Elhunyt Fenyő Miklós

78 éves korában meghalt Fenyő Miklós zenész, zeneszerző, énekes, a rock and roll magyarországi koronázatlan királya.

A hírt a zenész Facebook-oldalán közölték szombat reggel.

„A legmélyebb fájdalommal tudatjuk veletek, hogy Miklós a hajnali órákban örökzöld álomba szenderült… Zenéje, dalszövegei, színdarabjai, könyvei, az egész szellemisége örökre velünk marad. A család kéri, hogy a média, és a közösségi oldalakon megnyilvánulók tiszteljék gyászukat!” – olvasható a posztban.

Az énekes már 2024-ben is egészségügyi problémákkal küzdött, majd idén január elején derült ki, hogy tüdőgyulladással kórházban kezelik. Múlt héten úgy tűnt, hogy lassan felépül a betegségből, de szövődmények alakultak ki – írja a Telex.hu.

*

Fenyő Miklós 1947. március 12-én született Budapesten. Általános iskolai tanulmányait a Pannónia utcában kezdte, de már az Egyesült Államokban fejezte be – családja ugyanis az 1956-os forradalom után elhagyta az országot. Amikor hazatértek, a Landler Jenő Villamosipari Technikumba járt, ahol osztálytársa és barátja volt a tragikus sorsú gitáros, Barta Tamás. Mivel többet jártak az intézmény mellé, mint az órákra, 1964-ben kirúgták őket, Fenyő végül a Könyves Kálmán Gimnáziumban érettségizett.

Fenyő ezután hozta létre a Hungária együttest, amely már hivatásos zenekar volt. 1968-ban a tizenhat évesen írt Csavard fel a szőnyeget című rock and roll-dalával elindultak a Ki mit tud-on. A zsűri eltanácsolta őket, de közönségszavazatokkal bejutottak a döntőbe, amelyet meg is nyertek a Nem bújok én többé már a subába című számmal. A siker ismertté tette nevüket, rendszeresen felléptek az Ifiparkban, 1969-ben a következő Ki mit tud-on közönségdíjat nyertek az Egyszer vagy fiatal című dallal.

Első lemezük, a Koncert a Marson 1970-ben jelent meg és 50 ezer példány kelt el belőle. A hanglemezgyár kegyeiből azonban hamar kiestek, koncertezni idehaza nem nagyon engedték őket, nehogy “elvegyék a levegőt” a futtatott együttesek elől, ezért jobbára külföldön turnéztak. 1978-ban felvehették a Beatles-láz című lemezüket, de végül ezt sem adták ki, csak 1997-ben jelent meg.

Fenyő 1980-ban úgy döntött, hogy visszatér a rock and rollhoz, új felállást toborzott össze, énekesnőnek pedig megnyerte az addig ismeretlen Dollyt. Az ötvenes évek jampi jelmezeibe öltözött, a vérpezsdítő zenét ötletes magyar szövegekkel párosító együttes frenetikus sikert aratott, első nagylemezük magyar rekordot jelentő hatszázezer példányban kelt el, ma is minden idők legkelendőbb hazai albumai közé tartozik. 1981-ben a Limbó hintóval megnyerték a Tánc- és popdal fesztivált, százezres példányszámban fogyott Hotel Menthol című lemezük is.

A nyolcvanas évek végétől fiatalokkal kezdett foglalkozni. Ő fedezte fel és futtatta be Szandit, menedzselte a Step együttest, a Calypso 873 Rádió munkatársa volt, 1994-től sorra jelentek meg az 1960-as évek elejének hangulatát visszaadó szólólemezei. 1995-ben összeállt a nyolcvanas évek Hungáriája, amely 70 ezer néző előtt adott koncertet.

Fenyő a színházban is sikeres volt: 1998-ban mutatták be a Fővárosi Operettszínházban a Hotel Mentholt, a hasonló című Hungária-lemez dalai alapján. A darabot több mint 200 előadás után a Madách Színházban játszották, több vidéki színház is színpadra állította, a musical története hat év után egy televíziós felvétellel zárult.

Önéletrajzi ihletésű második zenés darabja, a József Attila Színházban bemutatott Made in Hungária, amelyben Jerry Lee Lewis szerepében ő is színpadra lépett, az ebből 2009-ben készült filmre kétszázezernél több néző váltott jegyet. 2006-ban szintén a József Attila színházban mutatták be Tasnádi Istvánnal közösen írt, Aranycsapat című zenés darabját, amely a magyar történelem utolsó ötven évét mutatta be a lelátóról nézve.

Mozgalmas és gazdag pályája során a Hungária együttessel és szólóban harmincnál több lemeze jelent meg, köztük többszörös platina- és aranylemezek, gyémántlemezt is átvehetett a zenéjével eladott, több mint ötmillió hanghordozóért. 1990-ben kapta meg a Magyar Rádió nagydíját, az EMeRTon-díjat, 1992-ben az Arany Zsiráf Mahasz-nagydíjat, 1996-ban Huszka Jenő-díjjal tüntették ki, 2004-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét vehette át, és szűkebb pátriája, a XIII. kerület díszpolgára lett. 2006-ban kapta meg az Artisjus Életmű-díjat, 2008-ban a Pro Urbe Budapest-díjat, 2017-ben a Fonogram Életműdíjat.

A Szombatnak adott életút-interjújában egyebek mellett így emlékezett pályájára:

A rock and rollt Amerikában hal­lotta először?

Igen, és az összes amerikai alapú zenét: a bluest, a country-westernt. Itt­hon „Süss fel nap”-on, meg a mozgalmi dalokon kívül nem tanultunk mást. Ezenkívül ismertem a klasszikus euró­pai zenét a zongoraleckéimből.

Végzett zenei iskolát?

Olyan iskolát nem, ahonnan vég­bizonyítványom lett volna. Csak egy ál­lamilag engedélyezett zeneiskolában tanultam tíz évig zongorázni. Az első hat évben még úgy-ahogy engedelmes­kedtem a tananyagnak, utána már csak a saját dolgaimat voltam hajlandó ját­szani, aztán ki is maradtam.

Hogyan viszonyultak az emberek a zenei ízléséhez, amikor 1960-ban haza­jött?

Kit érdekelt, hogy a felnőttek mit mondanak? Tudtam, hogy amit én sze­retek, az jó, és ezt visszajelezte nekem a saját korosztályom, aki lógott a mag­nókon, a táskarádiókon, és éhesen ke­reste az új zenét, amelyet innen-onnan beszüremkedve lehetett csak hallani. Lemezeken – habár kissé mindig késve – megérkezett. Amikor a parkban el tudtam mondani, hogy Bill Haley vagy Jerry Lee Lewis hogy néz ki, mert ad­dig csak a hangját hallották, azt hitték is, nem is. Ha az ember Amerikából jött abban az időben, és elmesélte, hogy a házak az égig érnek, akkor hitték is, meg nem is. Vasfüggöny mögött éltünk, szovjet háborús filmeket láttunk a mo­ziban, nem pedig New Yorkot vagy Kali­forniát.

Nem vágyott vissza soha?

Nem nyomasztott a vágy, bár néha rám tört. Jól éreztem magam itthon is a haverjaim között, jó volt köztük fel­nőni.

A csajozás terén számított az, hogy megjárta Amerikát?

Biztos. Én egy öntörvényű, és vala­milyen szempontból érdekes ember voltam abban a társaságban, amelyik­ben felnőttem. Egyrészt a környezetem­ben ismert volt, hogy én egy „amerikás srác” vagyok, másrészt akkor már zongorázgattam házibulikon, tudtam az an­gol szövegeket, amiket itthon még sen­ki nem tudott. A lassacskán megjelenő beatzenekarok nagy kamukat énekel­tek, mindig megmosolyogtam ezeket. A lányok között biztosan számított ez is. Személyiségem meglehetősen össze­tett és elég kedves-zavaros ahhoz, hogy érdeklődést keltsen abban, akinek szimpatikus, és ellenállást váltson ki abból, akinek ellenszenves.

A Hungáriával 1967-ben megnyer­ték a Ki mit tud?-ot, ön akkor húszéves volt. A gyorsan jött népszerűséget ho­gyan tudta feldolgozni?

Nehezen, mert túldimenzionáltam, azt hittem, hogy a világ a lábaim előtt hever. Úgy gondoltam, ez természetes dolog, nyilvánvaló, hogy a sors kivá­lasztott, hiszen erre születtem, és en­nek megfelelő nagyképűséggel álltam hozzá. Meg kellett tanulni, hogyan vi­seljem. Nem könnyű. Húszévesen ne­héz volt felfogni, hogy nemcsak a Szent István parkban meg a környéken ismer­nek fel, hanem ha túlmegyek a kör­úton, és bemegyek a belvárosba, ott is mindenki utánam fordul. Főleg nagyon fiatal lányok, akik csapatokba verőd­ve rohangáltak utánam, ráncigálták a hajamat, meg elkísértek hazáig, mert még nem volt autóm. Úgy éreztem, hogy enyém a világ, de később sokat tanultam.

A teljes interjú itt olvasható.