Beszédhiba

Írta: Odze György - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek

Beszédhibás vagyok. Nem súlyos, néha meg is feledkeztem róla. Soha nem jön elő, amikor angolul beszélek, máskor pedig váratlanul sújt le rám, néha éppen az O betűnél, amikor a nevemet kellene kimondanom. Nincs is annál kellemetlenebb, mint amikor megkérdezik, hogy hívják, én pedig hallgatok vagy krákogok, mintha nem jutna eszembe. Szóval rossz érzés.

Mózes is beszédhibás volt. Ha lehet hinni a legendának. Márpedig hiszünk. Nem azért hiszünk a legendáknak, mert igazak, hanem azért, mert jó dolog elhinni.

Később sok minden mást is megtudtam Mózesről, de bennem ez ragadt meg. Ma már tudom, hogy vannak fontosabb dolgok is, de akkor azért ragadt meg bennem, mert én is beszédhibás vagyok. Jó dolog tudni, hogy Mózes beszédhibás volt? Jó dolog. Segít az, ha tudjuk, hogy másnak is vannak fogyatékosságai? Segít. Nem sokat, de segít. Sokan ügyesen kijönnek belőle. Valahogy. De miért, mindig ez a kérdés.

Miért én vagyok beszédhibás? Gyerekkoromban persze elfogadtam. Ilyen vagyok. Anya azt mondta, mindent megtettek. Ne törődj vele, ezt is mondta újra meg újra. Volt gyógytorna és uszoda, metronóm, a gyerek agya előrébb jár, mint ahogy beszél, mondta egy pszichiáter. Van ilyen. Még jól is hangzott. Legalább az agyammal minden rendben van. Csecsemőkori reflex, mondta egy másik, kinövi, a gyerekek általában kinövik, mondta egy harmadik, és akkor anya már figyelt is, szinte sürgetett, hogy nőjem már ki azt, amit a gyerekek általában kinőnek, de én nem nőttem ki. Lelki probléma, mondta egy gégész, miután egy hosszú tükörrel vizsgálódott a torkomban. Biztosan érte a gyereket valamilyen trauma, ezt egy belgyógyász mondta egy klinikán, ahová azért mentünk, mert apa egyik régi barátja ott volt igazgató, ugyan már, milyen traumád lehetett, hát nem mindent megadtunk neked? Ezt kérdezte anya mérgesen, és válaszolt is rá magának, mindent megadtunk.

Következett a logopédus. Az utolsó kísérlet. Tízéves voltam. Második emelet, gyalog, a lift nem működött. Apa is jött velünk. A logopédus fiatal, kedves orvos volt, várt, leültetett magával szemben, egészen közel, majdnem összeért a térdünk. Nagyon figyelj, mondta. A szemembe nézett. Semmi másra ne figyelj, mondta, csak rám. Azután felolvastatta velem Arany János Családi kör című versét. Szerettem ezt a verset, Este van, este van, hibátlanul elmondtam, egyszer sem akadtam meg. A logopédus elvette tőlem a könyvet, barátságosan átölelte a vállamat, aztán kikísért a rendelőből a folyosóra.

– A gyereknek semmi baja sincs – mondta anyámnak.

A jelek. A jelekre kell figyelni. Ott vannak, csak éppen nem tudjuk, hogy hogyan kell rájuk figyelni. Sok mindent tanultunk iskolában, egyetemen, meg állítólag sok mindent tanultunk magától az élettől is, de ezt, hogy a jeleket hogyan is értsük, senki sem magyarázta el nekünk. Egyszer csak előtűnnek, mint hosszú, reménytelennek látszó gyaloglás után az erdőben egy piros jelzőcsík egy fa törzsén, az az igazi megkönnyebbülés. Hogy akkor mégis jó úton vagyok.

Klári, a részletek nagy megfigyelője.

– Ez meg hogy lehet? – kérdezte. Akkor még csak udvaroltam neki. Egy kis lakásban laktam a Böszörményi úton, a konyhában vasaltam.

– Mire gondolsz? – Csodálkozva néztem rá, mint olyan sokszor. Ehhez nagyon értek, a csodálkozva nézéshez. Akkor szoktam elővenni, amikor nem értek valamit, de nem merem bevallani.

– Balkézzel vasalsz.

– Ügyes a balkezem – ez jó válasz volt. És tényleg ügyes volt.

Nem zavarta a beszédhiba, ilyen vagy, mondta már akkor, amikor megismerkedtünk. Még el is mókáztuk, mint ahogyan Klárival sok mindent. Á, a kis dadogós, mondta néha szeretettel, miközben átölelt. Szerettünk mókázni.

Egy rádióműsorban szerepeltem, azt hallgattuk együtt. Hosszú interjú az író életéről. Klári fel-alá járkált a nappaliban. Jobban szerettem, amikor a fotelben ül, és felteszi hosszú lábát a karfára, de ő meg szeretett fel-alá járkálni, miközben engem hallgatott.

– Hibátlanul beszéltél – mondta. – Érdekes.

Aznap Klári talált egy fényképet. Nézd meg ezt, így adta a kezembe. Nézd meg jól.

– Mit nézzek rajta? – kérdeztem. Óvodáskori kép, önfeledten rajzolok egy kis asztalnál két kislánnyal. Anya lakásában találtunk rá, valamelyik fiókban, aznap, amikor kórházba vitték és mindenféle iratokat kerestünk. Anya akkor már nem sokat törődött a dolgokkal. Tudtuk, hogy ez a kórházba kerülés azt jelentette, hogy már nem megy haza. Felmentünk a lakásba, összeszedni ezt-azt. Ami kell a kórházba, és ami már soha nem kell.

– Csak nézd meg – ott álltunk anyám szekrénye előtt, kezemben a fényképpel. – Csak nézd meg alaposan.

– Öt éves voltál akkor – mondta.

És akkor alaposan megnéztem.

– Menj be hozzá a kórházba – mondta Klári. – Beszélj vele.

Hát így történt. Ültem az ágya szélén, a kórházban és megmutattam.

– Látom – ennyit felelt. Halkan beszélt, alig hallottam. – Csak jót akartunk. A legjobbat. Nem tudtuk, hogy ebből lehet egy beszédhiba. Honnan is tudtuk volna? A háború után születtél. Alig jöttünk ki a borzalmakból. Bal kézzel ettél, bal kézzel rajzoltál. Ügyesen, de bal kézzel. Nem jó az, ha egy gyerek más, mint a többi.

Visszaadta a fényképet, mintha már nem akarná látni.

– Nem akartuk, hogy még ezért is bántsanak. – Olyan szomorkásan mondta ezt, amilyen szomorkásnak még soha nem láttam életemben.

támogatás
Pop up banner

Címkék:2021-05

[popup][/popup]