Gershom Scholem: Zsidó ébredés I. rész

Zsidó öntudatra ébredésem­hez a történelem iránti ér­deklődésem adta a kezdő lö­kést.

Az iskolai hittanon, mely kötelező tárgyként 14 éves korig szerepelt az órarendben, még olvasni sem tanultunk meg hébe­rül, így ezek az órák nem keltettek ben­nem kíváncsiságot. Szüleim egyikünket sem küldték a zsidó közösség iskolájá­ba, ahol minden bizonnyal többet tanul­hattam volna. A hittanórákon olvasott részletek Jacob Auerbach Izraelita Házi Bibliájá-ból (Israelitische Hausbibel), va­lamint tanárunk futó magyarázatai az ép­pen küszöbön álló ünnepekről, melyeket otthon alig-alig tartottunk, nem gyakorol­tak rám mélyebb hatást. Később kide­rült, hogy unalmas tanárunk, az odesszai származású dr. Moses Barol valójában nagyon tanult, okos ember volt, könyvtá­rosként dolgozott a liberális szellemű rabbiszeminárium zsidó tudományokat kutató tanintézetében. Pedagógiai érzék­kel sajnos nem rendelkezett 1911 nyarán egy nap bemutatott nekünk három kötetet a népszerű kiadású, 11 kötetes Zsidók története (Geschichte der Juden) című Heinrich Graetz-műből, mely két­ségtelenül egyike a legjelentősebb zsidó historiográfiáknak. Amikor megkérdez­tem dr. Baroltól, hogy hol lehetne az összesét elolvasni, a zsidó hitközség Oranienburg utcai igen jelentős könyv­tárát ajánlotta, ahová hozzám hasonló serdületlen fiúk iratkozhattak be, felté­ve, ha apjuktól, illetve anyjuktól jótálló cédulát hoztak. (Amit anyám minden to­vábbi nélkül kiállított nekem.) Éveken keresztül a könyvtár legszorgalmasabb olvasói közé tartoztam.

Így jutottam ehhez a terjedelmes ol­vasmányhoz, mely nem csak drámai in­formációkban volt hallatlanul gazdag hanem nagyon hatásos, szemléletes és gördülékeny stílusban is íródott. Hagy érdeklődéssel faltam a könyvet, mellyel aztán Theodor Mommsen négy kötetes Római történelem (Römische Geschich­te) című művével együtt szüleim és Theobald bácsikám bármicvómra megaján­dékoztak.

A vallási értelemben vett nagykorú­ság, ami a zsidó előírások szerint a 13. életév betöltésével kezdődik, a XIX. szá­zadban a nem hagyományőrző zsidók­nál a protestáns konfirmáció elkorcsosult utánzatának számított, már ha egy­általán tartották ezt a szokást. Egy, a zsi­dók körében általánosan elterjedt köz­mondás szerint, minden zsidónak meg­van a maga Sulchan Áruch-ja – a XVI. századból származó, a vallásos életet meghatározó törvények gyűjteménye. Apám, aki különben semmilyen szokást nem tartott, közölte, hogy tizenhárom évesen még éretlenek vagyunk, ezért a bármicvóra csak tizennegyedik szüle­tésnapunk előtti szombaton kerülhetett sor – egyik különös darabja volt ez sa­játos teológiájának. A zsinagógában apám erre az alkalomra, ahogyan az ál­talában szokás volt, cilinderben jelent meg. Először hívtak fel bennünket a Tó­rához (sok fiú számára ez egyben az utolsó alkalom is volt); két rövid héber áldást kellett elmondanom, majd a rab­bi az ott összegyűlt zsidó közösség előtt a zsidósághoz való hűségre intett. Ott­hon ilyenkor a rokonoktól legtöbbször olyan klasszikus alapműveket kapott az ember, melyek egy jövendő könyvtár megalapozásához szolgáltak, s melyek persze később elég gyakran potom áron eladásra kerültek. Az ünnepre való fel­készítéshez előszeretettel választottak egy rabbijelöltet – mint tették ezt bátyá­im esetében is aki néhány zsidó előírást, a szertartás rendjét, valamint az áldások héber szövegét volt hivatott a fiatalemberekbe sulykolni.

Bátyáim, akik nem tudtak héberül ol­vasni, a szöveget latin betűkkel írták át. Az én esetemben ez már másképp tör­tént. Graetz munkája nagyon megfo­gott, el is határoztam, hogy megtanulok héberül. Így aztán a nyári szünet után, osztálytársammal, Edgar Blummal, akihez szoros barátság fűzött – szegény a 20. születésnapján esett cl az első világ­háborúban – elmentünk a hittantaná­runkhoz, és megkértük, hogy segítsen nekünk a nyelv alapjait elsajátítani, és tanítson meg bennünket héberül olvas­ni. Doktor Barol nagy örömmel ült le velünk tanulni plusz egy órát a rendes is­kolai leckén kívül, kétszer egy héten.

Mivel mi tényleg akartunk tanulni, na­gyon gyorsan haladtunk, így közölhet­tem szüleimmel, hogy nincs szükségem a bármicvómra különtanárra, ugyanis elhatároztam, hogy megtanulok hébe­rül. Apám ezt úgy vette, mintha csak azt mondtam volna, hogy görög magánórá­kat akarok venni, méghozzá ingyen. Nem tartott sokáig, míg észrevette, hogy itt másról van szó.

Egypár hónap elteltével abbamarad­tak ezek a doktor Barol-féle magánórák. és magamnak kellett továbbtanulási le­hetőség után nézni, mert Edgar Blum barátomat anyja vallásos iskolába adta. így aztán vettem magamnak héber nyelvtankönyveket és munkafüzeteket, majd mintegy ötnegyed évig egyedül ta­nultam. Apám csak csóválta a fejét.

Ebben az időben kezdtem rendszeresen eljárni a berli­ni zsinagógákba,

főleg a péntek esti istentiszteletek­re, melyek a liberálisnak ne­vezett zsinagógákban orgonakísérettel akkoriban szinte kizárólag héberül foly­tak. A különbség a liberális és a konzer­vatív szertartás között néhány jelenték­telen rövidítésen és az orgonazenén kí­vül mindenekelőtt azon részek törléséből állt, ahol Izrael népének a szent földre való visszavezetéséről esett szó. Ehelyett „általános emberi” kérdések kerültek napirendre. Mivel az imaszöve­geket gyorsan megértettem, és a liturgiát kísérő orgonazene sem volt ellenemre, a zsinagógába járás megfogott és szórakoz­tatott. Ellenőrizni tudtam, hogy mennyit fejlődött a hébertudásom, miután nem csak a héber biblia részeit, hanem a régi, zsinagógában használatos imákat is kezd­tem elsajátítani. A szigorúan ortodox Régi Zsinagóga (Die Alte Synagoge) a Meidereuther utcában, egy sarokra az Új Piactól sokkal jobban vonzott, mint az orgonás zsinagóga a Linden utcában. Az 1671-es visszatelepítés után a zsidók többsége ezen Régi Zsinagóga környé­ken telepedett le, és élt ott akkoriban is. Itt nem volt sem orgona, sem női kórus, a szertartás pedig lenyűgözött. Ehhez sokban hozzájárult a főkántor és egy­ben „királyi zeneigazgató”, Aron Friedmann csodálatos hangja, mely szívbe markolóan szólt. Mivel a zsinagógába davenolni járók legtöbbje értette az imák szövegét, és aktívan részt vett az istentiszteleten, az előimádkozó és a hí­vek között ritka egyetértés uralkodott, néhány más zsinagóga is dicsekedhe­tett fantasztikus hangú kántorokkal, akik közül több, nagyhírű operaénekes és előadóművész került ki, mint például az én időmben Hermann Jadlowker és Joseph Schmidt. Produkciójuk inkább idézte opera-előadások atmoszféráját, semmint vallási szertartás részét.

Nem messze ettől a zsinagógától, a Neue Friedrich utcában volt két judaica antikvárium, ahol első tapasztalataimat gyűjtöttem a zsidó könyv világából, és amíg a pénztárcám engedte, könyveket, brosúrákat szereztem be a zsidóságról és történetéről, később pedig elkezd­tem héber anyagokat is vásárolni. Így ébredt fel bennem a szenvedélyes tu­dásszomj a zsidóság múltja és jelene iránt. Nem volt csoda tehát, hogy 1911-től beleástam magam a cionista irodalomba, olvastam Moses Hess, Leon Pinsker, Theodor Herzl, Max Nordau és Nathan Birnbaum (tőle származik a cio­nizmus kifejezés) műveit, ezzel is konf­rontálódva szüleimmel.

Apám, aki a zsidó hitű, német polgárok szigorúan anticionista egyesületének, az akkoriban Németországban legbefolyá­sosabb zsidó szervezetnek a tagja volt, erősen ellenezte érdeklődésem, és a csa­ládi asztalnál egyre hevesebbé váltak az összeszólalkozások. Szüleim könyves­polcán, a dédszülők hagyatékából, de főleg a mélyen vallásos és még héberül képzett David Schlesingertől származó könyveken kívül a hátsó sorokban he­verő egyéb érdekességekre is bukkan­tam. Emlékszem két, abban az időben jól ismert zsidó szépirodalmi kiadványra: Israel Zangwill A koldusok királyá-ra (König der Schnorrer) és Hermann Noël gyűjte­ményére Zsidó viccek (Jüdische Witze) címmel. Az utóbbi könyvet nagyszerűnek találtam, és még ma is igen kiemel­kedőnek tartom, hiszen egyike a legjob­ban összeállított német nyelvű gyűjte­ményeknek, toronymagasan felülmúlva e műfaj korabeli szörnyű termékeit, me­lyek lapozgatásakor a zsidó dolgokban já­ratos olvasó szinte képtelen legyőzni cso­dálkozását és haragját.

Amikor Werner bátyám 1912-ben rövid időre visszatért Berlinbe, anél­kül, hogy különösen mé­lyebben belebonyolódott volna, mégis magával ragadta őt a poli­tikai cionizmus. Éppen rajta keresztül, aki nem sokkal ezután, 1912 végén át­állt a Szociáldemokrata Munkásifjúság­hoz (Sozialdemokratische Arbeiterjugend), ismerkedtem meg az Ifjú Júda (Jung Juda) nevű körrel, ahol hasonló irányultságú fiatalemberek gyűltek össze, kik szintén utolsó iskolai éveikben csat­lakoztak a cionista mozgalomhoz. Bá­tyám levélben tudatta velük, hogy talált egy másik, kiterjedtebben működő cso­portot, és náluk a továbbiakban már nem tud tevékenykedni.

Gyakran tettlegességre került sor kö­zöttünk,

ugyanis arra akart kényszerí­teni, hogy a csak képzeletében létező közönséghez egy székről intézett szocia­lista szónoklatait végighallgassam. En­nek én persze hevesen ellenálltam. Bebel és Kautsky írásait, Franz Mehring Lessing legendájá-t (Lessinglegende) és a különböző brosúrákat, melyek közül Konrad Haenisch Proletár líra antológia-ját (Anthologie Proletarischer Lyrik) és Adolf Hoffmann akkortájt elképesztően közkedvelt füzetét A Tízparancsolat és az uralkodó osztályok (Die Zehn Gebote und die besitzenden Klassen) címmel több mint harminc évig őrizgettem, míg arra jutottam, hogy megvagyok nélkülük is. Az a történelmi materializmus, mely­nek legkézzelfoghatóbb formái úgy magukkal ragadták bátyámat, és melye­ket legszívesebben belém vert volna, na­gyon távol esett a fejlődésemet meg­határozó történelmi és filozófiai érdek­lődéstől és iránytól. 18 éves korában egyébként már vége is szakadt berlini tevékenykedésének. Családi nyomdánk egyik betűszedője 1913-ban egy napon, még mielőtt apám beért volna a hivatal­ba egy, a Vorwärts-ből származó újság­kivágást helyezett az íróasztalára, mely­ben bátyám egyik munkásifjúsági felszó­lalásáról tudósítottak. Ez a saját gyárunk példájából ihletődött, s a munkaadókról és a kapitalistákról szóló glossza nagyon elkeserítette apámat. Nehezen ugyan, de végül is abban egyeztünk meg, hogy bátyám, aki akkor utolsó éves volt a kö­zépiskolában, hagyja el Berlint, és ve­gyen részt Hannoverben a Kereskedő­mesterek Intézetében egy – mint ahogy ezt akkoriban nevezték – fejtágító tanfolyamon, vagyis olyan érettségi-előké­szítőfélén, ahol egy évig Ernst Jüngerrel nyomta együtt a padot. Sokkal később tudtam meg Jüngertől, hogy a bátyám alakja, akivel gyakran beszélgetett, még 60 év elteltével is emlékezetes nyomo­kat hagyott benne.

Talán lehet azt mondani, hogy a telje­sen különböző irányú fejlődés, melyen mi, a négy fiútestvér a következő évek­ben átmentünk, a zsidó polgárság világá­ban tipikusnak számított, és megmutat­ta, hogy milyen keveset is jelent egyes esetelvben egy látszólag közös környezet a fiatalok útkeresésében. Legidősebb bátyám, Reinhold, aki a családi összetű­zések idején éppen egyéves szolgálatot teljesített egy távírász zászlóaljnál, sok­kal inkább jobbra húzott, és még apánk­nál is lelkesebb híve volt az asszimilációs törekvéselvnek. Később a Német Néppárt (Deutsche Volkspartei) tagja lett, és ha a Német Nemzetiek (Die Deutschnationalen) felvettek volna zsidókat, be is lépett volna közéjük. Reinhold 1938-ban ki­vándorolt Ausztráliába. Amikor röviddel nyolcvanadik születésnapja után Zürich­ben viszontláttuk őt, feleségem, aki nem igazán ismerte ki magát a német viszo­nyok között, megkérdezte, hogy tulaj­donképpen mi is ő? Bátyám egy kis éllel így felelt: én német nemzeti vagyok. Mi­csoda, kérdezte a feleségem, ezt mondja Hitler után? Nem Hitlerrel irattatom elő magamnak a nézeteimet – vágott vissza. Feleségem szóhoz se jutott. Mellesleg előzőleg kérve kértem, hogy soha ne kezdjen politikai disputába vele, mert az semmi jóra nem vezethet, mindenkinek figyelembe kell venni a másik korlátait.

Másik bátyám kiegészítette a képet, egy ideig a Demokratikus Klub (Demokratischer Klub) tagja volt, majd szüleink nyomdokába lépett, de főként anyámé­ba mindenekelőtt nyugalmat akart, a lehető legminimálisabb lekötöttséggel. Mindezek mellett mi négyen összesen csak hat évig voltunk összeveszve egy­mással.

1912 és 1917 között erősen elkötelez­tem magam az Ifjú Júda körnek. A leg­többen közülünk, akik a húszas évek ele­jén Izraelbe mentek, Németországban me­zőgazdasági felkészítésen vettek részt. Ez legtöbbször egy Freiburg im Breisgau melletti birtokon zajlott, melynek zsidó tu­lajdonosa a cionisták által propagált szak­mai átrétegződést szimpátiával fogadta. Ők alkották később a nehéz évek után fel­virágzó Bet-Sera kibuc alapító magvát a Jordán völgyében. Sokakkal közülük éve­ken keresztül, sőt egyesekkel még máig is szoros kapcsolatban maradtam

Az Ifjú Júda csoport részben olyan gyerekekből állt, akik ugyanabból az asszimiláns rétegből származtak, mint én, de voltak köztük teljesen vagy csak részben hagyományőrző családok sar­jai, valamint keleti zsidó szülők már Né­metországban felnőtt fiai is. Főleg a Sophien Gimnázium – ahová magas száza­lékban jártak zsidó diákok – utolsó osz­tályaiból került közénk sok fiatal. A keleti zsidó tagok különösen felcsigázták az érdeklődésemet, de nem csak az enyé­met. Minél gyakrabban ütköztünk saját családjainkon belül a keleti zsidó élet­mód elutasításába, mely néha nyilvános formákat öltött, annál erősebben von­zódtunk ehhez a léthez. Nem túlzók, ha azt mondom, akkoriban, de főként az első világháború éveiben és kevéssel utána is a cionisták körében valósággal keleti zsidó kultusz uralkodott el. Mindannyian olvastuk Martin Buber két első könyvét a haszidizmusról, a Nachman rabbi elbeszélései-t (Die Erzählungen des Rabbi Nachman) és a Bálsém legendájá-t (Die Legende des Baalschem), melyek kevéssel azelőtt jelentek meg, és tették híressé Bubert. Minden orosz, lengyel és galíciai zsidóban, akivel csak találkoztunk, mintha Bálsém Tov inkarnációját és az őszinte, bennünket telje­sen elbűvölő zsidó létet láttuk volna megtestesülni. Az én életemben ezek a keleti zsidó kapcsolatok és barátságok nagyon fontos szerepet játszottak.

Az Ifjú Júda kör egyik irányzata a Tiergarten nevű pályaudvarnál lévő kávézó­ban ülésezett,

ahol a nyugat-berlini felsőbb iskolák diákjai megbeszéléseket tartottak, előadásokat rendeztek. Többek között a Gustav Wyneken-féle A kezdet (Der Anfang) című folyóirat köré csoportosulókkal, 1913 késő őszén folytatott esz­mecsere is itt zajlott, mely során Walter Benjamint mint főszónokot életemben először láthattam és hallhattam. 1912 tá­ján újabb irányzat fejlődött ki a központ­ból és Berlin keleti részeiből, mely az „Arany Lúdhoz” címzett hotel egyik hátsó szobájában előadásokat tartott. Tekintet­tel az itt, a nyugati részben jelentősebb számban megjelent, a tradícióhoz erőseb­ben ragaszkodó családok gyerekeire, a két, Berlin központjában található szigo­rúan kóser szálloda egyikét választották helyszínül, mely csak pár percre esett a Régi Zsinagógától. A szónokok túlnyomó részben olyan diákokból tevődtek össze, akik bennünk látták a természetes után­pótlást, félig vagy egészen cionista orien­táltságú kapcsolataikhoz. Azok a zsidó tárgyú könyvek voltak itt főként napirenden, amelyek általános érdeklődésnek ör­vendtek, mint például Arthur Schnitzler Út a szabadba (Weg ins Freie) című műve. Ez a jelentős prózaíró első olyan regénye, mely a német nyelvű bécsi zsidóság krízi­sét mutatja be, és bocsátja vitára meg­lepő elfogulatlansággal és éllel. Sok ver­set is szavaltak itt, főleg Else Lasker-Schüler Héber balladái-ból (Hebräische Balla­den) válogattak előszeretettel, melyek ép­pen akkor, 1913-ban jelentek meg. Egy- egy ballada ezek közül a legszebb és leg­felejthetetlenebb művei közé tartozott. (Az én népem (Mein Volk) című melanko­likus, büszke versből később csodálatos héber fordítás született.) Esetenként tör­téneteket olvastak fel a nagy keleti zsidó elbeszélőktől, eredeti jiddis nyelven. Az előadók, akik Litvániából és Fehér-Oroszországból származó diákok voltak, ma­gukkal ragadták a hallgatóságot. A zsidó élet eseményei, mint például az 1913 őszén, a kedélyeket erősen felborzoló, a cár parancsára rituális gyilkosság vádjá­val indított kijevi per Mendel Beilis tégla­égető üzemi alkalmazott ellen, elemzé­sekre és vitákra ösztönöztek.

Abban az időben én is részt vettem, jóllehet Németországban csak egyetlen alkalommal egy hatalmas népgyűlésen, ahol a leghíresebb népszónokok, zsi­dók és nem zsidók protestáltak a gyalá­zatos per ellen. Mindez nálam ahhoz az elhatározáshoz vezetett, hogy nekilát­tam régi és új antiszemita irodalmat ol­vasni, először csak a perrel kapcsolat­ban, később azután más zsidóellenes írásokat és újságokat is. így került a ke­zembe Theodor Fritzsch Kalapács (Der Hammer) című írása, melyben húsz év­vel Hitler hatalomra kerülése előtt, min­den, amit a nácik megvalósítottak, félre­érthetetlenül megfogalmazódott.

Miután mélyebben beleástam magam az efféle írásokba, hamar világossá vált számomra a hitvédelmi összetűzések értelmetlensége, hacsak nem olyan megalapozatlan vádakról szóltak, mint a rituális gyilkosságé. Voltaképpen egyfaj­ta korai elutasítás alakult ki bennem a zsidó oldal apologetikus tevékenységé­vel szemben. A cionisták viszonyulását e Kérdéshez elfogadhatónak találtam – s ez később indirekt módon bizonyára befo­lyásolta munkámat amely azon jelen­ség tárgyilagos felfedezéséhez és vizsgá­latához járult hozzá, amit a kor apologetikus zsidó historiográfiája nem vett figye­lembe, sőt meg is kérdőjelezett. Ezt per­sze akkoriban én még nem tudhattam.

Ezeknél a dolgoknál sokkal na­gyobb követeléseket támasz­tottak szabad időmben foly­tatott héber tanulmányaim, valamint a bibliai és biblia utáni források kutatása, mellyel 1916-tól kezdve egészen kivándorlásomig foglal­koztam.

Nagy szerencsénkre az Ifjú Júda kör­ből három-négy társammal együtt a Dresden utcai kicsi ortodox magánzsinagógá­ban, ahová egyikünk apja járt, egy rabbi személyében igazán ideális tanítóra talál­tunk. Legalábbis én végtelenül hálás va­gyok neki. Dr. Isaak Bleichrode (1867- 1954) az egyik dédunokája volt Akiba Eger rabbinak, a XIX. századi Németország min­den bizonnyal legnagyobb talmudtudósának, akinek héberül írt biográfiáját Bleichrode apja szerkesztette. Bleichrode rabbi csendes, mélyen vallásos ember volt, szo­katlanul higgadt és barátságos természet­tel. Furcsa volt számunkra, hogy soha nem nősült meg, amit bizony egy rabbi esetében nem néztek jó szemmel. Volt egy fiatalkori szerelme, s mivel nem kap­hatta meg a gazdag családból származó lányt, úgy határozott, hogy agglegény ma­rad. Semmi esetre sem volt nagy tudós­nak mondható, de számomra, még korlá­taival együtt is, az első, igazi bibliamagya­rázót testesítette meg, és ha szabad ezt mondanom, általa tanultam meg hogy valójában mit is jelent ez.

Csodálatos tanító volt, aki egyrészt Talmudot tudott magyarázni, másrészt nyílt szívvel, fenntartások nélkül segítette elő fejlődésünket, pedig sokan voltak köz­űink olyanok is, akik teljesen szekuláris családból származtak. Soha nem tett kí­sérletet magatartásunk befolyásolására, a „Tóra fényére” hagyatkozott, melyet ő lobbantott fel számunkra. Mi voltunk a leg­jobb tanítványai, s talán ami minket, a zsi­dóságtól eltávolodottakat a legerősebben megfogott benne, az pedagógiai géniusza volt. Igen idős korában Jeruzsálemben halt meg, én beszéltem a sírjánál.

Balogh Zsuzsanna fordítása

*Az esszé második, befejező része következő számunkban.

Gershom Sdiolem zsidó vallásfilozófus Berlin­ben született 1897-ben, s 1982-ben Jeruzsálem­ben hunyt el. A modern zsidó vallástudomány klasszikusa, fő kutatási területe a kabbala és a Sabbataj Cvi-féle álmessiási mozgalom volt. Fen­ti írása a Von Berlin nach Jerusalem (Suhrkamp, 1977, pp. 51-79) című kötetében jelent meg.