Elie Wiesel: Lánglelkek – haszid mesterek portréi és legendái

Írta: Elie Wiesel - Rovat: Hagyomány, Irodalom

A psiszkei iskola.

Egyszer régen, amikor még voltak zsidók Krakkóban, zsidók, akik nem féltek éjszaka álmodni, élt egyszer abban a városban egy Eizik nevezetű ember, Jekel fia.

Portrait of Nobel Peace prize-winning author and activist Elie Wiesel, New York, New York, November 12, 2000. (Photo by Dan Porges/Getty Images)

Elie Wiesel – Fotó: Dan Porges / Getty Images

Lévén hitbuzgó, szegény és talpig becsületes, erején felül megviselte az élet. Éjjel-nappal emésztette magát: hol a bérrel maradt el, hol a hentesnek tartozott, fizetni kellett a tanítót, a lányait ruházni, kiházasítani. Az idő meg mindig csak jobban sürgetett.

Eizik, szegény Eizik, ugyan mit tehetett? Mit lehet tenni egyáltalán, azon kívül, hogy az ember aggódik? Imádkozott. Nap, mint nap, minden istentiszteleten, és az istentiszteletek között is, a zsinagógában és az utcán és otthon; könyörgött az Úrnak, emlékezzék meg az Ő eladósodott, elkínzott szolgájáról, aki már nem bírja tovább. Mindhiába. Az Úr szemlátomást nem figyelt oda. A mi Eizikünk azonban rendületlenül küldte az Úrnak kérvényeit, ettől nem lett sem kevésbé istenfélő, sem kevébé szegény.

És akkor, egy éjjel, különös álmot látott: látta magát, amint szelek szárnyán egy távoli királyságba röppen, annak is a székvárosába, egy híd alá, egy hatalmas palota árnyékába. És egy hang tudatta vele: “Ez Prága, ez a folyó a Moldva, és az ott fent a királyi palota. Most pedig nézz körül, nézz körül alaposan, mert ez alatt a híd alatt, pontosan, ahol állsz, kincs van, reád vár, a tiéd. Gondjaid megoldódtak.”

Reggelre kelve Eizik korholta magát: az álmok nagyon kellemesek, nem kerülnek semmibe, de nem is jók semmire. Nem gondolt többet az egészre. De aznap éjjel, épp hogy becsukta szemét, ugyanaz a látomás töltötte be elméjét: a főváros, a palota, a híd. És ugyanaz a hang, számon kérő hangsúllyal: „Akarsz gazdag lenni, vagy inkább megtartod a gondjaidat?”

Micsoda butaság, gondolta Eizik. Még hogy Prágába menni? Miféle ötlet? Semmi kedve nem volt odamenni, nem ismert ott senkit. Ráadásul messze is volt. És drága. Neki meg nem volt pénze. Ha lett volna, ezer más helye lett volna. A bér, a hentes, a tanító. Bizony, álmok és imák közül, Eizik az imát választotta; még olyan is van, amely elűzi az álmokat.

Ezzel a mese természetesen nem ér véget. A következő éjjel, immár harmadszor, Eizik megint hallotta a hangot: „Mi az? Még el sem indultál?”

Bunam rabbi

A psiszkei rebbe, Szimcha Bunam (Élt: 1767–1827)

Inkább bosszankodva, mintsem kíváncsiságból, elhatározta, végére jár ennek az egész bolondériának; elhatározta, hogy engedelmeskedik. Vagy legalábbis úgy tesz. Nekivágott az útnak, gyalog. Néhány hét múlva, éhségtől és kimerültségtől támolyogva, megérkezett Prágába. Ráismert a folyóra, a hídra, a palotára; elölről kezdődik az egész: már megint álmodik! De nem, ez nem álom volt. Ez tényleg különös, gondolta. Volt egy hely a híd alatt, amely furcsán ismerősnek tűnt. És ha megpróbálnám? Mit veszíthetek? Gödröt ások, belenézek. Csak óvatosan, semmi kapkodás. A hidat őrzik, nehogy a katonák gyanút fogjanak. Eizik egy darabig tanácstalanul téblábolt a közelben, igyekezvén összeszedni bátorságát, míg aztán észrevették, és letartóztatták. Az őrség kapitánya kémkedéssel vádolta. Rémületében Eizik nem tudott mentséget kitalálni, bevallotta az igazságot. Az álmokat, emésztő gondjait, a hosszú gyalogutat Krakkóból, az emlékeztetést és az emlékeztetés hangját. Biztosra vette, hogy a tiszt hazugnak nevezi, és főbe löveti. Így aztán azt hitte, ismét álmodik, amikor a vészjósló kapitány felröhögött. Úgy kacagott, hogy még a könnye is kicsordult. „Na ne, ezért jöttél ide olyan messziről? Ti zsidók még ostobábbak vagytok, mint hittem! Nézz csak rám, ahogy itt látsz, ha olyan balga volnék, mint te, ha én is hangokkal törődnék, tudod hol lennék ebben a szent pillanatban? Krakkóban! Igen, jól hallottad. Képzeld csak, hetek óta minden éjjel hallom ugyanazt a hangot, amint azt mondja: ‘Kincs vár rád az Eizik nevezetű krakkói zsidó, Jekel fia házában! Igen, a tűzhely alatt!’ No, persze ott a zsidók egyik felét Eiziknek, a másik felét Jekelnek hívják! És mindnek van tűzhelye! El tudsz engem képzelni, ahogy házról házra járok, felborogatom az összes tűzhelyet, és keresem a nem létező kincset?”

Eiziket természetesen nem büntették meg. Természetesen sietve hazatért, félretolta a tűzhelyet, és természetesen megtalálta az ígért kincset. Kifizette adósságait, kiházasította lányait, és hálája jeléül épített egy zsinagógát, amely a nevét viseli: Eizik, Jekel fia, szegény és kegyes zsidó, aki kegyes maradt akkor is, amikor már nem volt szegény.

Mint a legtöbb chaszid mesének és példázatnak, ennek sem csak egy szerzője van. Legalább kettő: a breszlavi Nachmán és a psiszkei Szimcha Bunam. Rebbe Nachmán Prágát Béccsel helyettesítette, és levonta a tanulságot: „A kincs otthon van, de megtudni Bécsben lehet.” Rebbe Bunam előszeretettel ismételte minden új tanítványának: „Jusson eszedbe Eizik, Jekel fia; a kincs, a te kincsed, kizárólag benned található, sehol máshol, még a Cádikodban sem.”

Egy kíváncsibb és kevésbé megilletődött tanítvány föltehetett volna a Tanítónak egy zavarba ejtő kérdést: A kincs tényleg Eiziknek járt, csak az övé volt? És a Királyi Gárda kapitánya? Mi van az ő részével? Erre Rebbe Bunam azt felelte volna – amint egyes követői felelik is -, hogy ez a mese az álmodás fontosságát illusztrálja, és nem kincsekét. Meg azt is, hogy ketten is álmodhatják ugyanazt, és hogy valaki álma másvalaki valóságává válhat.

Ám Rebbe Bunam ajkán – és a psiszkei hagyományban – a példázatnak van egyértelműbb üzenete, amely közvetlenebbül kapcsolódik kora problémáihoz és fő kérdéseihez: az ember tökéletesedhet Cádik nélkül – és az abszolút csak belülről ismerhető meg, sohasem kívülről. Aki azt hiszi, valahová mennie kell – bárhová -, találni valakit – bárkit -, hogy segítsen neki megszerezni a tudást, az jobb, ha otthon marad. Egyedül. Ez Psiszke mondanivalója…

 

A breszlavi Nachman

Egyszer a király hívatta belső tanácsosát, és megosztotta vele súlyos aggodalmát.

– Azt olvasom a csillagokból, hogy aki a jövő évi termésből eszik, az megtébolyul. Mit tegyünk, barátom?

– Ennél mi sem egyszerűbb, felség – felelte a tanácsnok. – Nem nyúlunk hozzá. Még maradt a tavalyi termésből. Csak kobozza el, bőven elég lesz önnek. És nekem.

– És a többiek? – korholta a király. – Királyságom összes alattvalója? A korona hű szolgái? A férfiak, az asszonyok, az együgyűek és a koldusok, róluk megfeledkezel? Elfelejted a gyerekeket, a gyerekeket is?

– Senkit sem felejtek el, felség. De, mint az ön tanácsadója, reálisan kell néznem a helyzetet, minden eshetőséget számításba véve. Nincs elég tartalékunk, nem elegendő megóvni és jóllakatni mindenkit. Épp annyi van, amennyi elég lesz önnek. És nekem.

Erre föl a király homloka elfelhősödött. És azt mondta:

a breszlavi rebbe képzelt képmása

A breszlavi rebbe képzelt képmása

– Nem tetszik a megoldásod. Nincs más? Hát, üsse kő. De akkor sem vagyok hajlandó elkülönülni népemtől, és nincs kedvem világos fejjel élni egy meghibbant nép kellős közepén. Ezért együtt őrülünk meg. Te és én, mint a többiek, együtt a többiekkel. Ha a világ tébolyba szédül, értelmetlen kívülről szemlélődni: az őrültek úgyis őrültnek néznek minket is. De mégis, szeretném megőrizni jelenlegi dicsőségünk valamilyen visszfényét, és tépelődéseinkét is; szeretném életben tartani ennek az elszánásnak, ennek a döntésnek az emlékét. Kívánságom, hogy amikor eljön az idő, te és én tudatában maradjunk állapotunknak.

– Ez mire lenne jó, felség?

– Jól jön majd, meglátod. És ily módon segíthetünk barátainkon is. Ki tudja, talán, hála nekünk, az emberek később erőt gyűjtenek ellenállni, még ha késő lesz is már.

Barátja vállát átkarolva, a király így folytatta:

– Ezért, te és én, megjelöljük egymás homlokát a téboly pecsétjével. És valahányszor egymásra nézünk, tudni fogjuk, te és én, hogy bolondok vagyunk.

Egy távoli országban egy királyfi elvesztette az eszét, és kakasnak képzelte magát. Bebújt az asztal alá, és ott lakott, pőrén, elutasítva az aranytálcán kínált királyi ínyencfalatokat – kizárólag baromfinak való magokat akart és fogadott el. A király kétségbe esett. Hívatta a legjobb orvosokat, a leghíresebb specialistákat; mind beismerte tehetetlenségét. Nemkülönben a varázslók. És a szerzetesek, a fakírok, a csodatévők; minden beavatkozásuk hasztalannak bizonyult.

Egy napon ismeretlen bölcs jelentkezett az udvarnál.

– Talán meg tudnám gyógyítani a királyfit – mondta szerényen. – Megengedik, hogy megpróbáljam?

A király beleegyezett. A jelenlévők megrökönyödésére a bölcs levetkőzött, csatlakozott a királyfihoz az asztal alatt, és kukorékolni kezdett, mint egy kakas.

A királyfi gyanút fogott, és kérdőre vonta:

– Ki vagy, és mit keresel itt?

– És te – felelte a bölcs -, ki vagy te, és mit keresel itt?

– Nem látod? Kakas vagyok!

– Hm – mondta a bölcs -, milyen különös találkozás ez itt!

– Különös? Miért?

– Hát nem látod? Tényleg nem? Nem látod, hogy ugyanolyan kakas vagyok, mint te?

A két férfiú összebarátkozott, és megfogadták, hogy sohasem válnak meg egymástól.

És azután a bölcs nekilátott a királyfi gyógyításának, személyes példájával. Először fölvett egy inget. A herceg nem hitt a szemének:

– Megbolondultál? Elfelejtetted, ki vagy? Valóban ember akarsz lenni?

– Tudod – mondta bölcs gyengéden -, ne hidd, hogy ha egy kakas embernek öltözik, attól már nem kakas.

Souls on fireEzt a királyfi kénytelen volt belátni. Másnap mindketten rendesen felöltöztek. A bölcs étel rendelt a palota konyhájáról.

– Szerencsétlen! Mit teszel? – tiltakozott a herceg, holtra rémülve. – Most már enni is úgy ennél, mint ők?

Barátja eloszlatta ijedtségét.

– Eszedbe se jusson azt gondolni, hogy ha úgy eszik, mint egy ember, az emberekkel, az ő asztaluknál, akkor egy kakas többé nem az, aki. Sose hidd, hogy elég egy kakasnak emberként viselkedni, hogy emberivé váljon. Bármit tehetsz az emberrel együtt ebben a világban, akár érte is, és mégis az a kakas maradhatsz, aki vagy.

És a herceg ezt is belátta, és újrakezdte életét mint királyfi.

Mészáros György fordítása

Jegyzetek:

Részletek a szerző Souls on Fire – Potraits and Legends of Hasidic Masters (Lánglelkek – Haszid mesterek portréi és legendái) című kötetéből. A fordítás alapjául szolgált: Penguin Books, United Kingdom, 1984

Psiszke vagy Psiszche: Przysucha kisváros jiddis neve. Lengyelországban van a Mazóviai vajdaságban, Varsótól több mint száz kilométerre délre, Lublintól több mint százötven kilométerre nyugatra. A Lengyelország felosztása körüli, majd a napóleoni háborúkban többször gazdát cserélt, végül a 19. század elejétől orosz fennhatóság alatt volt. A 18. század végén vasöntöde, fűrészmalom és papírgyár működött a zsidó többségű városban, de a cári uralom alatt a fejlődés megállt, az ipar elavult, és a település elszegényedett. A második világháborúban Przysucha körülbelül ötezer zsidó lakosát a németek a treblinkai koncentrációs táborban elpusztították.

A második mese szerzője a breszlavi Nachmán, akinek történetei a chaszid irodalom legdöbbenetesebb darabjai. Saját, öntörvényű világot alkotnak, amelyben az álmodók túllépnek álmaikon, vágyaikon, elragadja őket képzeletük és törekvésük az üdvösségre, és örök sóvárgásuk az ártatlanság és a csoda után.

Breszlav: A Nyugat-Ukrajna délkeleti részén, a vinnicjai területen lévő Braclav kisváros leggyakoribb jiddis neve. Lengyelország második felosztásakor, 1793-ban orosz fennhatóság alá került. A 20. század elején a mintegy tízezres lakosságnak több mint a fele zsidó volt. A második világháború végére körülbelül kétszázan maradtak. A városnak gazdasági jelentősége nem volt, Rebbe Nachmán ottani tevékenysége is csak rövid időre lendítette fel.

A hagyomány szerint Rebbe Nachman azért választotta Breszlavot megnyilatkozása színhelyéül, mert a város nevének betűiből csekély erőltetéssel anagramma állítható elő: lév bászár /hús-vér szív/. Ez utalás lenne Ezékiel próféciájára, amelyben az Úr „nem ti érettetek…, Izráel háza, hanem az én szent nevemért, melyet ti megfertőztettetek…” ezt ígéri: “És adok néktek új szívet és új lelket adok belétek, és elveszem a kőszívet testetekből, és adok néktek hússzívet” /Ezékiel könyve 36. 22., 26./. Ezért sokan, a nagyobb hasonlóság kedvéért, Breszlevnek is nevezik a várost. A prófécia megfelel Rebbe Nachmán tanításának arról, hogy az embernek közel kell éreznie magához Istent, és magának is forró szívvel kell közelednie Istenhez, személyes kapcsolatot célozva.

Breszlavi chaszidok később azt is felfedezték, hogy Breszlav egyféle héber átírásában a betűk összesített számértéke 294, azonos a Nachmán ben Fejga /Fejga fia, Nachmán – a Rebbe anyjának neve volt Fejga/ betűinek számértékével.

A breszlavi Rebbe Nachmán Horodenker /cc. 1772-1810/, a Bál Sém Tov egyik dédunokája. Dédapja házában, Medzsibozsban született. A családi hagyomány szerint, apja ágán, a prágai Löw rabbiig vezethette vissza családfáját.

Nahman_Tomb_(Uman,_Ukraine)

A breszlavi Nachman rebbe sírja Umanban, Ukrajnában zarándokhely

Nachmán 1798-1799-ben elzarándokolt a Szentföldre. Ott Haifán, Tiberiásban /Tverja/ és Száfedben /C’fát/ járt. Öszebékítette a Tibériásban letelepedett litvániai és volhíniai chaszidokat.

1802-ben költözött Breszlavba. Kinyilatkoztatta, hogy eszméi örökre fenmaradnak breszlavi chaszidizmus néven. Ott szegődött mellé Reb Nátán.

Nachmán felesége 1807-ben meghalt tüdőbajban. Nyolc gyermekük közül a két fiú és a lányok közül kettő csecsemőkorában meghalt. A hagyomány szerint Rebbe Nachmán készült újranősülni, de a házasság nem jött létre.

1810 elején háza leégett. Ekkor az umányi zsidók felvilágosult, polgárosodó közösségének meghívására Umányba költözött. A hagyomány szerint azt mondta: “Umány éppen jó a temetkezésre”. Ezzel az 1768-as umányi és környéki mészárlásra utalt, amelyben a lengyel uralom ellen lázadó kozák szabadcsapatok húszezer zsidót, sok ezer lengyelt és ukrán katolikust megöltek. Rebbe Nachmán 1810. októberben meghalt, szintén tüdőbajban.

Világéletében ellenezte a dinasztiaszellemet, utódot nem nevezett meg. Ennek dacára tanítása és mozgalma fennmaradt, ma is az egyik legnagyobb, sőt, újabban térítő chaszid közösség az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában és Izraelben, több alágazattal.

Tanításában a Cádik szerepe központi, afféle gyóntató a hívek számára. Mindazonáltal a Rebbe nem adhat feloldozást, azt a híveknek közvetlenül Istentől kell kérniük. Mindenkinek a jót kell keresnie önmagában, és az emberi kapcsolatokban másokban is. A jó pontok keresésének több fokozatát állapította meg, ha a kezdés nem járna sikerrel. A személyes boldogságot, általános emelkedett örömérzést parancsolatnak tartotta. Az Istennel való kapcsolattartásban ajánlotta, hogy a szokásos istentiszteleteken kívül mindenki legalább napi egy órát töltsön magányos imádkozással, lehetőleg kint a szabad természetben, erdőben. Fontosnak tartotta a szabad gondolkodást, személyes imádságok alkotását, azzal együtt, hogy a vallásgyakorlatban tiltotta a Sulchán Áruchtól való eltérést.

Legismertebb szállóigéi, aforizmái:

“Ha hiszed, hogy kárt tudsz tenni, hidd, hogy ki is tudod javítani.”

“Sosem kapsz olyan akadályt utadba, amelyet nem tudsz legyőzni.”

“A világi hívságok olyanok, mint a napsugarak pászmái egy sötét szobában. Valóságosnak tűnnek, míg meg nem próbálod megfogni őket.”

“Jó kiönteni szívedet Istennek, akár egy jó, igaz barátnak.”

“A bölcsesség lényege abban áll, hogy tudod, milyen messze vagy a bölcsességtől.”

“Bárhová megyek, mindig Izráelbe megyek.”

“Ahogyan a szemünk elé emelt kezünk eltakarja a legnagyobb hegyet is, ugyanúgy a kis földi életünk elrejti szemünk elől mindazt a hatalmas fényt és titkot, amivel tele van a világ. És aki képes ezt elvonni szeme elől, ahogyan kezünket elvehetjük szemünk elől, az megpillanthatja a benső világok nagy ragyogását.”

És a leghíresebb, amelynek rövidített változata, megzenésítve, máig lelkesítő himnusz, messze túl a breszlavi chaszidizmuson:

“Amikor, távol legyen, van valamilyen nyomás /depresszió/ és szorult időszak, távol legyen, akkor tudd, hogy az embernek nagyon-nagyon keskeny hídon kell átmennie, és a fő és a lényeg, hogy egyáltalán ne rettenjen meg” /Likutéj Moharan Tinjáná 48. torá/.

Ennek közismert, zenés változata: “Kol haolam kuló geser cár meod, vehaikar: lo lefachéd klál” /A teljes világ egésze nagyon keskeny híd, és a lényeg: egyáltalán nem félni/. Számtalan előadásban megtalálható a Youtube-on.

Az idézetek forrásait, azaz Rebbe Nachmán gondolatait és műveit Reb Nátán Sternhartz /cc. 1780-1841/, a Rebbe híve és mindenes titkára jegyezte le, szerkesztette, és látta el magasztaló bevezetőkkel, jegyzetekkel, magyarázatokkal. Ezek:

Likutéj Moharan /A Moharan gyűjteménye/. Moharan a.m. “Moréjnu Verabbéjnu Haráv, Rabbi Nachmán” /Tanítónk És A nagy rabbink, Rabbi Nachmán/ rövidítése. Első kötete 1802 és 1808 között készült, és még Rebbe Nachmán életében megjelent. Második kötetét, a Likutéj Moharan Tinjánát /A Moharan második gyűjteménye/ 1811-ben adta ki Reb Nátán, mestere utolsó két évének terméséből. Utána az első kiadást Likutéj Moharan Kammának /A Moharan első gyűjteménye/ is címezték.

Szippuréj Má’ászijot /Történetek meséi/: Rebbe Nachmán tizenhárom héber és jiddis nyelvű, allegórikus meséjét tartalmazó kötet, 1816-ban adta ki Reb Nátán.

Széfer haMiddot /Tulajdonságok, viselkedések könyve/: a témák ábécésorrendjében szerkesztett kötet Mózes öt könyvéből gyűjtött rövid, epigrammaszerű életvezetési jótanácsokkal. Reb Nátán 1821-ban adta ki.

Tikkun HaKlali /Általános Javítás/: A Rebbe Nachman által legfontosabbnak tartott tíz zsoltár gyűjteménye, a Rebbe magyarázataival és Reb Nátán kommentárjával. A Rebbe szerint ezeknek a zsoltároknak az elmondása elhárítja lényegében minden parancsolatszegés káros üdvtani következményeit. Ezek a zsoltárok a 16., a 32., a 41., a 42., az 59., a 77., a 90., a 105., a 137., és a 150. E felfedezését és elméletét a Rebbe 1806 tavaszán közölte Reb Nátán szerint. A Tikkun HaKlali könyv alakban szintén 1821-ben jelent meg.

A későbbi évtizedekben megjelent művek:

Chajjé Moharan /A Moharan élete/, életrajzi könyv.

Sivchéj HaRan /A Ran, azaz Rabbi Nachmán dicsérete/: a szentföldi útibeszámoló.

Szichot HaRan /A Ran beszélgetései/: 308 beszélgetés és más tanító jellegű megjegyzések gyűjteménye, Reb Nátán szerkesztésében és kommentárjaival.

Likutéj Écot /Jótanácsok Gyűjteménye/: további gyűjtemény Rebbe Nachmám aforizmáiból, szintén Reb Nátán keze munkája.

További, még általa diktált két művét /Széfer HaNiszráf, “Az elégett könyv”, és Széfer HaGanuz, “A Rejtett Könyv”/ Rebbe Nachmán veszélyesnek ítélte mind a közösség, mind önmaga számára, ezért ezeket elégetni rendelte. Megsemmisültek, föltehetőleg ezoterikus tartalmuk nem ismeretes. A szerző úgy vélte, ezek miatt büntette az Úr a tüdőbajjal.

*

Elie Wiesellel kapcsolatot további írásaink:

Elie Wiesel: Füstté vált holtak nagykövete volt

Elie Wiesel: A bolond Mose

A London Times elutasította Elie Wiesel hirdetését

Elie Wiesel élesen bírálta a vezető fideszes politikust

Elie Wiesel felszólalása a Parlamentben

„Mélységes aggodalommal és felháborodással” – Elie Wiesel levele Kövér Lászlóhoz

Kövér László nem ért egyet Elie Wiesellel. Wiesel nem fogadja el Kövér érvelését

„Németország még nem készült fel” – Beszélgetés Elie Wiesellel

Tanítással az előítéletek, a fanatizmus ellen – interjú Elie Wiesellel

 

 

támogatás