A Jelkép

Utolsó mohikán volt: a háború előtti, hatalmas szellemi kincseket felhalmozó Rabbiképző Intézet utolsó, köztünk élő neveltje.

Ebben a szellemi műhelyben a hagyományos zsidó tudás mellett a magyar kultúrát is őrizték és ápolták. Ezt a tudást kapta útravalóul, ezt ölelte magához és vitte át a 20. századon –  ahogy csak erejétől tellett.

Nagyon sok rendszerváltást élt át – ha annak tekintünk minden változást, ami a társadalmi együttélés értékeit és szabályait újraírja. A Horthy Magyarországon, a numerus clausus által megrendített jogegyenlőség korszakában nevelkedett. Átélte a jogfosztó zsidótörvények sorát; a magyar zsidók sorsát megpecsételő német bevonulást; az életet jelentő 1945-ös felszabadulást; a zsidó másodvirágzást felszámoló 1948-as kommunista hatalomátvételt; a vallást és a cionizmust üldöző Rákosi-rendszert; a zsidókat reményekkel és félelemmel eltöltő ’56-os forradalmat; a harminchárom évig regnáló Kádár-rendszert, mely a zsidókat nem üldözte, csak a zsidóságnak szeretett volna szép csöndben véget vetni; a szabadságjogok diadalmas visszatérését 1989-ben és az ezzel együtt fellángoló antiszemitizmust, amelyből a Holokausztot átélt idősek inkább az utóbbit, a ’45 után született középgeneráció az előbbit látta; az 1989 utáni demokrácia örökös konfliktusait, ahol a zsidók és a hozzájuk való viszony ott rejlett minden vad vita mélyén; a Soá túlélőinek késői megdicsőülését, amelynek fénye őrá is vetült.

Eközben mindvégig rabbi maradt, rendületlenül. Jelkép mivolta, noha ezt nem tudják, ebből fakad: ő maga volt köztünk a vallásos hitét, öntudatát mindvégig megőrző 20. századi magyar zsidóság – annak minden buktatójával, gyakori keserűségével, kései elégtételével. Azokban az évtizedekben, amikor a vallásukat és közösségüket elhagyó zsidók előtt szinte minden lehetőség megnyílt, ő csak azért is óvta a hagyomány néha már alig pislákoló fényét.

Nem kétséges: a zsidó megmaradás jelképe volt ő. Reméljük, utódainak nem kell többé a megmaradásért harcolni.