Gershom Scholem: Zsidó ébredés* II. rész

Hihetetlenül hangzik, ha azt mondom, hogy az első világháború előtti nagyszámú, gazdag berli­ni zsidóság állhatatosan ellenezte az általuk támogatott vallásos iskolák egyikében azon osztályok létre­hozását, melyekben Talmudot vagy ha­sonló ismereteket akartak tanítani. (Az írás első része itt olvasható.)

Amikor egy ilyen indítvány ismételten meg­bukott, a tradicionális irányzat néhány tanára az Annen utcai lakásunktól tíz percre lévő vallásos iskolában elhatároz­ta egy minden anyagi támogatástól füg­getlen osztály létesítését. Ha megkérde­zem magamtól, hogy tulajdonképpen rendelkeztem-e valaha is azzal, amit az én viszonylatomban a zsidóságban szer­zett tapasztalataim kapcsán meghatáro­zó élménynek lehetne nevezni, csak egy választ tudnék adni. 1913 tavaszán egy áprilisi vasárnap történt Bleichrodénél, hogy a Talmud első két oldalát képes voltam eredetiben egyedül elolvasni, majd később, még ugyanaznap Rási, a legnagyobb zsidó kommentátor a Gene­zis első két verséhez írt magyarázatát is önállóan értelmeztem. Ez volt első köz­vetlen találkozásom, mely nem a Bibliá­val, hanem a zsidó hagyományban rejlő lényeggel történt. Mindenesetre ez a ta­lálkozás sokkal erősebben határozta meg a zsidóság iránt érzett csodálato­mat és vonzalmamat, mint bármely más dolog ezen a területen a későbbiek so­rán. Azokban az években minden vasár­nap délelőtt öt-hat órát tanultunk együtt. Bleichrode hamarosan meghívott a heti két alkalommal, két órában közössége számára a lakásán tartott siurjára, ahol egész Talmud-traktátusokat tanultunk. A Talmudot ugyanis nem csak úgy tanul­mányozta, hanem tanulta az ember. így tanultam Bleichrodénél négy éven ke­resztül, és hamarosan újabb lehetősé­get kaptam olyan kurzusokon való rész­vételre, melyek során Rási magyarázatá­val ellátott talmudi részeket, valamint hozzájuk kapcsolódó, francia rabbiktól származó további vitákat olvastunk a XII. és XIII. századból.

Volt olyan időszak, amikor iskola mel­lett hetente 15 órát tanultam héberül.

Nem tudom, vajon lelkesedésem avagy azon felejthetetlen órák tartalma volt-e az, ami e megerőltető munkát oly könnyűvé tette számomra. Felesleges említenem, hogy sem abban az időben, sem később soha egy fillért nem fizet­tem a tanulásért. Vallásos tanáraim egyi­ke sem fogadott el azért pénzt, hogy egy fiatalembert „tanulni” tanítottak.

Találkozásom a zsidósággal fiatalsá­gom ezen éveiben, melyről elmondha­tó, hogy szellememnek és fantáziám­nak egyaránt szárnyakat adott, messze távol esik attól a képtől, mely 50-60 éves tevékenység és a jelenség oly sok aspektusból történt megközelítése so­rán kialakult bennem. Az évezredes ré­gi hagyomány ereje akkoriban teljesen elbűvölt, és ahhoz is elég erősnek bizo­nyult, hogy meghatározza az életemet, és felülkerekedve a tanulás szintjén ku­tatói és gondolkodói elmélyülést te­gyen lehetővé. Ezen elmélyülés kö­vetkeztében a tradíció bennem élő ké­pe döntően megváltozott, méghozzá annyira észrevétlenül, hogy szinte fáradságba kerül vele kapcsolatos, ere­deti megérzéseimet felelevenítenem. Amit felfoghatónak hittem, és amiről fiatalkoromban jó néhány füzetet tele­írtam, a megvilágosodás pillanatában átalakult, és abból a fogalmiságból, amelyre törekedtem, olyasvalami lett, ami minél idősebb lettem, annál hatá­rozottabban mondott ellent a fogal­maknak, mivel egy olyan titkos létnek adott teret, melyről be kellett látnom, hogy fogalmakkal kifejezhetetlen, és már csak szimbólumokban jeleníthető meg. De itt most nem fáradozásaim e későbbi szakaszát vagyok hivatott be­mutatni, melyekről írásaim szólnak.

Hogy még egyszer vissza­térjek a Talmuddal és más, vele rokon iroda­lommal való foglalkozásomra, három dolgot em­lítenék meg, melyek különösen befolyá­solták munkámat. Először is az olvasót olykor megzavaró, elbizonytalanító be­csületesség, mellyel itt a hagyományt őrizték, és melyet egy későbbi szerkesz­tés bizonyára cenzúrázott volna. Másodszor elbűvölt az a tökéletes elfogulatlan­ság, mellyel az élet minden körülményét kezelték. Ehhez járult az a lakonikus tö­mörség, sokatmondó szűkszavúság, me­lyet a latinórák során csodálatosan taní­tottak nekünk, és amit a Misna, a babilo­ni Talmud, valamint a midrások szöve­geiben még sokkal határozottabban lát­tam viszont. A rabbik szűkszavúsága és az a feltétlen biztonság, mellyel a kifeje­zéseket használták, jobban megfogott, mint a latinoké. Ide kapcsolódik még az az oly sok évszázadon keresztül elhúzó­dó, félbe nem szakítható, nemzedékek közötti párbeszéd, melynek protokollját a Talmud alkotja. Itt valóban az a „dialo­gikus élet” volt meghatározó, melyet a későbbi Buber oly nyomatékosan filozó­fiája középpontjába helyezett, paradox módon anélkül, hogy erről a legerede­tibb forrásról, mely a zsidó hagyomány­ból kínálkozott, s amivel szemben érthe­tetlenül vak maradt, tudomást vett vol­na. A Tóra folyamatossága, amire itt a „bölcsek” és tanítványaik összes meg­nyilatkozását kivetítették, végső soron tulajdonképpen nem történeti közeg volt – ahhoz túlságosan is nyilvánvalóan szolgáltak vallásos és metafizikai előfel­tevések e kontinuum alapjául, amelyek később engem sokat foglalkoztattak, de megvolt e folytonosságnak a maga mél­tósága, és mint csakhamar érteni kezd­tem, problematikussága is. Ha utánaolvasok akkori feljegyzéseimben, látha­tom, hogy fiatalságom befogadó évei­ben mindezt természetesen nem tud­tam olyan élesen kimondani, de mégis ezek az elemek voltak azok, melyek ar­ra sarkalltak, hogy a rabbinikus zsidóság klasszikus dokumentumait mély tiszte­lettel olvassam.

Így, német irodalmi olvasmányaim mellett, melyek közül főként Jean Paul, Lichtenberg, Paul Scheerbart, Mörike és George művei fogtak meg, egyre növe­kedett igényem a Biblia, a Talmud és a Midrás szövegeire, melyek esetében a normatív aspektusoknál nem kevésbé mélyen hatottak rám az imaginatívok. Az a sok-sok óra, mely során a halachisták párbeszédeivel és az aggádisták velős mondásaival ismerkedtem, igen nagy hatással volt rám, annak ellenére, hogy az általam közelről ismert ortodox életformára évekig tartó erős ingadozás után sem tudtam elhatározni magam. Mindenesetre az írásmagyarázók szavai, melyek a nem zsidó irodalomban eny­hén gúnyos mellékízt kaptak, számomra a legfogékonyabb években pozitív értel­met nyertek. Ama társadalmi kör számá­ra, ahová én is tartoztam, elveszett, de ugyanakkor erős varázsával vonzó tradí­ció utáni kutatásom során a régi zsidók írásai élők és végtelen gazdagságot tük­röztek, s tudatomban a legkülönbözőbb területeken is feltétlenül kiállták az összehasonlítást a német szerzők telje­sen eltérő világával szemben.

Már említettem azokat a zsidó antik­váriumokat, melyekben gyakran megfor­dultam, de még nem szóltam arról a ki­csiny boltról a Prinzen utcában, mind­össze két percre dr. Bleichrode lakásá­tól, melyben rengeteg kincsre bukkan­tam. Ott sikerült ugyanis potom áron megszereznem Jean Paul Hippel, Lich­tenberg és Johann Georg Hamann írá­sait. Telhetetlen tanulási, olvasási és gyűjtési szenvedélyem más vadászterü­letei voltak az egyetem körül álldogáló könyves kocsik, melyekből az első világ­háborút követő évekig a legritkább és legérdekesebb füzeteket és fóliánsokat szinte ingyen lehetett megkapni. Így ju­tottam hozzá, írd és mondd 50 pfenni­gért Lichtenberg álnéven megjelent sza­tírájához, ami Johann Caspar Lavater Moses Mendelssohnnal szemben tett térítési kísérletéről szól, címe: Timorus két izraelita védelmezéséről, kiket a lavateri bizonyító érvek erőssége és a göttingeni borsos kolbászok meggyőztek, és arra bírtak, hogy felvegyék az igaz hi­tet. (1773) (Timorus, Vertheidigung zweyer Israeliten, die durch die Kräftigkeit, der Lavaterischen Beweisgründe und der Göttingischen Mettwürste bewogen, den wahren Glauben angenommen ha­ben) Ez a könyv még ma is a tulajdo­nomban van, a múlt évben egy példá­nyáért 15 000 német márkát ajánlottak.

Milyen lelkes voltam, amikor annak idején Lichtenberg egyik korai kiadvá­nyában ezt olvastam: „Műveim jövőben történő idegen nyelvre való fordításai közül határozottan kérem a héber for­dítást.” („erbitte ich mir ausdrücklich”) – s micsoda hideg zuhanyként ért évek­kel később az, amit a Leitzmann-féle kritikai kiadásban megjelenő szenny­füzetekben láttam; lelkesedésem, mint kiderült, egy nyomdahibán alapult, az eredeti szöveg így hangzott: „…kikérem magamnak…” („verbitte ich mir aus­drücklich”) – pedig számomra mennyi­vel jobban beleillett írásai szövegébe az a félreolvasott mondat. Gonosz hangnemű, meglehetősen erős, zsidóellenes kijelentéseinek csak később ébredtem tudatára.

Történelmi téren természete­sen az első világháború volt fiatalságom legfontosabb eseménye.

Manapság nehéz elképzelni, hogy milyen mé­lyen érintették az embert az akkori törté­nések, még ha teljesen negatívan állt is velük szemben. Magasra csaptak körü­löttem a háború iránt érzett lelkesedés hullámai. Egyedül Werner bátyámmal, akivel levelezésben álltam, és aki 1914 végén hadi érettségivel a zsebében visszajött Hannoverből, hogy Berlinben várja meg a hadseregbe való behívást, tanúsítottunk egyforma ellenállást a körülöttünk zajló eseményekkel szemben. Ő már kezdettől fogva a szociáldemok­rata párt kisebbségéhez tartozott, mely­nek később Liebknecht, Rosa Luxem­burg, Ledebur és Haase váltak szimbolikus alakjaivá. Bátyámtól megtudtam, hogy egy étteremben a Hasenheidében, Neuköllnben kéthetente ez a kisebbség tart illegális gyűlést, rávilágítva mindkét háborús párt szocialista táboron belül folyó eseményeire. Én is csatlakoztam Wernerhez, így aztán együtt látogattuk a gyűléseket, ahol illegális röpiratokat osz­togattak a háborús felelősségről. 1915 áprilisában aktívan részt vettem ezek terjesztésében, utoljára a megjelenést követően rögtön betiltott marxista új­ság, Az Internacionálé (Die Internatio­nale) füzetét osztogattam. Mikor bátyám bevonult, felhagytam a Hasenheidében tett látogatásokkal.

Persze még mindig a marxista tanok, melyeket Werner barátságosan, min­denfajta erőszak nélkül dicsért nekem, tettek rám gyengébb hatást az anar­chisták írásainál, melyek közül az ese­mények hatására sokat elolvastam, ameddig a berlini városi könyvtárban fellelhetők voltak. Itt találtam rá egy fel­tűnően higgadt és megfontolt stílusban írt könyvre, bizonyos Paul Eltzbacher professzor munkájára, mely az anar­chizmusról és különböző irányzatairól szólt, valamint Nettlau első rövid Ba­kunyin biográfiájára. Ezek elolvasása után Peter Kropotkin, Gustav Landauer, Proudhon és Elisée Réclus írásaira tér­tem át. Az ő szocializmusuknak számom­ra több mondanivalója volt az állítólagos tudományosénál, melynek meggyőző ereje nálam nem járt eredménnyel. Gustav Landauer Felhívás a szocializ­musra (Aufruf zum Sozialismus) című munkája nem csak rám, hanem a fiatal cionisták jelentős részére erős hatást gyakorolt, csakúgy, mint Landauer sze­mélyisége. Akkoriban elég gyakran tar­tott előadásokat cionista körökben, s az 1915 végét követő években több­ször beszélgettem vele. Már akkoriban is megkíséreltem Fritz Mauthner három vastag kötetét, az Adalékok a nyelv egy kritikájához (Beiträge zu einer Kritik der Sprache) című munkáját megérteni. Egy idősebb diáktársam hívta fel rá a figyelmemet. Landauer, aki nagy tisz­telője és egyben munkatársa is volt Mauthnernek (bár a háborúhoz való hozzáállásáról nagyon elutasítóan nyi­latkozott), Szkepszis és misztika (Skepsis und Mystik) című könyvében Mauthner teóriájáról leírt elmélkedései és vég­következtetései felkeltették az érdek­lődésemet. Landauer révén kerültem személyes kapcsolatba Bernhard Mayer szőrme-nagykereskedővel, akinek irodái közvetlenül nyomdánkkal szemben, a Beuth utcában voltak. Mayer, ez a na­gyon sikeres kereskedő, később éve- ken keresztül élt Svájcban, ahol mű­vészek, írók és üldözött politikusok mecénásaként fontos szerepet játszott. Régi, meggyőződéses anarchista és Kropotkin-tanítvány volt. A háború kitö­rése miatt elhagyta Brüsszelt, és körül­belül két évig Berlinben élt, ahol en­gem újabb és újabb anarchista iroda­lommal látott el. Landauer és Mayer tu­datos és büszke zsidók voltak, szíve­sen vitatkoztak cionistákkal, közülük is főként azokkal, akik a háborúval eluta­sítóan szembehelyezkedtek. Mayer ké­sőbbi éveiben, anélkül, hogy meggyőződését feladta volna, támogatója lett a cionizmusnak. Az anarchisták, mint Tolsztoj és Landauer, társadalmi és er­kölcsi elképzelései egy új élet felépíté­séről Izrael földjén, a befolyásos cso­portokban, melyek Oroszországból és a német nyelvű területekről jöttek, nem kis jelentőséggel bírtak. Saját fejlődésem ez idő tájt szintén erősen ebbe az irányba tolódott el, annak el­lenére, hogy számomra egy anarchista társadalom megvalósításának lehetősé­ge egyre kétségesebbé vált. Az emberi természetről vallott optimista vélekedé­seket, melyen az anarchista tanok ala­pulnak, sajnos túlságosan erős filozó­fiai kételyek övezték.

Ebben az összefüggésben azt is el kell mondanom, hogy azért nem fordul­tam a cionizmus felé, mert számomra egy zsidó állam létrehozása (amit én a viták során mindig is támogattam) mint a mozgalom fő célja sürgős és minden­képp meggyőző volt. A dolog ezen ré­sze nekem és sok más embernek Hit­lerig, a zsidók megsemmisítéséig csak másodlagos volt, vagy éppenséggel egyáltalán nem nyert jelentőséget. A mozgalom tisztán politikai és nemzetközi jogi aspektusai sokak számára, azok közül, akik csatlakoztak hozzá, nem voltak döntőek. Ezzel szemben nagyon befolyásosak voltak azok a tö­rekvések, melyek a zsidóság öntudatra eszmélésére, történelmi, s ha lehet kul­turális, de mindenekelőtt inkább társa­dalmi természetű újjászületésére irá­nyultak. Ma létezne olyan, jelentős újí­táson alapuló nézet, mellyel szemben a zsidóság a benne rejlő potenciált tel­jességgel hasznosítani tudná, úgy ez véleményünk szerint mindenképpen csak odaát történhetne, ahol a zsidó saját magával, népével és gyökereivel találkozna. A vallásos hagyománnyal szemben tanúsított magatartás, mely kimondottan dialektikus rendeltetésű volt, majdhogynem erősebben játszott közre mindebben. Mert hiszen már a kezdetektől fogva cionizmusközpontú, elkerülhetetlen dialektikát hozott létre az a törekvés, mely a zsidóság tradicio­nális formájának életre keltésére és folytatására törekedett. Ugyanezt tette az e tradícióval szembeni tudatos fellé­pés is, mely megmaradt a zsidó népiség keretein belül, nem távolodott, és nem is fordult el tőle. Jelszavak, úgy­mint „A zsidóság megújítása” vagy „A szívek életre keltése” csak verbálisán fedték ezt a dialektikát, hiszen minden kísérletnél, amely egy új zsidó közös­ség fellépésének konkrét megvalósí­tására és tartalommal való megtöltésé­re irányult, felmondták a szolgálatot. Valójában viszont fiatalkoromtól egé­szen napjainkig messzemenően meg­határozták a cionista mozgalom belső történetét.

A kulturális és társadalmi, nem felszí­nesen politikai irányultságú cionizmus legjelentősebb szószólója ezekben az években

a héber esszéíró, Ascher Ginsberg volt Oroszországban, aki Achad Haam („Egy a népből”) álnéven nagyon híressé vált.

Esszéinek egy részét akkori­ban németre is lefordították, s már a cím is – Válaszúton (Am Scheidewege) – az imént említett dialektikára utalt. Folyta­tás, avagy radikális újrakezdés? – a kap­csolódás minden kísérlete kérdéses kel­lett, hogy maradjon. A német nyelvű cio­nisták között a radikális újrakezdés leg­befolyásosabb hirdetője kétségtelenül Martin Buber volt, aki az achad-haamizmusnak a Beszélgetések a zsidóságról (Reden über das Judentum) című mű­vében új, erősen vallásos-romantikus irányt adott, melyben a formájában meg­merevedett „vallást” a teremtő valóban központi „vallásossággal” állította szem­be. Buber később feladta ezt a Németországban akkortájt nagyon közkedvelt antitézist, és új utakon kezdett járni, me­lyek az erős visszhangból ítélve, amit be­szédeivel a cionista ifjúság körében kel­tett, nem talált megértésre. Nem kevés követőre talált azonban, akik átvették jel­szavát az „őszsidóságról” (Urjudentum), mely a zsidóságot a rabbinizmus meg­merevedéséből volt hivatott újra kimoz­dítani. néhány, ebben a szellemben író­dott munka, mindenekelőtt az 1913-ban, Kurt Wolfnál megjelent, Buber által inspirált gyűjtemény A zsidóságról (Vom Judentum) címmel keltett heves vitákat.

Nem voltam elég érett ahhoz, hogy a különböző frontokat és a sok-sok sza­bállyal körülhatárolt alternatívákat vilá­gosan felismerjem. Sok minden kavar­góit bennem, körülbelül két évre volt szükségem ahhoz, hogy ezeket a hatá­sokat befogadjam. Az a kívánságom, hogy alaposan megismerjem a zsidó hagyomány forrásait, meghatározó ma­radt. Buber nagyon imponált nekem, de végül Achad Haam híveként definiál­tam magam, annak ellenére, hogy a Herbert Spencertől átvett agnosztikus filozófiája iránt teljesen közömbös ma­radtam. Nagy erkölcsi komolysága volt az, ami engem meggyőzött.

Ingadozásom éveiben, 1913 vé­gén csatlakoztam néhány más fia­tallal együtt az Ifjú Júdából egy újonnan megalapított ifjúsági cso­porthoz, az Agudat Jiszrael-hez (Agudath Israel), melynek (már nem emlékszem, milyen manőver segítségé­vel) beválasztottak a vezetőségébe. Az 1911-ben alapított Aguda akkoriban még nem követte a később választott, erősen klerikális és anticionista irányt. Programja tételgondolata: „Megoldás a zsidóság egészének problémájára a Tó­ra szellemében”, ortodox utánzata volt az 1897-ben a cionizmusról megfogal­mazott „Bázeli Programnak”, mely a zsi­dókérdés megoldását egy Palesztinában közjogilag biztosított otthon alapításá­ban látta. Nekem is tetszett az Aguda új megfogalmazása, hiszen a „Tóra szelle­me” mindenképpen szimpatikus volt. Ez a megfogalmazás egy kis ortodox diplomáciát tükrözött, hiszen egyáltalán nem a „Tóra szellemére” gondolt, ha­nem sokkal inkább a Sulchan Aruch, a zsidó törvénykódex betűire. Ez az én esetemben nem mehetett így sokáig. Az igazat megvallva azért csatlakoztam eh­hez a szervezethez, mert indított egy olyan intenzív kurzusokból álló, dinami­kus programot, tanfolyamot, mely a hé­ber források tanulmányozására irányult. A hét legalább öt napján, délután há­rom és este kilenc között egy egész sor ilyen kurzuson lehetett részt venni, melyeket rabbijelöltek és diákok tartottak. Közülük egy jogászhallgató még egy rö­vid Talmud-traktátust is tanított nekünk héberül. A cionizmust, annak ellenére, hogy veszélyesnek találták, mégis meg­tűrték. Elnökünk, Leo Deutschländer el­magyarázta nekem, hogy a cionizmus olyan, mint a vörös tehén hamva, mely Mózes IV. könyve (19.5) szerint lénye­ges részét alkotta a halottakkal való érintkezés során tisztátalanná váltak megtisztítási rituáléjának a Templom idejében. Mert úgy, mint a hamu, akként végzi a cionizmus a tisztátalanok meg­tisztítását, és egyúttal a tiszták, akik ezt végzik, tisztátalanná tételét. Vagyis: mi, „asszimilánsok” ezáltal a Tóra útjára ve­zetődnénk, a vallásosak viszont inkább veszélybe kerülnének az ott uralkodó modem szellemiség miatt. Valójában az Aguda azt az egész fiatal generációt, mellyel én ott találkoztam, a cionizmus következtében veszítette el. Az egyet­len, aki közülünk az maradt, maga Deutschländer volt, egy szokatlanul te­hetséges és rendkívül művelt ember, aki az első világháború után a kelet-európai zsidóság körében meghonosította az or­todox leányiskola intézményét.

Én körülbelül fél évig maradtam ebben a csoportban, ami arra éppen elegendő volt, hogy életemben először igazán bele­szeressek egy lányba. Egy vallásos szabó lánya volt Kaliszból, tehát orosz állampol­gár. Nagyon szép lány volt, számomra akkoriban még érthetetlennek tűnt vallásos­ságával párosuló kacérsága. Miatta még a délutáni imára is elmentem szombaton­ként a Régi Zsinagógába, ahol csillogó hajfürtjeivel a női karzat első sorában szinte egyedül imádkozott. Az ima után sétálni mentünk. Én írtam helyette az is­kolai fogalmazásokat, és amikor egy év elteltével a Treptow parkban meg akar­tam csókolni, csúnyán visszautasított. így aztán elhidegültünk egymástól. Huszonöt évvel később láttam őt viszont hallgatóim sorában egy héber előadásomon, melyet Tel-Avivban tartottam. Az előadás után odajött hozzám, és csak annyit mondott: Jetka vagyok. Időközben híres angol szó­nokká, majd a cionista nőszervezet (WIZO) egyik csillagává vált.

Mégiscsak erősebben von­zott az Aguda, mint a cio­nista diákszervezet,

mely bennünk, mint már emlí­tettem, természetes után­pótlást látott. Akkoriban még két ilyen csoport létezett, melyek 1914 elején vég­érvényesen egyesültek. Mindkettő meg­hívott bennünket egy 1913 őszén, illetve 1914 tavaszán rendezett ünnepélyes megnyitó fogadásra. Azok a diákelőadások, melyeket itt láthattam és hallhat­tam, éppen az asszimiláció példái voltak, én nem kértem. Felháborítónak találtam ezeket, így aztán három vagy négy tár­sammal együtt elhatároztuk, hogy szakí­tunk az efféle szervezetekkel. Az elhatá­rozást be is tartottam, és ez azóta is érvényes az általam oly erős megvetéssel szemlélt, önhitt szektásokra és aszociális típusú szervezetekre. Hasonlóan végző­dött az a kísérletem is, amikor úgy hatá­roztam, hogy követve egypár fiatalkori barátom példáját, én is csatlakoztam a Kék-Fehérnek (Blau-Weiss) nevezett zsidó természetjáró szövetséghez. Ez egy cionista változata volt a „Vándormadaraknak” (Wandervogels), a német roman­tikát összekötötte az új zsidósággal. Én nagyon is szívesen barangoltam Berlin szép környékén, de ezt leginkább egye­dül tettem, vagy Erich Brauer barátom­mal az Ifjú Júdából. Erich grafikus volt, később etnológus lett belőle, alapvető művet írt a jemeni zsidók néprajzáról. A zsidó fiatalok cionista, héber és jiddis dalokat tartalmazó énekeskönyvével a kezemben, kórusban énekelve bebaran­golni a tartományt – hát ehhez aztán nem fűlött a fogam. Két, hogy is nevezhet­ném, „próbakirándulás” után nem men­tem velük többször. Elképzelésem, mely szerint a fiatal zsidóknak mindenekelőtt héberül kéne megtanulniuk, ideológiai­lag ugyan kifogástalannak tűnt, csak ehhez több áldozatra és erőfeszítésre lett volna szükség holmi kirándulási élményeknél. Az 1915 és 1917 között írt ko­rai dolgozataim a háborús hangulat el­utasítását, valamint a zsidó diákmozga­lommal szembeni polémiámat tükröz­ték. Az írásaimra született válaszok sze­rint kétségtelenül akaraterős, ám telje­sen művészietlen, tisztán intellektuális tí­pus volnék. No igen, ehhez nincs is mit hozzáfűzni.

Balogh Zsuzsanna fordítása

* In: Von Berlin nach Jerusalem (Suhrkamp, 1977, pp. 51-79).

Az eredeti német szöveg fordítása során figyelembe vettem az 1980-as New York-i, angol nyelvű kiadás (Schocken) módosításait. (A ford. megj.) Az írás első része itt olvasható.