A magyar fotográfia nagyasszonya

Írta: Kirschner Péter - Rovat: Kultúra-Művészetek

Ha az emberek látnak egy fényképet, a fotográfia iránt érdeklődőkön és a szakmán kívül kevesen tudják egy-egy fotográfus nevét. Keleti Éva képeit azonban a nevével együtt jegyezték meg. Több mint húsz éve, saját elhatározásából fogasra akasztotta a fényképezőgépét. Most ismét elővette, hogy rég-új kiállítással mutatkozzon be a Műcsarnokban.

Keleti Éva (fotó Népszava)

Fotóriporterként, portréfotósként a személyisége minden képén átjött. Zsidósága azonban alig-alig. Mai, zaklatott világunkban hogyan éli meg a zsidóságát?

Hogy úgy mondjam, a legforróbb helyre tapintott, mert nekem a legnagyobb problémám a saját identitásommal van. Tudom, ez a Szombat olvasói számára furcsa lesz, de én ott bolyongok a két vallás határán, illetve a két vallás szokásainak, rendjének, megértésének az útjain, mert és soha nem éreztem magam zsidónak, de soha nem éreztem magamat kereszténynek ilyen értelemben. Én egy igazi polgári családba születtem, amelyik a harmincas évek vége felé áttért a katolikus hitre, mert azt gondolták, hogy ezzel meg lehet menteni a családot. A Veres Pálné Gimnáziumba jártam katolikus hittanra, lelki gyakorlatra, mindenre. Ugyanakkor a gyerekkoromnak a legszebb emléke, amikor egy Jom Kippurkor elegánsan felöltözve sétáltunk a Belvárosban, egyik barátnőjével, akinek kutyája volt. És apukám mondta, hogy most már menjünk haza, mert nagymama türelmetlen, hogy feljött-e a csillag. Amiről eddig nem szívesen beszéltem, hogy végigcsináltam tényleg a… – én nem szeretem ezt a szót mondani, hogy a holokausztot – de 1944-et. Vittek-hoztak, a halál széléről menekültem meg többszörösen. És még így sem tudom eldönteni, hogy tulajdonképpen ki vagyok, mi vagyok. Egyet tudok, hogy hiszek az Istenben, és ez akkora megnyugvás vagy kapaszkodó.

Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva

Nyilvánvaló, hogy a kikeresztelkedés – sajnos ez a történelmi tapasztalat – senkitől és semmitől nem véd meg. Legfeljebb ad egy kis kapaszkodót. De a közvélemény szemében továbbra is zsidó marad.

Pontosan ez az identitás kérdése. Ez valahol a lelkemben vagy az életemben egy titkos fiókba van elrakva. Mert az életem, a fiatal éveim jelentős részét úgy töltöttem, hogy erről nem beszélünk. De ma már nyíltan beszélhetek róla. Az én nagybátyám a Kabos Endre, aki kardvívó olimpiai bajnok volt, és anyukám unokatestvére volt a Miklós Jutka, aki szintén fotográfus és költő volt, a Holnaposok nemzedékéből.

Egy egészen másfajta kötődés, ami Önt a színház világához köti. Ez hogy alakult ki? Azt is olvastam, hogy eredetileg szeretett volna balett táncos lenni.

Ez igaz. A polgári családban a lányok vagy zongorázni tanultak, vagy táncolni, vagy nyelvet tanultak. Nekem nagyon racionális szüleim voltak, akik azt mondták, nyelvet tanuljál, mert nyelvet kell tanulni. De én táncosnő szerettem volna lenni. Így anyukám, mint jó szülő, elvitt a Nádasdy mesternek a balettiskolájába, ahol én egy évet gyötrődtem. Mednyánszky Ágival voltam egy csoportban.… És akkor a mester azt mondta az anyukámnak, ne kínozzuk ezt a szegény gyereket, ebből táncosnő sohase lesz.

Harkányi Endre

Akkor innen van a színházhoz való fantasztikus vonzódás?

Sokszor mondtam már, hogy az életemet a véletlenek sorozata szegélyezi, vagy hát keresztezi. Fotós lettem. Nem, semmi közöm nem volt a kultúrához, hanem igazi, mindenevő fotóriporter lettem. És aztán jött ’56, és akkor nagyon sokan disszidáltak az MTI-től, és bedobtak a mélyvízbe. Mivel az én férjem filmes volt, mondták, hogy tied a kultúra. Kezdetben nem is nagyon szerettem.

Mi volt a fordulat, ami mégis egy életre a színház kötötte?

Az a bizonyos Az ügynök halála képnek az elkészítése, amikor megéreztem azt, hogy ez nem a reprodukciója egy színházi jelenetnek, hanem valamit én el tudtam mondani egy haldokló embernek az utolsó napjairól, vagy a vonzódását a színházhoz, a színészethez.

Psota Irán

Az identitása és a fotográfia véletlen találkozás. Mégis, ha látunk egy kiállítást az európai fotóművészetről, ott jelentős számú magyar névvel találkozunk. És azt sem nehéz megfejteni, hogy sokan a világhírűvé lett fotográfusok közül zsidó származásúak voltak. Lát ebben valami összefüggést, vagy csak a véletlenek nagy száma miatt van így?  

Ebben a történelem van benne. A harmincas évek közepén nagyon sokan mentek el. Előbb Németországba, aztán Párizsba majd Amerikába. És mivel a fotográfiához nem kellett semmiféle nyelvtudás, az eszköz, a fénykép lehetőséget biztosított arra, hogy egyrészt munkát kapjanak, másrészt pedig, hogy kifejezzék magukat nyelvtudás nélkül. Capa, André Kertész, Paul Almásy lényegében zsidó menekültek voltak, akik választott szakmájukban fantasztikus karriert tudtak csinálni. Igazából, talán Capa és Erdélyi kivételével nem is foglalkoztak zsidó témákkal. Capa úgy fordította meg a Georges Czukornak tulajdonított mondást, hogy „Nem elég, hogy tehetséges vagy, még magyarnak is kell lenni” Ők valóban tudtak egymásról, és nagyon segítették egymást. Ebben biztosan szerpe volt a származásuknak is, de elsősorban a közös szakmának.

Térjünk vissza a mostani kiállításához. A színház nagyon múlandó műfaj. Közben azt érezzük, hogy a maga képein ezek a megfagyott pillanatok mégis életre kelnek. A 40-50 éves képein a rég meghalt színészek élővé válnak.

Szabó Ernő és Gobbi Hilda

Hatvanéves koromban elhatároztam, hogy nem akarok öregen fotografálni, és letettem a fényképezőgépet. De nem tudtam távol kerülni a fényképezéstől. Képszerkesztő lettem a Tükörnél, majd az Új Tükörnél, amelyek az első, és talán máig az utolsó igazi képes hetilapok voltak. Ügynökséget szerveztem Capa módjára, hogy segítsem a fiatal fotográfusokat.

Az embereknek ma is van igényük a sajtófotóra. Hosszú sorokban állnak a Sajtófotó vagy a World Press Photo kiállításokon, mert azokat a képeket csak ott láthatják. Hova lett a sajtóból az igazi fotó?

Ott kezdődik, hogy nincsenek is újságok. Énszerintem a fotográfia, nem a sajtó-, hanem inkább a riport fotográfia válságban van. Pedig rengeteg fiatal tehetség van, és nagyon jó képességűek, de nincs megjelenési lehetőségük. Egyetlen lehetőségük az, hogy kiállítást csináljanak. Azért szaporodnak meg ennyire a kiállítások, hogy megmutathassák magukat.

Nem gondolja, hogy a totális mozgókép-fogyasztás szorítja háttérbe a fotográfiát?

Egyáltalán nem gondolom. A magyar operatőrök egyben kiváló fotográfusok is. A nemrég elhuny Sára Sándornak csodálatos fotográfiái voltak. Vagy az új generációból például Dobos Tamás egy nagyon jól gondolkozó fotós és egy kitűnő operatőr. A képi kultúra azonos gyökerekből származik: az egyik megmozdul, a másik pedig megörökíti azt az egy pillanatot. A mozgó-vibráló képfogyasztásban is megragadnak bizonyos képek, arcok, mozdulatok az emberekben.

Több mint húsz év után miért vett újra kamerát a kezébe?

A férjem halála után nem tudtam, hogy mit fogok egyedül csinálni. Ott ültem és akkor elővettem a fényképezőgépemet. Vagyis a telefonomat, és elkezdtem a semmit fotografálni. Egy fényt, egy törést a párnán, egy vonalat a falon… És akkor megint Szarka Klári, állandó kurátorom megkérdezte: Ha annyira hiányzik a fotózás, miért nem fotózol? Tehát ez a kiállítás egy kicsit terápia is. Így jött az ötlet, hogy felkeressem azokat a művészeket, akikről negyven éve portrékat készítettem. Hátha hajlandók ismét a kamerám elé állni. Azt mondtam, hogy megpróbálok néhány olyan barátot lefotografálni, akinél nem szégyen az, ha nem sikerül, meg hogy egy vénasszony itt ugrál fényképezőgéppel.

Egyetlen egy ember kivételével mindenki első szóra igent mondott, azok is, akivel én még soha nem találkoztam: Dragomán György, Fischer Ádám, Tenki Réka, Csányi, Nádasdy Ádám, és a régi barátok, Závada Pál, Hernádi Judit, Gálvölgyi János.

Manapság minden zsidó származású ember számára az identitás kérdése után a második dilemma az Izraelhez való viszony. Önnek élnek ott rokonai. Fotóriporterként nem járt ott, nem izgatta egy új haza?

Furcsa lesz a válaszom, de soha nem jártam Izraelben. Volt ilyen vágyam, de az abban a korban volt, amikor még nem lehetett csak úgy menni Az édesapámnak a bátyját 1944-ben a Dunába lőtték. A lánya Auschwitzban volt, 18 éves korában hazajött, és amikor megjött, akkor az édesanyjával együtt az elsők között volt, akik ’46-ban kiment Izraelbe. Hosszú idő, amíg tartottuk a kapcsolatot, de Ágnes férjhez ment egy amerikai matematikus tanárhoz és elment Amerikába. Akkor már miért mentem volna? Volt még egy fellángolásom, amikor a Nemzeti Színházban a Mózes előadása volt, akkor borzasztóan szerettem volna elmenni, mert szerettem volna látni, ahogy kettényílik a Vörös tenger és milyen az égő csipkebokor. De most már igazán nem tartozik a bakancs listám meg nem valósult pontjai közé.

 

támogatás

Címkék:fotókiállítás, Keleti Éva

[popup][/popup]