Több mint fél évszázaddal a második világháború vége és az európai integráció kezdete után a nemzeti határok továbbra is fontos szerepet játszanak a kontinensen. George Friedman a Stratfor honlapján megjelent írásában három válságot elemez napjaink Európájából. Igaz, hogy a három válság nagyon is különböző, de szerinte mindegyik az európai határokról szól, arról, hogy ezek a határok mit jelentenek és ki ellenőrzi őket.

 

Az 1914 és 1945 közötti összecsapások is a nemzeti határokról szóltak

Az európai felvilágosodás teremtette meg a szuverén nemzetállamot. Az addig uralkodó többnemzetiségű monarchiákkal ellentétben a nemzetállam egy nemzet határai szerint jött létre, ahol azonos nyelvű, vallású és kultúrájú emberek éltek. Ezeken a határokon belül a népek az önrendelkezés jogával bírtak, mely szerint eldönthették saját kormányzatuk fajtáját és a kormányzók személyét. Ez az önrendelkezés alakította ki a határokat. Ezek a határok viszont sokszor államok közti vitákhoz vezettek, a bizalmatlanság, a félelem, vagy az igazságtalanság miatt.

Az 1914 és 1945 közötti összecsapások is a nemzeti határokról szóltak, amelyek az emberiség legnagyobb mészárlásait eredményezték. Ezeknek a vérfürdőknek az emléke vezetett az Európai Unió létrehozásához, hogy ne történhessenek meg újra. Az Unió azonban nem rendelkezett olyan erővel, amely eltüntette volna a nemzetállamot. Az ugyan meggyengült határok továbbra is az európaiak legfőbb identitásképzőjét jelentik.

A második világháború óta két új alapelv keletkezett a határokról. Az egyik az, hogy a határok megváltoztathatatlanok, amely a háborúk megszűnését célozta. A másik alapelv pedig az integráció előrehaladtával jelent meg, mely szerint egyszerre léteztek és nem léteztek a belső határok. A határok továbbra is a nemzetállamok körvonalait adták, amelyek továbbra is az önrendelkezést biztosították. A javak, a munkaerő és a töke áramlása szempontjából viszont nem léteztek. Friedman szerint napjaink Európájában ezt a két általános alapelvet háromféleképpen támadják.

Menekülthullám, multikulturalizmus

A szerző úgy látja, hogy az egyik válságot a Közel-Keletről áramló muszlim menekültek tömegei jelentik, amely kihívást jelent ezen alapelvek számára. A jelenlegi közel-keleti káosz egy Európába tartó hatalmas menekültáradatot hozott létre. A korábbi muszlim bevándorlást ezzel szemben maguk az európaiak bátorították, hogy a második világháború után hiányzó munkaerőt pótolják. Először az európaiak csupán mint ideiglenes itt tartózkodókként tekintettek ezekre az emberekre. Később azonban a többségük letelepedett és állampolgárságot kapott.

Ezzel párhuzamosan megjelent a multikulturalizmus doktrínája. Friedman szerint ez egyszerre volt a tolerancia gesztusa és annak az implicit elfogadása, hogy némely muszlim nem volt hajlandó az asszimilációra. Tehát már akkor kihívást jelentett az európai nemzeteszme számára az idegen kultúrák asszimilációja. A teljes integráció kudarca, illetve részben a terroristatámadások miatt az európaiak nagy része veszélyként kezdte érzékelni a muszlimokat. Ez váltotta ki, hogy több ország a belső határok feltámasztásáról kezdett el beszélni, amely viszont nem csak a muszlim bevándorlókat, hanem az európai munkavállalókat is érintené. A legújabb hullám csak újabb szintre emelte a problémát.

Ha egy migráns belép az Unió területére, a többi ország képtelen megakadályozni a mozgásban. A szerző szerint ez felveti a kérdést, hogy ki ellenőrzi az EU külső határait. Spanyolország dönti-e el, hogy ki lép be Spanyolországba vagy az EU? Ki dönti el, hogy a munkaerő szabad áramlásába a menekültek szabad áramlása is beletartozik-e? Friedman véleménye szerint ha beletartozik, akkor az EU országai elvesztették a lehetőséget, hogy meghatározzák, kit fogadnak be társadalmaikba és kit nem. Ez a kérdés a nemzetállam lényegét érinti, ugyanis az önrendelkezés elve szerint a nemzetállam fel van jogosítva ennek a kérdésnek az eldöntésére és kikényszerítésére.

A teljes cikk itt olvasható.