Wekerle Szabolcs – „Az antiszemitizmus már nem olyan szigorú tabu”

Aki követi a nemzetközi futball eseményeit, idén élvezettel nézhette, ahogy az Ajax Amsterdam egészen az elődöntőig masírozik a Bajnokok Ligájában. Rokonszenves játékosok – köztük sok saját nevelésű –, remek taktika, hajtás első perctől az utolsóig, és, nem utolsósorban: fantasztikus szurkolótábor.

Akik, nicsak, folyton a zsidókkal jönnek. Van, hogy egyszerűen csak azt skandálják, „Joden!”, vagyis „Zsidók!”, máskor meg a stadion ellentétes szektorában ülő Ajax-drukkerek válaszolgatnak egymásnak. Így valahogy (nagyon szabad fordításban):

– Honnan jönnek a zsidók, honnan?

– Izraelből, és az jó messze van!

– És laknak ott szuperzsidók?

– Mi az, hogy, csak szuperzsidók!

– És a zsidók, szeretik a zsidók a focit?

– Hát, az összes, aki az Ajaxnak szorít!

– (együtt:) Amszterdam, Amszterdam, Amszterdam!

Hollandiában ma nagyjából 40-50 ezer zsidó él.

Amszterdam lakosainak száma az agglomerációval együtt bő 1,3 millió. Nem tűnik tehát valószínűnek, hogy az 1900-ban alapított Ajax szurkolói mind zsidó kötődésűek lennének. És nem is azok: mint a 2013-ban bemutatott Szuperzsidók (Superjoden) című dokumentumfilmből kiderül, a klubnak vannak ugyan zsidó vonatkozásai – tulajdonosai között is voltak zsidók, és egykor Amszterdam, mint a legnépesebb zsidó közösséggel rendelkező város, valóban sok izraelita drukkert adott a csapatnak –, ez a „szuperzsidózás” azonban viszonylag új keletű jelenség. Nagyjából az 1970-es, 1980-as évekre nyúlik vissza, amikor a rivális drukkereket fizikailag egyre eredményesebben választották el egymástól a meccseken, így a tettlegességig fajuló összecsapásokat felváltották a verbálisak. Az Ajax hívei – akiket az ellenfél támogatói gyakran lezsidóztak – büszkén vállalták ezt a „hagyományt”, ami mára odáig fejlődött, hogy az amszterdami klub meccsein a lelátón rengeteg izraeli zászló leng, a tábor pedig időről időre lelkesen rázendít a Hava nagilára.

Logikus tehát, hogy a legtöbb antiszemitizmus miatt indított nyomozás Hollandiában a labdarúgáshoz kötődik. Ez derül ki legalábbis a legfőbb ügyészség évente közzétett statisztikáiból. 2017-ben például a diszkriminációval kapcsolatos ügyek közül 42 százalék rasszista indíttatású volt, míg 41 százalék a zsidóellenességgel függött össze. Ám a szám csalóka: a jelentésből az is kiderül, hogy ezek az ügyek túlnyomórészt focimeccsek környékén keletkeztek, a legnagyobb számban az Ajax Amszterdam-meccseken felhangzó „Hamas, Hamas, Joden aan het gas” (Hamasz, Hamasz, zsidókat a gázba!) szövegű költemény miatt. És ez, hangozzék akármilyen vérfagyasztóan, csak félig az, aminek első pillantásra látszik: számos elemző szerint nem kell komolyabban venni, mint azt, hogy az Ajax ultrái cserében következetesen a csótányokkal azonosítják ősi riválisuk, a rotterdami Feyenoord híveit.

Ez persze nem jelenti azt, hogy Hollandiában ne lenne jelen az antiszemitizmus. Igaz, annak mértékéről és okairól komoly, nem meglepő módon gyakran (nagy)politikai töltetű viták zajlanak a társadalomban. A Centrum voor Informatie en Documentatie Israël (Izraeli Információs és Dokumentációs Központ, CIDI) nevű szervezet az utóbbi években gyakran hívja fel a figyelmet az antiszemitizmus erősödésére. Ebben a hagyományosan a hollandiai politika jobboldalán elhelyezkedő pártok (mások mellett a keresztény alakulatok, köztük a CDA, a Geert Wilders-féle Szabadságpárt, illetve a tőlük az utóbbi időben a muszlimellenesség zászlaját átvevő Fórum a Demokráciáért, élén a karizmatikus Thierry Baudettel, továbbá, egyáltalán nem utolsósorban a kormányzó Néppárt a Szabadságért és Demokráciáért, vagyis a miniszterelnököt is adó VVD) általában partnernek bizonyulnak. Felsorakoznak melléjük a különféle (új)protestáns egyházak is, amelyek tradicionálisan az „Izrael a zsidóké” felfogás hívei.

Jobboldali lapokban rendre megjelennek olyan híradások és riportok, amelyekből kiderülni látszik, hogy a hollandiai zsidóság mind nagyobb veszélyben éli hétköznapjait, és egyre többen hagyják el, vagy tervezik elhagyni az országot a fokozódó antiszemitizmus miatt. Igen ám, mondja az ellenoldal, de ezeket a tudósításokat nemigen támasztják alá tudományos szempontból mérvadónak tekinthető felmérések. A CIDI ráadásul az izraeli kormány által finanszírozott lobbiszervezet, és mint ilyen, az antiszemitizmus erősödésének hirdetésében érdekelt, ahogy jól látható szándéka az is, hogy minden, az izraeli vezetéssel kapcsolatos kritikát zsidóellenességnek állítson be.

Ez persze nagyrészt nem specifikus holland, hanem európai jelenség.

Érdemesebb megnézni a rendelkezésünkre álló számokat, amihez az integráció kérdéseit vizsgáló, 2005 óta létező Republiek Allochtonië nevű portál Factcheck: Növekszik-e Hollandiában az antiszemitizmus, és egyre több zsidó hagyja-e el az országot? című, 2019 áprilisában (a CIDI aktuális jelentésének publikálása után) napvilágot látott cikkét hívjuk segítségül. A cikk szerint bár 2018-ban valóban több bejelentés érkezett antiszemita atrocitásról a CIDI-hez, mint egy évvel korábban (135 a 113-mal szemben), ez a szám jóval alacsonyabb, mint 2014-ben (171), ha pedig a 2000 és 2018 közötti adatokat helyezzük egymás mellé, akár az antiszemitizmus jelentős enyhüléséről is beszélhetnénk, hiszen 2002-ben például 359 volt ez a szám, amely azóta gyakorlatilag folyamatos csökkenést mutat.

A portál nem bagatellizálni akarja a hollandiai zsidóellenességet, csupán a módszertan hiányosságaira hívja fel a figyelmet, megemlítve azt is, hogy itt regisztrált esetekről van szó, márpedig a diszkriminációval kapcsolatos ügyeket illető bejelentési hajlandóság közismerten nem túl erős Hollandiában. „Azt kijelenteni, hogy az ezredforduló óta jelentősen csökkent az antiszemitizmus, éppolyan téves következtetés lenne, mint azt állítani, hogy a regisztrált esetek tavalyelőttihez képest 22-vel történt növekedése a fokozódó zsidóellenességet bizonyítja” – írják.

Nehéz dolga van annak, aki a médiából akar tájékozódni: akadnak lapok, amelyek az egész kérdést álproblémának tartják, míg mások hangzatos címekkel operálnak. Arnon Grunberg, a félig New Yorkban, félig Amszterdamban élő holland író szerint eleve nehéz megmondani, mit nevezhetünk antiszemita esetnek. „Hol vannak a határok? – teszi fel a kérdést lapunknak írt válaszában. – Én úgy látom, hogy egyre inkább eltűnnek a háború utáni tabuk, és így az antiszemitizmusra vonatkozó tabu is veszít az erejéből.” Ami a zsidóellenességet illeti, Grunberg szerint az mindig is – de legalábbis nagyon régóta – létezett, létezik, és bár ő maga valódi antiszemitizmussal nemigen találkozott, a szociális médiában az utóbbi nyolc-tíz évben megszaporodtak az ilyen kijelentések. „Ez régebben nem volt jellemző” – teszi hozzá. Kérdésünkre, miszerint ha ma egy hívő zsidó kipában megy végig az utcán Hollandiában, számítania kell-e valamilyen támadásra, a szerző így felel: „Az én szüleim már a hetvenes-nyolcvanas években sem engedték, hogy kipában járjak az utcán. Egyáltalán nem gondolom, hogy szükségszerű az atrocitás, ha valaki kipát visel, ahogy egyébként azt sem, hogy a zsidóellenesség kizárólag a muszlimok sajátja lenne.”

 

Ami Belgiumot illeti,

az országban Hollandiához hasonló számban élnek zsidók (körülbelül 42 ezren). Az antwerpeni zsidó közösség a maga 20 ezer tagjával az egyik legjelentősebb Európában – itt máig jelentős nyelv a jiddis, a gyerekek 95 százaléka vallásos nevelésben részesül. Nem meglepő, hogy a zsidóellenes megnyilvánulások is itt a leggyakoribbak. 2018 februárjában a Joods Actueel nevű hírportál tudósított arról, hogy egy vasárnap délelőtt az utcán sétáló ultraortodox zsidót és fiát kis híján elütötte egy a járdára szándékosan felhajtó Seat Ibiza. A moszlim elkövetőt még aznap előállították. A férfi ittas volt, kihallgatása után szabadon engedték.

A pro és kontra számok és a viták egyébként sokban hasonlítanak a hollandiaiakhoz. Itt 2018-ban 101 zsidóellenességből fakadó esetet regisztráltak, majdnem kétszer annyit, mint egy évvel korábban. A statisztikák itt sem támasztják alá meggyőzően az antiszemita esetek szaporodását, ugyanakkor nem árt figyelembe venni, hogy a belgiumi moszlim közösség radikalizálódásra hajlamosabb az északi szomszédénál: míg Hollandiából háromszázan, addig a lélekszámát tekintve csaknem hatmillióval kisebb Belgiumból mintegy ötszázan csatlakoztak Szíriában harcoló iszlámista alakulatokhoz.

A legsúlyosabb, később egyértelműen zsidóellenesnek nyilvánított támadás 2014-ben történt a brüsszeli zsidó múzeumban. Az elkövető, Mehdi Nemmouche 2014. március 24-én gépfegyverrel rontott be az épületbe, és négy embert megölt. Az idén tavasszal meghozott ítéletben kimondták: a merénylő tette nyilvánvalóan a zsidó közösség ellen irányult.

Az ilyen esetek szerencsére nem mindennaposak: az antiszemitizmus jobbára kimerül a szociális médiában vagy az utcán megnyilvánuló verbális erőszakban. Közben a mértékadó moszlim és zsidó vezetők egyaránt igyekeznek hangsúlyozni, hogy a két csoport legtöbb tagja képes békében élni egymással.

A legfrissebb, antiszemitizmussal kapcsolatba hozható ügy idén szeptemberben látott napvilágot. Egy zsidó egyesület bejelentést tett, amelyben a genti egyetem által publikált jelnyelvi videó egyes elemeit kifogásolták. Az anyagban a „zsidó” szó jelnyelvi megfelelőjeként öt lehetőséget adtak meg, köztük a dús szakáll simogatását imitáló, illetve a hosszú pajeszt jelző mozdulatot, amelyekkel – bár utóbbi sztereotipizálása mellett már enyhén negatívnak is tekinthető – alapvetően nincs baj. Nem úgy azzal, amely a zsidót a nagy, előrenyúló orral azonosítja. A felháborodást látva az egyetem illetékese kifejtette: a jel felvétele a vizuális szótárba nem tükröz értékítéletet, rasszizmusnak végképp nem nevezhető, ők csupán tudományosan lajstromozták az egyes szavakhoz tartozó, kisebb-nagyobb rendszerességgel máig alkalmazott jeleket.