Pesti zsidókat mentő focistáknak állít emléket az olasz színdarab
A Holokauszt Nemzetközi Emléknapja alkalmából a budapesti olasz intézetben láthatták a Compagnia Carnevale produkciójában az Il Bradipo e la Carpa (A Lajhár és a Potya) című színdarabot – írja a Telex.hu. A kétszereplős játékban Antonio Carnevale (aki egyben a színdarab rendezője és dramaturgja) és Riccardo Stincone alakítja Tóth Potya Istvánt és Kertész Gézát.
Fotó: Olasz Kultúrintézet / Chiara Stincone
A Ferencváros két korábbi válogatott labdarúgóját 1945 április negyedikén temették el, miután február 6-án meggyilkolták őket a nyilasok a Belügyminisztérium udvarán. Azért kerültek börtönbe, mert 1944 végén a gettóból zsidókat mentettek, de valaki besúgta őket a Gestapónak. A német katonák házkutatást tartották náluk, Kertészt a cipője buktatta le, amiben a gettóba járt be, német katonának álcázva magát, és így embereket kihozva magával. Gruppo Melodia névre keresztelték az ellenállás sejtjét, és Kertész szinte megittasodott, amikor a németnyelv-tudását először használva túljárt a németek eszén. Nemcsak zsidóknak segítettek hamis papírokkal, hanem politikai üldözötteknek is.
Tóth szót emelt az abesszíniai bevonulás ellen még 1936-ban, és emiatt nem is lehetett maradása az országban, így hazatért. Kertész az AS Roma edzője volt, amikor 1942-ben felfüggesztették a bajnokságot, ő is hazatért Magyarországra, mert már a bombák potyogtak, nem a gólok. Barátjukat, Weisz Árpádot már akkor elhurcolták. A sikeres edző Auschwitzban halt meg 1944-ben. Zsidó származása miatt a fasizmus idején az évkönyvekből is kimaradt a neve, noha korának legsikeresebb edzője volt, szakkönyveket is írt, amivel segítette az olasz foci fejlődését.
Kubatov Gábor, a Ferencváros elnöke azzal vezette fel a Robert Quartarone: Két hős egy kispadon című könyvéből készült előadást, hogy sokszor halljuk: valaki mindent megtett valamiért, valakiért. „Ha mindenedet oda tudod adni, akkor a végén nem marad semmid. Aki erre képes, az ott marad az örökkévalóságban.” A budapesti Olasz Kultúrintézet vezetője, Gabriele La Postaazt mondta: ha már ezt a színdarabot elvitték valamennyi olasz tartományba, kötelességüknek érezték, hogy bemutassák Magyarországon is.
Az előadás megrázó része, amikor már a Vár alatti cellákban egymás mellé kerülnek, és csak egy vékony fal választja el őket egymástól. Kertész Géza már beteg és köhög, Tóth Potya Istvánt megkínozták a Gestapo emberei. Kertész fiatal gyerekeket látott géppuskával a kezükben a gettóban, neki annyi idős korában az életét a foci töltötte ki, nem a faji alapú gyilkolás. Nem tudja elfelejteni azt a képet. Hallgathattak volna, elfordulhattak volna, de nem tették, emlékeznek vissza. És akkor elhangzik a kérdés:
– Géza, mennyi embert is mentettünk meg?
– Túl keveset.
Tóth a darabban félig viccesen említi, hogy fogvatartói, a németek sose bocsátották meg, hogy 1921-ben 3–0-ra megverték őket a magyarok, azon a meccsen ő is ott volt a pályán.
Majd visszajön az őr, és mindketten tudják, hogy ütött az órájuk.
Hiába bíztak a szovjet hadsereg érkezésében, a háború végét már nem élhették meg. Foglalkoztatta őket a gondolat, hogy fognak-e rájuk emlékezni. Pont ez a színdarab mutatta meg évtizedekkel később, hogy mennyire.
