, szövegbe rejtett ősi szimbólumokkal, jelképekkel. Mások meditációs színmezők és megmozgatják a képzeletet.

A naplójegyzetekről a rétegek lesimíthatóak, mint hagymáról a héj. Néha megfejthetőek, de az se baj, ha titokban maradnak. Ez a magánmitológia egy sejtelmes, tarka, színes botanikus kert a természet csodáival, ahol pálmaárnyak álmodoznak és hajladozó zöld cipusok törnek az ég kékjébe, és a sivatag a tengerrel összeolvad. A Város (Jeruzsálem) önálló entitás emberekkel, kalapokkal, sárga sivatagi homokkal, kövekkel, fákkal, növényekkel és madárrajokkal. A földöntúli ragyogásban kibontakozik a Teremtés története és a formák káprázata. Sivatagi fénymisztika (ne feledjük, a szerző a Zohár fordítója) ömlik el a teremtett világon, és mintha ecset és kabbala alakítaná ezt a naplót.

„Nem gondolkozom, hanem festek, a gondolatok vízben is oldódnak, mint az akvarell” – állítja a szerző, miközben fülzúgás és tengermorajlás egyszerre ver visszhangot a sorain. Városokról ír, festői hegyvidékekről, de a leginkább a sárgán aranyló, fehér kövekből épült Jeruzsálemről, és az emléktöredékekből fekete-fehér-szürke fényképpé halványodó hajdani Budapest tereiről, utcáiról, ahol 5 éves korától fiatal felnőtt koráig élte az életét. Éles a kontraszt.

Tévelygő fények, lidércfények táncolnak a homokban, félálomban a szemhéj alatt megelevenednek a jelenések. Kísértetjárás borzolja a lapokat; halkuló lelkek puha macskaléptekkel. A művész halottai és élő szerettei, a család, a nemzedékek mindvégig felbukkanak. Uri Asaf 1942-ben Haifán született menekült szülők gyermekeként, bár ott sem volt béke a háborús földindulásban. Traumatikus családi veszteségek olvashatóak a naplóbejegyzésekben. Ő megmenekülhetett, míg mások nem élték túl a soát, a bűntudat álmatlan éjszakáin kísért.

A szerző lejegyezte reflexióit az őt foglalkoztató művekről, művészekről, könyvekről, filmekről. Franz Kafka visszatérő referenciapont. Belebújhatunk-e Kafka bőrébe? Megérthetjük-e a kabbalista Bruno Schulzot, vagy értekezhetünk-e a középkori misztikus Eckhart mesterrel a Teremtésről?

Az óriásnapló nem mentes a fantasztikumtól, egy föld feletti, saját szabályainak örvendő szférában lépdelünk óvatosan, ám ha figyelünk, rájövünk; a belső narráció lineáris.

(Uri Asaf: Amíg árnyékot vetek – Naplójegyzetek 20002-2013. Új Forrás Kiadó, 2025, 422 oldal)