Amikor magunknak írunk – F. Várkonyi Zsuzsa könyvéből született az Oscarra nevezett magyar film

Írta: Bóka B. László - Rovat: Film, Irodalom, Kultúra-Művészetek

Nem csupán a hazai mozikban, de a tengerentúlon is sikerrel mutatták be az Akik maradtak című filmet. A film alapjául szolgáló regény írójával, F. Várkonyi Zsuzsa pszichológussal a történet személyes oldaláról, az asztalfiókról, a traumák gyógyításáról beszélgettem, de szóba került Freud és Popper Péter is.

F. Várkonyi Zsuzsa

– Ha egy ennyire jó sztorit látok filmen, mint amilyen az Akik maradtak, akkor rögvest gyanakodni kezdek, hogy itt bizonyára van valami nagyon személyes szál. De vajon igaz-e a feltételezésem?

– A történet ugyan az én fejemből pattant ki, de az egész közeg és a szereplők össze vannak olvasztva a környezetemben valaha élt emberek jellemvonásaiból, adottságaiból. Sok holokauszt-túlélő között nőttem fel. És a könyvben főképpen olyan figurákat rajzoltam meg, akik az életemből így vagy úgy hiányoztak. Erre csak utólag jöttem rá. A regényben minden szereplő egy mozaik, elemeiket innét-onnét kaptam meg életemben, a történet viszont teljes mértékben az enyém, ha úgy tetszik, írói fantázia szülötte. Azt is szívesen elmondom, mennyiben személyes mégis. A főszereplő Klára 16 éves, amikor megismerjük. Ekkor 1948-at írunk, én pedig ebben az évben születtem, tehát a könyv semmiképpen sem életrajzi. De nagyon sok minden, ami erre a kislányra jellemző, természetesen belőlem van. Egyetlen lényeges különbség van közte és köztem: Klára mert megszólítani és behívni olyan szereplőket az életébe, akik az ő kegyetlen sorsa miatt hiányoztak mellőle. Nekem soha nem volt bátorságom ahhoz, hogy a hiányokat ilyen kezdeményező módon pótoljam. De sok adottsága, a véleményei, a meglátásai, az egész tartása nagyon közel van ahhoz, amilyen én lehettem ennyi idősen.

– Egy ilyen beszélgetésben elvileg nem kellene arról beszélnünk, hogy mi az eredeti, vagy ha úgy tetszik, igazi foglalkozása, de most muszáj megkérdeznem: mennyire fontos a könyv és a film szempontjából, hogy maga pszichológus? Valaki azt magyarázta, hogy ez nem más, mint az öngyógyítás könyve.

– A gyógyulás történetének nevezik inkább, ezt most már többen leírták a film kapcsán. Nem öngyógyítás, hanem a két főszereplő – egy viszonylag fiatal, apányi férfi és egy éppen felnövekedni készülő kislány – egymást gyógyítása. De való igaz, több olvasóm is jelezte: nagyon érződik a könyvön, hogy pszichológus vagyok. Azt azonban hadd tegyem hozzá, hogy nem azért gondolkodom úgy, ahogyan, mert közel ötven éve pszichológus vagyok, hanem azért lettem pszichológus, mert eleve így gondolkodtam. Ez fontos különbség. Négy éves koromból származik az első emlékem, ami egy komoly morális/pszichológiai fenntartásomra utal. Csupán annyi történt, hogy nővérem, aki akkor ment elsőbe, elárulta az iskolában egy szomszéd kislány otthon használt becenevét. Én azonban tudtam, a kislány nem akarja, hogy azt a bizonyos furcsa kis becenevet megtudják az iskolatársai. Pontosan emlékszem, az jutott eszembe: „Hogy lehet ezt valakivel megtenni?”. A „pszichológusságom” tehát nagyon korán kezdődött.

Az is tény, hogy néhány pszichológiai tétel szintén megjelenik a regényben, egy-egy mondat erejéig. Például az, hogy a főszereplő kislány nem hajlandó matematikát tanulni. Dühösen mondja, hogy „nem érdekli, már tavaly sem értette”. Mi, pszichológusok pedig tudjuk, hogy az eltűntekkel küszködő gyerekek abbahagyják a számolást. Ez a mondat, nagyjából így le is van írva a könyvben. Vagy egy másik példa: egy rettenetes, drámai hír után a főszereplő férfinek hastáji fájdalmai lesznek. A pszichoszomatika irodalmából tudható, hogy emésztésünk azonnal reagál az érzelmi megrázkódtatásokra. Ezért írom, hogy amióta Aladár életében ott a kislány, azóta nincsenek ilyen bajai, de a megelőző években voltak. A kislány belépésével az élet „újra emészthetővé” vált.

Ami pedig a szépírást illeti, én gyerekkorom óta írtam elképzelt történeteket, de kizárólag magamnak. Soha nem gondoltam, hogy ezekből bármit ki kellene adni. Ez az én magánéletemhez tartozott Aztán egyszer (2002-ben) elővettem egy jóval korábban abbahagyott, befejezetlen novellámat, és rájöttem, hogy engem nem a korábban főszereplőnek tartott férfialak érdekel igazán, hanem a női főszereplő: Wiener Klára. Ő lett a regény és a film főhőse. Néhány héttel ezután asztalhoz ültem, és úgy írtam meg a regényt (Férfiidők lányregénye) három hónap alatt, mintha memoárt írnék. Ezért nehéz válaszolni arra a kérdésre, hogy mennyire igaz mindaz, ami a regényben megjelenik. Mert nem megtörtént velem, hanem bennem volt. Nem kellett egy percet sem gondolkodnom azon, hogy mi után mi következik, vagy hogy melyik mondatra mi a másik szereplő válasza. Az én erősen akusztikus beállítottságomból fakad, hogy rengeteg párbeszéd van a regényben. (Egyébként azt mondják, ez teszi filmszerűvé.)  Én mindent „hallottam” belülről, miközben vizuális elképzelésem alig volt, alig szokott lenni. Ez alkati kérdés.

Van egy szerkezeti érdekesség is: eredetileg három nagy fejezetet írtam, és a történet folytatásáról csak a főhős, Klára néhány naplójegyzete tudósított. Odaadtam a kéziratot a kiadónak, akinek rettentően tetszett (úgy hívott vissza, hogy „Ez gyönyörű!”), majd azt kérdezte: „Mi az, meguntad? A következő időszakot is meg kellene írnod!” Majdnem egy éven át hezitáltam, mert mindaddig nem külső, hanem belső parancsra írtam. Egy év után mégis nekiültem, és megírtam a negyedik fejezetet. Akkor már ez is gyorsan ment.

– Mondja, miért írt korábban annyit, ha – úgy tetszik – asztalfióknak, ha egyszer nem is jutott eszébe, hogy kiadja?

– Mondhatok erre valami racionálisat, de bevallom, nem ebben hiszek, hanem valami kevésbé megfoghatóban. Mindannyiunk életében lehetnek olyan élmények, amiket az illető papíron is meg akar fogalmazni. Talán valóban többen írnak „maguknak”, mint gondolnánk. Mellesleg a „magamnak írok” soha nem azt jelentette, hogy ne lett volna két-három olyan barátom vagy barátnőm, akiknek megmutattam az írásaimat. Popper Péterrel, akit pszichológus létére is hasonlóképpen vonzott a szépírás, barátságunk több mint egy évtizeden át csak arról szólt, hogy amikor találkoztunk, ő odaadta, amit ő írt, én átadtam neki, amit én, majd bekucorodtunk egy-egy fotelbe, és olvasás után megbeszéltük, milyennek találtuk egymás írását. Szóval sokáig Popper Péter volt a „fiókom” egyik olvasója.

– Mit gondol, hogyan lehet a holokauszt traumáit ábrázolni a művészetekben?

– Nekem ezzel kapcsolatban van egy személyes nehézségem, mégpedig az, hogy nagyon félek a holokauszt naturális borzalmainak akár filmen, akár könyvben való ábrázolásától. Egyszóval, nem vagyok holokauszt-irodalom fogyasztó sem könyvben, sem filmen. Egy-egy kivétel azért akadt az életemben. A Sophie választásában Alan J. Pakula filmjében például van egy jelenet, ahol egy anyától azt kérdezik, melyik gyerekét akarja életben tartani. És ő ott áll 5 éves kislányával és 8 éves kisfiával. Miközben néztem a filmet, minden megrendülés nélkül az a mondat jutott eszembe: „Igen, így volt”. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de van egy olyan élményem, hogy ott voltam. És én soha többé nem akarok odanézni. Tizenhét éves voltam, amikor részt vettem egy mauthauseni megemlékezésen. Amikor megláttam azt a kemencét, amibe péklapáttal tették a hullákat, azt mondtam magamban, hogy talán nem a mi fajtánknak kellene idejönni. Apám egyébként a munkaszolgálati évei során végül Mauthausenba került. Szerencséje volt, mert csak hat hetet töltött ott, amikor felszabadult a tábor.

A traumák gyógyításával kapcsolatban is Popper Péter jut most eszembe. Ő mesélte, hogy a hatvanas-hetvenes években volt jó pár, koncentrációs tábort megjárt kliense. Ő eleinte, fiatal pszichológusként elhitte, amit Freud mondott, hogy tudniillik az elfojtás kemény tüneteket okoz, ezeket tehát fel kell pattintani, mert akkor jön a gyógyulás. Erre Péter azt mondta, minden holokauszt-túlélőnél azt tapasztalta, hogy sokkal rosszabb állapotba kerültek, amikor a régi élményeket újra át kellett élniük. Arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy mégis az elfojtás az, ami élhető életet tud adni a túlélőknek. Hangsúlyozom, ez Popper Péter tapasztalata, nekem nem voltak koncentrációs tábort járt klienseim. Szerencsém volt, hogy ezt a döntést senkinél sem kellett meghoznom.

Freud tételének védelmében azért hadd mondjam el: az, hogy az elfojtás mentén csúnya tünetek tudnak kialakulni, ezt szinte mindannyian, akik úgynevezett másodgenerációsok vagyunk, megéltük. Más zsidó családoknál is tapasztaltam, akiknek szintén háború után született gyerekeik voltak, hogy a szülők „érthetetlenül” hisztériásan reagáltak, ha bármi aggodalomra volt ok. Ha mi, gyerekek, egy negyedórával később értünk haza, mint ahogyan megbeszéltük, akkor otthon számunkra felfoghatatlan pánik tört ki. (Amikor már volt telefon, akkor persze édesanyánk már meg tudott állapodni velünk abban, hogy ilyen esetben telefonáljunk haza.) Mert arra minden oka megvolt, hogy bízzon bennünk, csak azt akarta tudni, hogy élünk-e. Ezek a szélsőséges reakciók kétségtelenül poszttraumás tünetek voltak.

– Vagyis akkor az is teljesen normális, hogy a holokauszt-túlélők többsége évtizedekig egyetlen árva szót sem szólt mindarról, ami vele történt.

– Igen, de ebből a szempontból kétfelé lehet osztani az érintett országokat. Nyugat-Németországban például az amerikaiak egy komoly, pszichológiailag átgondolt denácifikációs programot hoztak létre. Ez abban segített, hogy ki-ki feldolgozza saját érintettségét, vagy családtagjai részvételét a fasizmus kivitelezésében. Ott tehát a téma nem lett tabusítva. Tapasztalataim alapján, jó lelkiismerettel mondom, hogy (egészen 2015-ig!) a német lakosság döntő többsége őszinte megbánással, lelkiismeret-furdalással és az amerikaiaktól tanult nyitottsággal fordult a téma és általában az idegenek felé. Ahol erről lehet beszélni, ott gyorsan feloldódik a tabusítás. Talán érdemes ezt Ausztriával összehasonlítani, hiszen ugyanaz a nyelvi kultúra. Ausztriában nem volt alapos feldolgozási folyamat, és ott valóban sokkal több antiszemita megnyilvánulásról lehetett hallani.

– És Magyarország?

– Több nemzetközi összehasonlító kutatás is bizonyította, hogy ilyen mértékű aktív polgári részvétel a zsidók kirablásában, bevagonírozásában és meggyilkolásában, egyetlen másik országban sem volt. Ebben az országban tehát a lakosságnak egy jelentős hányada részt vett a borzalom véghezvitelében. Abban, hogy még 1946-ban is lehettek zsidólincselések, nagy szerepe van annak a ténynek, hogy itt semmiféle szembenézés nem történt. Sem akkor, sem azóta. Igaz, hogy a háború utáni vezetés nem volt antiszemita, de arról beszélni, hogy kinek mi történt a családjával, vagy hogy kinek a családtagjai vettek részt a népirtásban, nem lehetett. Itt jegyzem meg, hogy a mi családunkból például 32-en pusztultak el.

És még egy érdekesség, ami a globális világra vonatkozik: a holokausztot feldolgozó szépirodalmi alkotások és filmek 1990-től kezdtek megjelenni. Nobel- és Oscar-díjak születtek az ebben a tematikában fogant művekre, de miért szinte egyszerre? Azok írták, rendezték ezeket az alkotásokat, akik vagy kisgyerekek voltak a háború idején – azaz nem tudatosan, de átélték a traumát –, vagy a háború után születtek, ahogyan én is. Annak idején, mi elfogadtuk a szüleinknek azt a ki sem mondott hozzáállását, hogy „Ez nem téma, erről nem beszélünk”. Elfogadtuk, hogy ez tabu. Gondolom, az öregedésünkkel függ össze, hogy sok évtized hallgatása után, erről mégis mindenképpen szeretnénk beszélni, mielőtt elbúcsúzunk az élettől. Én például arról a korszakról írok, amikor már éltem. Nem a holocaustról.

– Befejezésként még valamiről ejtsünk szót! Tudom, hogy az első forgatókönyv-változatoktól, finoman fogalmazva, nem volt elragadtatva.

– Óh, ezt most már büszkén mesélem el, mert az eredménnyel nagyon boldog vagyok! Tény, hogy a forgatókönyv első, második és harmadik változatánál gyakran visítottam. Valóban volt olyan új elem a forgatókönyv kezdeti változataiban, ami sem pszichológiailag, sem történelmileg nem volt hiteles. És eközben olyan drámai epizódok maradtak ki, amelyek szerintem a könyv lényegét adják. Barna (Tóth Barnabás rendező – A szerk.) mindig meghallotta és megértette, mi az, ami az ingerküszöböm felett van. Az igazság másik fele pedig az, hogy én kezdetben arra nem voltam képes, hogy a papír alapján elképzeljem, mennyire erős, tömör közlés tud lenni egy olyan villanásnyi képi megfogalmazás, ami a regényben mondjuk két oldalban fogalmazódott meg. Szóval a vita az együttműködés leggyümölcsözőbb része. Sok munkával, sok vitával, sok fázisban sikerült összehozni Barna vizuális tehetségét és az én pszichológiai és történelmi tudásomat. Most már azt mondom, hogy az eredményre mindketten büszkék lehetünk.

A film forgatókönyvírójával, Muhi Klárával készült interjúnkat itt olvashatják, Tóth Barnabással, a film rendezőjével pedig itt beszélgettünk.

támogatás