Gershom Scholem: Zsidó ébredés* II. rész
Hihetetlenül hangzik, ha azt mondom, hogy az első világháború előtti nagyszámú, gazdag berlini zsidóság állhatatosan ellenezte az általuk támogatott vallásos iskolák egyikében azon osztályok létrehozását, melyekben Talmudot vagy hasonló ismereteket akartak tanítani. (Az írás első része itt olvasható.)
Amikor egy ilyen indítvány ismételten megbukott, a tradicionális irányzat néhány tanára az Annen utcai lakásunktól tíz percre lévő vallásos iskolában elhatározta egy minden anyagi támogatástól független osztály létesítését. Ha megkérdezem magamtól, hogy tulajdonképpen rendelkeztem-e valaha is azzal, amit az én viszonylatomban a zsidóságban szerzett tapasztalataim kapcsán meghatározó élménynek lehetne nevezni, csak egy választ tudnék adni. 1913 tavaszán egy áprilisi vasárnap történt Bleichrodénél, hogy a Talmud első két oldalát képes voltam eredetiben egyedül elolvasni, majd később, még ugyanaznap Rási, a legnagyobb zsidó kommentátor a Genezis első két verséhez írt magyarázatát is önállóan értelmeztem. Ez volt első közvetlen találkozásom, mely nem a Bibliával, hanem a zsidó hagyományban rejlő lényeggel történt. Mindenesetre ez a találkozás sokkal erősebben határozta meg a zsidóság iránt érzett csodálatomat és vonzalmamat, mint bármely más dolog ezen a területen a későbbiek során. Azokban az években minden vasárnap délelőtt öt-hat órát tanultunk együtt. Bleichrode hamarosan meghívott a heti két alkalommal, két órában közössége számára a lakásán tartott siurjára, ahol egész Talmud-traktátusokat tanultunk. A Talmudot ugyanis nem csak úgy tanulmányozta, hanem tanulta az ember. így tanultam Bleichrodénél négy éven keresztül, és hamarosan újabb lehetőséget kaptam olyan kurzusokon való részvételre, melyek során Rási magyarázatával ellátott talmudi részeket, valamint hozzájuk kapcsolódó, francia rabbiktól származó további vitákat olvastunk a XII. és XIII. századból.

Gershom Scholem
Volt olyan időszak, amikor iskola mellett hetente 15 órát tanultam héberül.
Nem tudom, vajon lelkesedésem avagy azon felejthetetlen órák tartalma volt-e az, ami e megerőltető munkát oly könnyűvé tette számomra. Felesleges említenem, hogy sem abban az időben, sem később soha egy fillért nem fizettem a tanulásért. Vallásos tanáraim egyike sem fogadott el azért pénzt, hogy egy fiatalembert „tanulni” tanítottak.
Találkozásom a zsidósággal fiatalságom ezen éveiben, melyről elmondható, hogy szellememnek és fantáziámnak egyaránt szárnyakat adott, messze távol esik attól a képtől, mely 50-60 éves tevékenység és a jelenség oly sok aspektusból történt megközelítése során kialakult bennem. Az évezredes régi hagyomány ereje akkoriban teljesen elbűvölt, és ahhoz is elég erősnek bizonyult, hogy meghatározza az életemet, és felülkerekedve a tanulás szintjén kutatói és gondolkodói elmélyülést tegyen lehetővé. Ezen elmélyülés következtében a tradíció bennem élő képe döntően megváltozott, méghozzá annyira észrevétlenül, hogy szinte fáradságba kerül vele kapcsolatos, eredeti megérzéseimet felelevenítenem. Amit felfoghatónak hittem, és amiről fiatalkoromban jó néhány füzetet teleírtam, a megvilágosodás pillanatában átalakult, és abból a fogalmiságból, amelyre törekedtem, olyasvalami lett, ami minél idősebb lettem, annál határozottabban mondott ellent a fogalmaknak, mivel egy olyan titkos létnek adott teret, melyről be kellett látnom, hogy fogalmakkal kifejezhetetlen, és már csak szimbólumokban jeleníthető meg. De itt most nem fáradozásaim e későbbi szakaszát vagyok hivatott bemutatni, melyekről írásaim szólnak.
Hogy még egyszer visszatérjek a Talmuddal és más, vele rokon irodalommal való foglalkozásomra, három dolgot említenék meg, melyek különösen befolyásolták munkámat. Először is az olvasót olykor megzavaró, elbizonytalanító becsületesség, mellyel itt a hagyományt őrizték, és melyet egy későbbi szerkesztés bizonyára cenzúrázott volna. Másodszor elbűvölt az a tökéletes elfogulatlanság, mellyel az élet minden körülményét kezelték. Ehhez járult az a lakonikus tömörség, sokatmondó szűkszavúság, melyet a latinórák során csodálatosan tanítottak nekünk, és amit a Misna, a babiloni Talmud, valamint a midrások szövegeiben még sokkal határozottabban láttam viszont. A rabbik szűkszavúsága és az a feltétlen biztonság, mellyel a kifejezéseket használták, jobban megfogott, mint a latinoké. Ide kapcsolódik még az az oly sok évszázadon keresztül elhúzódó, félbe nem szakítható, nemzedékek közötti párbeszéd, melynek protokollját a Talmud alkotja. Itt valóban az a „dialogikus élet” volt meghatározó, melyet a későbbi Buber oly nyomatékosan filozófiája középpontjába helyezett, paradox módon anélkül, hogy erről a legeredetibb forrásról, mely a zsidó hagyományból kínálkozott, s amivel szemben érthetetlenül vak maradt, tudomást vett volna. A Tóra folyamatossága, amire itt a „bölcsek” és tanítványaik összes megnyilatkozását kivetítették, végső soron tulajdonképpen nem történeti közeg volt – ahhoz túlságosan is nyilvánvalóan szolgáltak vallásos és metafizikai előfeltevések e kontinuum alapjául, amelyek később engem sokat foglalkoztattak, de megvolt e folytonosságnak a maga méltósága, és mint csakhamar érteni kezdtem, problematikussága is. Ha utánaolvasok akkori feljegyzéseimben, láthatom, hogy fiatalságom befogadó éveiben mindezt természetesen nem tudtam olyan élesen kimondani, de mégis ezek az elemek voltak azok, melyek arra sarkalltak, hogy a rabbinikus zsidóság klasszikus dokumentumait mély tisztelettel olvassam.
Így, német irodalmi olvasmányaim mellett, melyek közül főként Jean Paul, Lichtenberg, Paul Scheerbart, Mörike és George művei fogtak meg, egyre növekedett igényem a Biblia, a Talmud és a Midrás szövegeire, melyek esetében a normatív aspektusoknál nem kevésbé mélyen hatottak rám az imaginatívok. Az a sok-sok óra, mely során a halachisták párbeszédeivel és az aggádisták velős mondásaival ismerkedtem, igen nagy hatással volt rám, annak ellenére, hogy az általam közelről ismert ortodox életformára évekig tartó erős ingadozás után sem tudtam elhatározni magam. Mindenesetre az írásmagyarázók szavai, melyek a nem zsidó irodalomban enyhén gúnyos mellékízt kaptak, számomra a legfogékonyabb években pozitív értelmet nyertek. Ama társadalmi kör számára, ahová én is tartoztam, elveszett, de ugyanakkor erős varázsával vonzó tradíció utáni kutatásom során a régi zsidók írásai élők és végtelen gazdagságot tükröztek, s tudatomban a legkülönbözőbb területeken is feltétlenül kiállták az összehasonlítást a német szerzők teljesen eltérő világával szemben.
Már említettem azokat a zsidó antikváriumokat, melyekben gyakran megfordultam, de még nem szóltam arról a kicsiny boltról a Prinzen utcában, mindössze két percre dr. Bleichrode lakásától, melyben rengeteg kincsre bukkantam. Ott sikerült ugyanis potom áron megszereznem Jean Paul Hippel, Lichtenberg és Johann Georg Hamann írásait. Telhetetlen tanulási, olvasási és gyűjtési szenvedélyem más vadászterületei voltak az egyetem körül álldogáló könyves kocsik, melyekből az első világháborút követő évekig a legritkább és legérdekesebb füzeteket és fóliánsokat szinte ingyen lehetett megkapni. Így jutottam hozzá, írd és mondd 50 pfennigért Lichtenberg álnéven megjelent szatírájához, ami Johann Caspar Lavater Moses Mendelssohnnal szemben tett térítési kísérletéről szól, címe: Timorus két izraelita védelmezéséről, kiket a lavateri bizonyító érvek erőssége és a göttingeni borsos kolbászok meggyőztek, és arra bírtak, hogy felvegyék az igaz hitet. (1773) (Timorus, Vertheidigung zweyer Israeliten, die durch die Kräftigkeit, der Lavaterischen Beweisgründe und der Göttingischen Mettwürste bewogen, den wahren Glauben angenommen haben) Ez a könyv még ma is a tulajdonomban van, a múlt évben egy példányáért 15 000 német márkát ajánlottak.
Milyen lelkes voltam, amikor annak idején Lichtenberg egyik korai kiadványában ezt olvastam: „Műveim jövőben történő idegen nyelvre való fordításai közül határozottan kérem a héber fordítást.” („erbitte ich mir ausdrücklich”) – s micsoda hideg zuhanyként ért évekkel később az, amit a Leitzmann-féle kritikai kiadásban megjelenő szennyfüzetekben láttam; lelkesedésem, mint kiderült, egy nyomdahibán alapult, az eredeti szöveg így hangzott: „…kikérem magamnak…” („verbitte ich mir ausdrücklich”) – pedig számomra mennyivel jobban beleillett írásai szövegébe az a félreolvasott mondat. Gonosz hangnemű, meglehetősen erős, zsidóellenes kijelentéseinek csak később ébredtem tudatára.
Történelmi téren természetesen az első világháború volt fiatalságom legfontosabb eseménye.
Manapság nehéz elképzelni, hogy milyen mélyen érintették az embert az akkori történések, még ha teljesen negatívan állt is velük szemben. Magasra csaptak körülöttem a háború iránt érzett lelkesedés hullámai. Egyedül Werner bátyámmal, akivel levelezésben álltam, és aki 1914 végén hadi érettségivel a zsebében visszajött Hannoverből, hogy Berlinben várja meg a hadseregbe való behívást, tanúsítottunk egyforma ellenállást a körülöttünk zajló eseményekkel szemben. Ő már kezdettől fogva a szociáldemokrata párt kisebbségéhez tartozott, melynek később Liebknecht, Rosa Luxemburg, Ledebur és Haase váltak szimbolikus alakjaivá. Bátyámtól megtudtam, hogy egy étteremben a Hasenheidében, Neuköllnben kéthetente ez a kisebbség tart illegális gyűlést, rávilágítva mindkét háborús párt szocialista táboron belül folyó eseményeire. Én is csatlakoztam Wernerhez, így aztán együtt látogattuk a gyűléseket, ahol illegális röpiratokat osztogattak a háborús felelősségről. 1915 áprilisában aktívan részt vettem ezek terjesztésében, utoljára a megjelenést követően rögtön betiltott marxista újság, Az Internacionálé (Die Internationale) füzetét osztogattam. Mikor bátyám bevonult, felhagytam a Hasenheidében tett látogatásokkal.
Persze még mindig a marxista tanok, melyeket Werner barátságosan, mindenfajta erőszak nélkül dicsért nekem, tettek rám gyengébb hatást az anarchisták írásainál, melyek közül az események hatására sokat elolvastam, ameddig a berlini városi könyvtárban fellelhetők voltak. Itt találtam rá egy feltűnően higgadt és megfontolt stílusban írt könyvre, bizonyos Paul Eltzbacher professzor munkájára, mely az anarchizmusról és különböző irányzatairól szólt, valamint Nettlau első rövid Bakunyin biográfiájára. Ezek elolvasása után Peter Kropotkin, Gustav Landauer, Proudhon és Elisée Réclus írásaira tértem át. Az ő szocializmusuknak számomra több mondanivalója volt az állítólagos tudományosénál, melynek meggyőző ereje nálam nem járt eredménnyel. Gustav Landauer Felhívás a szocializmusra (Aufruf zum Sozialismus) című munkája nem csak rám, hanem a fiatal cionisták jelentős részére erős hatást gyakorolt, csakúgy, mint Landauer személyisége. Akkoriban elég gyakran tartott előadásokat cionista körökben, s az 1915 végét követő években többször beszélgettem vele. Már akkoriban is megkíséreltem Fritz Mauthner három vastag kötetét, az Adalékok a nyelv egy kritikájához (Beiträge zu einer Kritik der Sprache) című munkáját megérteni. Egy idősebb diáktársam hívta fel rá a figyelmemet. Landauer, aki nagy tisztelője és egyben munkatársa is volt Mauthnernek (bár a háborúhoz való hozzáállásáról nagyon elutasítóan nyilatkozott), Szkepszis és misztika (Skepsis und Mystik) című könyvében Mauthner teóriájáról leírt elmélkedései és végkövetkeztetései felkeltették az érdeklődésemet. Landauer révén kerültem személyes kapcsolatba Bernhard Mayer szőrme-nagykereskedővel, akinek irodái közvetlenül nyomdánkkal szemben, a Beuth utcában voltak. Mayer, ez a nagyon sikeres kereskedő, később éve- ken keresztül élt Svájcban, ahol művészek, írók és üldözött politikusok mecénásaként fontos szerepet játszott. Régi, meggyőződéses anarchista és Kropotkin-tanítvány volt. A háború kitörése miatt elhagyta Brüsszelt, és körülbelül két évig Berlinben élt, ahol engem újabb és újabb anarchista irodalommal látott el. Landauer és Mayer tudatos és büszke zsidók voltak, szívesen vitatkoztak cionistákkal, közülük is főként azokkal, akik a háborúval elutasítóan szembehelyezkedtek. Mayer későbbi éveiben, anélkül, hogy meggyőződését feladta volna, támogatója lett a cionizmusnak. Az anarchisták, mint Tolsztoj és Landauer, társadalmi és erkölcsi elképzelései egy új élet felépítéséről Izrael földjén, a befolyásos csoportokban, melyek Oroszországból és a német nyelvű területekről jöttek, nem kis jelentőséggel bírtak. Saját fejlődésem ez idő tájt szintén erősen ebbe az irányba tolódott el, annak ellenére, hogy számomra egy anarchista társadalom megvalósításának lehetősége egyre kétségesebbé vált. Az emberi természetről vallott optimista vélekedéseket, melyen az anarchista tanok alapulnak, sajnos túlságosan erős filozófiai kételyek övezték.
Ebben az összefüggésben azt is el kell mondanom, hogy azért nem fordultam a cionizmus felé, mert számomra egy zsidó állam létrehozása (amit én a viták során mindig is támogattam) mint a mozgalom fő célja sürgős és mindenképp meggyőző volt. A dolog ezen része nekem és sok más embernek Hitlerig, a zsidók megsemmisítéséig csak másodlagos volt, vagy éppenséggel egyáltalán nem nyert jelentőséget. A mozgalom tisztán politikai és nemzetközi jogi aspektusai sokak számára, azok közül, akik csatlakoztak hozzá, nem voltak döntőek. Ezzel szemben nagyon befolyásosak voltak azok a törekvések, melyek a zsidóság öntudatra eszmélésére, történelmi, s ha lehet kulturális, de mindenekelőtt inkább társadalmi természetű újjászületésére irányultak. Ma létezne olyan, jelentős újításon alapuló nézet, mellyel szemben a zsidóság a benne rejlő potenciált teljességgel hasznosítani tudná, úgy ez véleményünk szerint mindenképpen csak odaát történhetne, ahol a zsidó saját magával, népével és gyökereivel találkozna. A vallásos hagyománnyal szemben tanúsított magatartás, mely kimondottan dialektikus rendeltetésű volt, majdhogynem erősebben játszott közre mindebben. Mert hiszen már a kezdetektől fogva cionizmusközpontú, elkerülhetetlen dialektikát hozott létre az a törekvés, mely a zsidóság tradicionális formájának életre keltésére és folytatására törekedett. Ugyanezt tette az e tradícióval szembeni tudatos fellépés is, mely megmaradt a zsidó népiség keretein belül, nem távolodott, és nem is fordult el tőle. Jelszavak, úgymint „A zsidóság megújítása” vagy „A szívek életre keltése” csak verbálisán fedték ezt a dialektikát, hiszen minden kísérletnél, amely egy új zsidó közösség fellépésének konkrét megvalósítására és tartalommal való megtöltésére irányult, felmondták a szolgálatot. Valójában viszont fiatalkoromtól egészen napjainkig messzemenően meghatározták a cionista mozgalom belső történetét.
A kulturális és társadalmi, nem felszínesen politikai irányultságú cionizmus legjelentősebb szószólója ezekben az években
a héber esszéíró, Ascher Ginsberg volt Oroszországban, aki Achad Haam („Egy a népből”) álnéven nagyon híressé vált.
Esszéinek egy részét akkoriban németre is lefordították, s már a cím is – Válaszúton (Am Scheidewege) – az imént említett dialektikára utalt. Folytatás, avagy radikális újrakezdés? – a kapcsolódás minden kísérlete kérdéses kellett, hogy maradjon. A német nyelvű cionisták között a radikális újrakezdés legbefolyásosabb hirdetője kétségtelenül Martin Buber volt, aki az achad-haamizmusnak a Beszélgetések a zsidóságról (Reden über das Judentum) című művében új, erősen vallásos-romantikus irányt adott, melyben a formájában megmerevedett „vallást” a teremtő valóban központi „vallásossággal” állította szembe. Buber később feladta ezt a Németországban akkortájt nagyon közkedvelt antitézist, és új utakon kezdett járni, melyek az erős visszhangból ítélve, amit beszédeivel a cionista ifjúság körében keltett, nem talált megértésre. Nem kevés követőre talált azonban, akik átvették jelszavát az „őszsidóságról” (Urjudentum), mely a zsidóságot a rabbinizmus megmerevedéséből volt hivatott újra kimozdítani. néhány, ebben a szellemben íródott munka, mindenekelőtt az 1913-ban, Kurt Wolfnál megjelent, Buber által inspirált gyűjtemény A zsidóságról (Vom Judentum) címmel keltett heves vitákat.
Nem voltam elég érett ahhoz, hogy a különböző frontokat és a sok-sok szabállyal körülhatárolt alternatívákat világosan felismerjem. Sok minden kavargóit bennem, körülbelül két évre volt szükségem ahhoz, hogy ezeket a hatásokat befogadjam. Az a kívánságom, hogy alaposan megismerjem a zsidó hagyomány forrásait, meghatározó maradt. Buber nagyon imponált nekem, de végül Achad Haam híveként definiáltam magam, annak ellenére, hogy a Herbert Spencertől átvett agnosztikus filozófiája iránt teljesen közömbös maradtam. Nagy erkölcsi komolysága volt az, ami engem meggyőzött.
Ingadozásom éveiben, 1913 végén csatlakoztam néhány más fiatallal együtt az Ifjú Júdából egy újonnan megalapított ifjúsági csoporthoz, az Agudat Jiszrael-hez (Agudath Israel), melynek (már nem emlékszem, milyen manőver segítségével) beválasztottak a vezetőségébe. Az 1911-ben alapított Aguda akkoriban még nem követte a később választott, erősen klerikális és anticionista irányt. Programja tételgondolata: „Megoldás a zsidóság egészének problémájára a Tóra szellemében”, ortodox utánzata volt az 1897-ben a cionizmusról megfogalmazott „Bázeli Programnak”, mely a zsidókérdés megoldását egy Palesztinában közjogilag biztosított otthon alapításában látta. Nekem is tetszett az Aguda új megfogalmazása, hiszen a „Tóra szelleme” mindenképpen szimpatikus volt. Ez a megfogalmazás egy kis ortodox diplomáciát tükrözött, hiszen egyáltalán nem a „Tóra szellemére” gondolt, hanem sokkal inkább a Sulchan Aruch, a zsidó törvénykódex betűire. Ez az én esetemben nem mehetett így sokáig. Az igazat megvallva azért csatlakoztam ehhez a szervezethez, mert indított egy olyan intenzív kurzusokból álló, dinamikus programot, tanfolyamot, mely a héber források tanulmányozására irányult. A hét legalább öt napján, délután három és este kilenc között egy egész sor ilyen kurzuson lehetett részt venni, melyeket rabbijelöltek és diákok tartottak. Közülük egy jogászhallgató még egy rövid Talmud-traktátust is tanított nekünk héberül. A cionizmust, annak ellenére, hogy veszélyesnek találták, mégis megtűrték. Elnökünk, Leo Deutschländer elmagyarázta nekem, hogy a cionizmus olyan, mint a vörös tehén hamva, mely Mózes IV. könyve (19.5) szerint lényeges részét alkotta a halottakkal való érintkezés során tisztátalanná váltak megtisztítási rituáléjának a Templom idejében. Mert úgy, mint a hamu, akként végzi a cionizmus a tisztátalanok megtisztítását, és egyúttal a tiszták, akik ezt végzik, tisztátalanná tételét. Vagyis: mi, „asszimilánsok” ezáltal a Tóra útjára vezetődnénk, a vallásosak viszont inkább veszélybe kerülnének az ott uralkodó modem szellemiség miatt. Valójában az Aguda azt az egész fiatal generációt, mellyel én ott találkoztam, a cionizmus következtében veszítette el. Az egyetlen, aki közülünk az maradt, maga Deutschländer volt, egy szokatlanul tehetséges és rendkívül művelt ember, aki az első világháború után a kelet-európai zsidóság körében meghonosította az ortodox leányiskola intézményét.
Én körülbelül fél évig maradtam ebben a csoportban, ami arra éppen elegendő volt, hogy életemben először igazán beleszeressek egy lányba. Egy vallásos szabó lánya volt Kaliszból, tehát orosz állampolgár. Nagyon szép lány volt, számomra akkoriban még érthetetlennek tűnt vallásosságával párosuló kacérsága. Miatta még a délutáni imára is elmentem szombatonként a Régi Zsinagógába, ahol csillogó hajfürtjeivel a női karzat első sorában szinte egyedül imádkozott. Az ima után sétálni mentünk. Én írtam helyette az iskolai fogalmazásokat, és amikor egy év elteltével a Treptow parkban meg akartam csókolni, csúnyán visszautasított. így aztán elhidegültünk egymástól. Huszonöt évvel később láttam őt viszont hallgatóim sorában egy héber előadásomon, melyet Tel-Avivban tartottam. Az előadás után odajött hozzám, és csak annyit mondott: Jetka vagyok. Időközben híres angol szónokká, majd a cionista nőszervezet (WIZO) egyik csillagává vált.
Mégiscsak erősebben vonzott az Aguda, mint a cionista diákszervezet,
mely bennünk, mint már említettem, természetes utánpótlást látott. Akkoriban még két ilyen csoport létezett, melyek 1914 elején végérvényesen egyesültek. Mindkettő meghívott bennünket egy 1913 őszén, illetve 1914 tavaszán rendezett ünnepélyes megnyitó fogadásra. Azok a diákelőadások, melyeket itt láthattam és hallhattam, éppen az asszimiláció példái voltak, én nem kértem. Felháborítónak találtam ezeket, így aztán három vagy négy társammal együtt elhatároztuk, hogy szakítunk az efféle szervezetekkel. Az elhatározást be is tartottam, és ez azóta is érvényes az általam oly erős megvetéssel szemlélt, önhitt szektásokra és aszociális típusú szervezetekre. Hasonlóan végződött az a kísérletem is, amikor úgy határoztam, hogy követve egypár fiatalkori barátom példáját, én is csatlakoztam a Kék-Fehérnek (Blau-Weiss) nevezett zsidó természetjáró szövetséghez. Ez egy cionista változata volt a „Vándormadaraknak” (Wandervogels), a német romantikát összekötötte az új zsidósággal. Én nagyon is szívesen barangoltam Berlin szép környékén, de ezt leginkább egyedül tettem, vagy Erich Brauer barátommal az Ifjú Júdából. Erich grafikus volt, később etnológus lett belőle, alapvető művet írt a jemeni zsidók néprajzáról. A zsidó fiatalok cionista, héber és jiddis dalokat tartalmazó énekeskönyvével a kezemben, kórusban énekelve bebarangolni a tartományt – hát ehhez aztán nem fűlött a fogam. Két, hogy is nevezhetném, „próbakirándulás” után nem mentem velük többször. Elképzelésem, mely szerint a fiatal zsidóknak mindenekelőtt héberül kéne megtanulniuk, ideológiailag ugyan kifogástalannak tűnt, csak ehhez több áldozatra és erőfeszítésre lett volna szükség holmi kirándulási élményeknél. Az 1915 és 1917 között írt korai dolgozataim a háborús hangulat elutasítását, valamint a zsidó diákmozgalommal szembeni polémiámat tükrözték. Az írásaimra született válaszok szerint kétségtelenül akaraterős, ám teljesen művészietlen, tisztán intellektuális típus volnék. No igen, ehhez nincs is mit hozzáfűzni.
Balogh Zsuzsanna fordítása
* In: Von Berlin nach Jerusalem (Suhrkamp, 1977, pp. 51-79).
Az eredeti német szöveg fordítása során figyelembe vettem az 1980-as New York-i, angol nyelvű kiadás (Schocken) módosításait. (A ford. megj.) Az írás első része itt olvasható.
Címkék:1995-12