Méltók vagyunk-e az isteni képmás szerepére?

„És teremtette Isten az embert az ő képmására, Isten képmására teremtette őt” (Mózes I. 1:27). A zsidó hitvilág szerint az Örökkévaló egyetlenegy és szent, időtlen, láthatatlan, mindent tud és ismer, ereje korlátlan, könyörületes és igazságos. Ezzel szemben az emberekből sok van, nem szentek, halandók , fizikai alakjuk van, erejük és tudásuk korlátozott. Mire utal hát valójában a celem elohim, az isteni képmásság?

Az Örökkévaló és a zsidó nép kapcsolatát  egy dinamikus, érzelmekkel teli párbeszéd jellemzi, amelyben gyakoriak az ígéretek és bíztatások, akárcsak a győzködések, alkudozások és néha ellentmondások.  A zsidó hagyomány gazdag metaforikus képekkel mutatja be ezt a bonyolult kapcsolatot. A kezdetekben, a teremtésnél, Isten teremtményei voltunk, később szövetségeseivé váltunk: Noéval, Ábrahámmal majd a Szináj hegynél az egész zsidó néppel szövetséget kötött az Örökkévaló. A próféták könyveiben a király és alattvalóinak hasonlatát olvassuk, mely hűséget, tiszteletet, távolságtartást és engedelmességet követel.  A Bnei Elohim, vagyis Isten fiai kifejezés egy szülő és gyermek szimbóluma, amelyet a szeretetet, gondoskodás, féltés és tanítás jellemez.  Vissza-vissza térő elem a pásztor és nyáj képe, ami a felelősség és közösségi összetartozás jelképe. Péntek este a lechá dodi imádság a szombatot menyasszonyként, a zsidó népet pedig vőlegényként jeleníti meg, elkötelezettséget, intimitást és hűséget sugallva. A Kol Nidré egyik jellegzetes dallama hamarosan felcsendül, mely így hangzik:

„Olyanok vagyunk az Örökkévaló kezében, mint agyag a fazekas kezében, mint kő a kőfaragó kezében, mint vas a kovács kezében. Akarata szerint formál bennünket, az Ő kezében van a sorsunk.”

Jom Kippur napján mindezek a motívumok úgy jelennek meg előttünk, akárcsak Chagall festményein az egymás felett lebegő karakterek, épületek, állatok, tárgyak és szimbólumok. Egyszerre vagyunk az Örökkévaló teremtményei, alattvalói, gyermekei, bárányai, jegyesei, nyersanyagai és szövetségesei.

A valóságban azonban megesik, hogy az alattvalók elvesztik a motivációjukat, a teremtmények hibáznak, a nyáj szétszéled, a jegyesek szakítanak, az agyagedény széttörik. Az Örökkévaló jom kipurkor sem várja tőlünk, hogy hibátlanok legyünk egy tökéletes világban, vagy akár teljesen más emberekké váljunk, mint akik vagyunk.  A kérdés mindig így hangzik: Jobb emberek vagyunk-e ma, mint tavaly ilyenkor voltunk?

Ahogyan azt Reb Zusia tanította: „Amikor majd a mennybe érek, nem azt fogják kérdezni tőlem, miért nem voltam Mózes. Azt fogják kérdezni: miért nem voltam Zusia?”

Jom kipur, az önvizsgálat ideje, amikor mi is feltesszük a kérdéseket:  hűek voltunk-e önmagunkhoz az elmúlt évben? Kihasználtuk-e a lehetőségeinket? Tisztában vagyunk-e a saját küldetésünkkel? Méltók vagyunk-e az isteni képmás szerepére?

Az Örökkévaló megajándékozott bennünket az Ő végtelen képességeinek néhány szikrájával: a teremtés és a gondolkodás erejével, a döntés szabadságával, a véleményformálás lehetőségével, azzal, hogy különbséget tudunk tenni jó és rossz között. Képessé tett bennünket a szóra és az érzések kifejezésére, a szövetségkötésre és arra, hogy gondoskodjunk egymásról, és az általa teremtett világról. Megóvjuk gyermekeinket, irányt mutatunk számukra – ahogyan Ő is vezeti és oltalmazza az népünket. Így ragyog fel bennünk az isteni szikra, a celem elohim, az isteni képmás.

Jom kipur napján a tesuvá, a megtérés valójában nem más, mint visszatérés önmagunkhoz – ahhoz a tisztább, igazibb énünkhöz, amelyet Isten a képmására teremtett. Most kérjük együtt az Örökkévalót, hogy ezen a napon mindannyian találjuk meg a bennünk élő isteni szikrát, hogy a most beköszöntő évben még fényesebben ragyoghassuk be családunkat, közösségünket, Izrael népét és a egész világot.