„A képregény nem a bunkók sportja”

Írta: Erdélyi Janka - Rovat: Interjú

„Úgy fogd fel a képregényt, mint a film és a könyv közti átmenetet.” Kozma Péter a képregény és a karikatúra magyarországi nagy ikonja. A kArton Galéria és egy hatalmas kortárs művészeti gyűjtemény tulajdonosa. Nála futnak össze a művészet ezen ágának magyar és külföldi szálai.

– Mi is a képregény a köztudatban és mi valójában?
– Különválasztanám a magyar és a nemzetközi köztudatot. A nemzetközi piac egy jelentős része testközelből ismeri a képregényt: van egy több mint 100 éves hagyománya. Például Franciaországban a képregény kiadásának volumene meghaladja a könyvkiadásét. Magyarországon van 30-40 éves múltja és a többség csak hallott róla. Itt az általános vélekedés az, hogy ez a bunkók sportja, ami elvon az olvasástól és legtöbbször kevés felirattal, sok képen püfölik egymást. Valójában ugyan az történik a képregényben, mint az irodalomban, a televízióban, általában a médiában. A mennyiség az általában a bunkónak szól, a minőség pedig egy viszonylag szűk réteg sajátja.
– Mitől lesz minőségi?
– A képregények 90 százaléka nem adaptáció, hanem eleve képregényre írt mű. Úgy, mint a filmnél, ahol kell egy jó forgatókönyv, egy jó rendező és jó színészek. A mi esetünkben a jó forgatókönyv mellé kellenek vizuális alkotók. Egy megírja, egy megrajzolja, egy kiszínezi és van, aki a tipográfiáért felel. Nagyon sok előkészületet igényel az elkészítés. Ha egy bizonyos kort akarok lerajzolni, vagy ha egy adott városról van szó, akkor abból készülök fel. Meg kell tanulni a karaktert, a gesztusokat, a mozdulatokat megőrizni, mert ugyanannak az ürgének 200 oldalon át ugyanúgy kell kinéznie.
– Külföldön a magyar képregény népszerű. A magyarok hogy állnak a külföldi képregényekhez?
– Igen, vannak olyan magyar alkotók, akik nagyon tetszenek külföldön, de ők már be sem teszik a lábukat Magyarországra. Itt a mangának (japán stílusú képregény – a szerk.) van egy elég jelentős rajongótábora, de az ugye nem magyar, az egy teljesen speciális műfaj. És a HERO képregényeknek. Egy sokkal szűkebb réteg az, aki a magyar képregényeket szereti. Amikor a képregény kialakult, akkor mi, magyarok éppen mással voltunk elfoglalva: próbáltuk tankönyvekből megtanulni, hogy mi az, hogy demokrácia vagy polgárosodás. Szóval csak a hetvenes években alakult ki a képregény, de akkor is csak megtűrt műfajként, aminek nem volt folytatása.
– Mik a reális lehetőségei a képregénynek Magyarországon?
– Magyarországon alulról jövő kezdeményezésként – úgy, hogy te meg én elkezdünk rettenetesen hemzsegni képregény ügyben és megpróbáljuk a képregény-rajzolókat összehozni – nem fog létrejönni képregény-kultúra. Ahhoz lóvé kell. A könyvkiadás és a filmgyártás sem működik lóvé nélkül. Csak akkor működik a dolog, ha egy ingerküszöb fölé kerül a műfaj, és eléri azt a kritikus tömeget, ahol az emberek elkezdenek számolni vele.
– Az interneten hogyan jelenik meg a képregény?
– Az elmúlt évekig sehogy sem működött, de most, a tabletek (az iPad és társai – a szerk.) bejövetelével teljesen megváltozott a dolog, így abszolút van jövője. Az összes nagy képregény-kiadó elkezdett tabletekre írt képregényeket megjelentetni. Egyre inkább ki fog alakulni egy olyan tablet-kultúra, ami leváltja az eddigi papíralapút. Most ott tart a technológia, hogy már olyan felbontásban, olyan eszközökkel tud megjelenni a képregény, ahol élvezhető.
– Mostanában sokat látunk olyan online képregényeket, ahol csak egy csúnya pálcikaember van a képen. Ez nem torzít a képregény „hírnevén”?
– Nekem ezzel semmi gondom nincs. A tartalom a fontos, annak kell jónak lennie. Például itt a South Park is engem igazol, ott is bármit ki tudnak fejezni azzal a hihetetlenül leegyszerűsített grafikai stílussal. Tök mindegy: ha pálcikaember, akkor pálcikaember. Ha csak az van, hogy ketten beszélgetnek, akkor arra tökéletesen alkalmas, ha a szöveg jó.
– Lehet olyan hatása a képregénynek, mint mondjuk egy filmnek?
– Persze, abszolút. Az összes művészet arról szól, hogy valamit átadok a többieknek. Érzelmeket, gondolatokat, véleményt, sztorikat. Ez alól a képregény sem kivétel. Úgy fogd fel a képregényt, mint a film és a könyv közti átmenet. Nem véletlen, hogy az összes filmnél, szinte kivétel nélkül képregény-rajzolókat használnak a figurák, a storyboard-ok megtervezésére. Sőt, konkrétan tudok olyan filmről, ahol a képregény-rajzoló többet keresett, mint a rendező. Gyakorlatilag megtervezte az egész filmet, utána pedig egyszerű rabszolga módon csak le kellett forgatni.
– Neked van egy gyűjteményed is. Mi van ebben?
– Nem csak képregények, hiszen ez egy nagy kortárs gyűjtemény. A gyűjtés szempontja az volt, hogy a megkerülhetetlenül nagy művészek kerüljenek be a gyűjteménybe. Ez alapvetően egyfajta gyűjtői szenzibilitáson alapul. Van itt számtalan olyan mű vagy művész, aki nem föltétlenül a szívem csücske, viszont érzem rajtuk azt az elementáris tehetséget. Valamilyen szinten ez már nem csak az én gyűjteményem. Intézményesült, ezért köteles vagyok olyan műveket is berántani, amik nem állnak annyira közel hozzám, de érzem rajtuk a tehetséget.
– Mi a kArton?
– Egyrészt karikatúra- és képregény-múzeum, másrészt kortárs galéria. Egy idő után, amikor a gyűjteményem kinőtte azt a keretet, amikor két haveromnak megmutatom, arra gondoltam, hogy csinálok egy múzeumot, aminek a törzsanyaga ez a gyűjtemény. Elértünk egy csomó dolgot. Volt képregény-kiállítás a Műcsarnokban, nem is egyszer, a Modern Múzeumban, a Louvre bizonyos intézeteiben. Tehát egy csomó olyan megjelenési formája van már a magyar képregénynek, a magyar karikatúrának, ami túlmutat az egyszerű sajtószemét mértékén.

Erdély Janka

[popup][/popup]