„A zsidóság azt is jelentheti, hogy az ember csak úgy jól érzi magát”

Írta: Vári György/nol.hu - Rovat: Hírek - lapszemle

A New York-i Magyar Kulturális Intézet felkérésére a Grammy-díjas zenész, Frank London projektzenekart csinált amerikai és magyar zenészekből a holokauszt-emlékév alkalmából. Az emlékév véget ért, a zenekar azonban Pesten van, és lehet remélni, hogy nem utoljára látjuk.

 

– Hogyan kezdődött?

– Romsics Gergely, a New York-i magyar intézet vezetője megkeresett, hogy volna egy ötletük a magyar holokauszt hetvenedik évfordulója kapcsán. Akkor és tőlük tudtam meg, hogy a magyar zsidóság százezreinek elpusztítása döntően alig egy év alatt ment végbe. Azt kérdezte: mi volna, ha magyar és New-York-i zenészek közösen emléket állítanának a meggyilkoltaknak? Mégpedig úgy, hogy az ő és a felmenőik zenéjét játszanánk. Vagyis idézzük fel a sokrétű zenei világokat, amelyeket a vallásos és vallástalan, a nagyvárosok kultúrájához asszimilált és tradícióikhoz konzekvensen ragaszkodó zsidó közösségek létrehoztak.

Meg azt, ahogy ezek a dallamok utat találták más kulturális csoportok felé. Vágjunk át lényegében a holokauszt előtti Magyarország egész kulturális gazdagságán. Ne csak a zsidó zenéből dolgozzunk, a cigányság ihletését és másokét is felhasználhatjuk. Ki ne akart volna ilyet?!

– S mit vállalt ebből?

– Mindent. A részleteket nekem kellett kitalálnom: azt is, hogy kit kérjünk fel és hogyan nézzen ki a repertoár. Olyan embereket kerestem, akiket a kultúrák közötti közvetítés érdekelt, akik többféle dolog összehozása iránt fogékonyak elsősorban. Csomó egyébként nagyszerű zenész, aki csak egyetlen műfajban vagy hagyományban érzi magát otthon, nem jött szóba. Mi, akik végül összejöttünk, nagyon különbözünk egymástól, a tangó, a klezmer, az örmény, a cseh és arab népzene, a dzsessz, a rock, a kísérleti zene szerepel ki-ki repertoárján: azaz mind a világzene és a kortárs zene metszéspontjában állunk.

– Úgy, hogy a világ legkülönbözőbb pontjairól jönnek.

– A nemzetközi kavalkádból leginkább én lógok ki harmadik generációs amerikai család sarjaként, aki gyerekként nem sokban különböztem amúgy magától értetődően zsidóként a többi gyerektől, kamaszként a többi hippitől. Nem volt természetes közegem a zsidó hagyomány, amellyel most foglalkozom. A dédszüleim jöhettek Odessza és Kijev környékéről, de erről is leginkább mostanában tudok meg egyre többet. Tavaly nyáron voltam először Odesszában egy másik projekttel, akkor közölte velem a mamám, hogy onnan származunk. Egy parkban zenéltünk, klezmert, és több száz odacsapódó bámészkodó az unokát sétáltató nagymamától az utcai alkoholistáig és a punkig elkezdett táncolni. Valamiféle néptáncelemekkel vegyített táncot, mert felismerték itt-ott a saját dallamaikat, motívumaikat. Ezt a megélt multikulturalitás nagy pillanatának éreztem.

– Hogyan állt össze a repertoár?

– Nem volt egyszerű felépíteni a dolgot, nehéz volt megfelelő forrásokat találni hozzá, kikutatni, miből dolgozhatunk. Nem akartuk a Szól a kakas márt játszani, nem mintha ne volna csodálatos, de azt nélkülünk is ismerik. A liturgikus zenétől a hászid nigunokon át a Csárdáskirálynőig terjedő skálán mozgunk.

– A Csárdáskirálynőig?

– Az operettet gyanús, giccsbe hajló műfajként lenézik. De nem véletlenül vált elsöprően népszerűvé, hihetetlenül kikalapált zenei forma, remek ötletekkel, sőt merész viccekkel is meg lehet tölteni. Brecht jól tudta ezt. Kálmán Imre, a Csárdáskirálynő alkotója Hitler kedvenc zeneszerzője volt különben, állítólag tiszteletbeli árjává akarta fogadni, de Kálmán elutasította a „megtiszteltetést”. Nem volt könnyű összerakni, de volt kikhez fordulnom tanácsért. Bob Cohennel, a New Yorkban élő magyar gyökerű klezmerzenésszel 35 éve barátok vagyunk, én hippi voltam, ő meg rasztafári, amikor megismerkedtünk.

A teljes cikk itt olvasható.

 

támogatás