Történelem sújtotta ember* – Lukács Mari (1948-2007)

2007. augusztus 3. Múltam darabkái, mielőtt a feledés homályába hullanának, hétköznapi és különleges alkalmakkor váratlan bukkannak elő, mint most is, ezen a szelíd forrósággal perzselő nyári napon, mikor a kőbányai Zsidó Temetőben utolsó útjára kísérjük Lukács Marit, a néhány éve elhunyt Gémes János Dixi feleségét. 

„Rózsaláng gyermekévei során a föld ismétlődő lehűléseinek egyikén ment keresztül. Az ősz egyre korábban és korábban köszöntött be, rózsaszirmokat kavart a szél a zárt kertben, már késő nyáron csípős volt a levegő, és lehullt a hó, még mielőtt fordult volna az év.” A. S. Byatt: A hideg

Lassan elkezdődik a hideg kultusza – ha ugyan már el nem kezdődött! Lehet, hogy Kemény István Hideg című kötete a meteorológiához fűződő érzelmeink paradigmaváltásnak az előhírnöke volt, mint ahogy egy-két éve a Krétakörösök Hideg gyermek adaptációja is? Ki tudja? A változás iránti fogékonyság jeleként számos kérdés provokálja a tudatalattit a szövegkörnyezetből kirívó jelző felbukkanásakor. A szokvány gyilkos nyár, rekkenőhőség, döglesztő meleg és egyéb kifejezések a negatív képzettársítások ellenére mindeddig, míg tavaszra nyár jött, nyárra ősz, őszre tél, békésen megfértek hétköznapjainkban; kiskölyökként szerettük a forró aszfalton meztelen lábbal ugrálást a ritka negyven fokokban. A nyár mindeddig, mint szeretet márka tartotta magát; ígéretével húzta ki a kelet-európai ember a hosszúra nyúlt, farkasordító, kemény teleket. Még tegnap is a globális felmelegedés javára írtam mindazt, amit lehetett: idei találkozásomat Menyhárt Jenővel, a Greenpeace mozgalommal, valamint a Nagyvilág 2007/5 számával, melynek első írása A hideg, A. S. Byatt angol írónő novellája vezetett végül a fenti elmélkedéshez. A szenvedélyes (magas hőfokú) koincidenciavadászat közben ért a hír, mely szükségszerű élettani jelenség volta ellenére jéggé dermesztette szívemet. Meghalt Lukács Mari.

Az idei nyár délelőttjei közt a július huszonhetedikei a szelíden perzselők közül való volt – a Népszínház utcai villamosmegálló végén, árnyékban, még elviselhető. Az élők szomorúsága mélyén mindig ott lappang a létezés kiolthatatlan virgoncsága, amit a rettentő hőfokok csak csillapítani, de megszüntetni nem tudnak; az emlékek is az élet mentén sorjáznak, ahogyan gyűlik a gyászolók csoportja. A Kozma utcai Zsidó Temetőig a villamos egy városnézésnyi időt fut, a beszélgetés itt sem annyira a halott, mint inkább az egymást rég nem látott élők körül forog. A zsinagógában a rabbi beszédében nincs szó bűnről és bűntudatról, a szívszorító múlt idő lázas hullámainak, mint homlokra tett hűs tenyér, a tényfeltáró emlékezés szavai vetnek gátat, – s a Halál Angyalának különös története:

Miután a Halál Angyala előtt a Mennyország kapui bezárultak, s pallosát elkobozták a paradicsom küszöbén, a tehetetlenségre kárhoztatott hatalmasság meghallgatásért folyamodott. Maga mellett érvelt, azokra hivatkozva, akik szabadítóként Őt várják, a Megváltó Halált.  A magát a megszomorítottak, megalázottak, betegek és megfáradtak utolsó reménysugaraként aposztrofáló kérése meghallgattatott: pallosát a Halál visszakapta.

Múltam darabkái, mielőtt a feledés homályába hullanának, hétköznapi és különleges alkalmakkor váratlan bukkannak elő, mint most is, ezen a szelíd forrósággal perzselő nyári napon, mikor a kőbányai Zsidó Temetőben utolsó útjára kísérjük Lukács Marit, a néhány éve elhunyt Gémes János Dixi feleségét.

Mari híre annak idején megelőzte a személyes találkozást: 1977-ben egy rajongója, a későbbi Chroma zenekar szövegíró énekese, Csányi Attila ontotta szépségéről s különleges lényéről a történeteket. Ódákat zengett a nőről, aki személyiségének hasadásaiból előszivárgó versekkel bűvöli el a férfiakat a Fiatal Művészek klubjában. Mari akkor 1 év híján harminc éves volt, ami idő nekem, 21 éves lánynak már a távoli felnőtt korba mutatott, a megfoghatatlan jövőbe, melynek kapuján sehogy sem akaródzott belépni. Akkor még nem gondoltam bele, amibe néhány évvel később, akarva, nem akarva Menyhárt Jenő belegondoltatott: a jövő itt van, és sose lesz vége.

Hát, tessék, itt vagyok én is, saját, nyolcvanas évekbeli ifjúságom jövőjében, a régiek közül már számos halottal – ki gondolta volna, hogy tényleg megtörténik, és ilyen lesz!

Később Müller Pétertől, leendő gyermekem apjától hallottam ismét a titokzatos szépségről, akinek nem mindennapi érzékenysége művészi kifejezőerővel párosult, s vonzereje az ifjú Geraldine Chaplinével vetekedett. Nem sokkal ezután találkoztam először Dixivel és Marival egy Köztársaság téri étterem teraszán: fejedelmi párosuk számos barát karéjában, számomra ismeretlen tempóban múlatta a napot, királyi semmittevésnek álcázott filozofálással, szemlélődéssel töltve azt a néhány órát, amire zárásig futotta. Körülöttük egy négy év körüli hiper-mozgékony lányka nevettette meg a felnőtteket „beszólásaival” a ritka pauzákban, mikor Dixi ékesszólása alábbhagyott. A laissez faire laissez passer pedagógia-filozófiáját a gyakorlatra átültetve is megtapasztalhattam; Sára, úgy tűnt, azt csinálhatott, amit akart.

Parttalannak látszó tevékenykedéseinek térben csak anyja szórakozott figyelme szabott határt, időben pedig: semmi. Mikor nem bírta tovább nyitva tartani a szemét, valamelyik felnőtt ölében elalhatott. Egy ismeretlen világ körvonalai sejlettek fel előttem, egy szabadabb, de mint később kiderült, sokkal keményebb törvényekkel működő világé: a határmezsgyén élők világa volt ez, azoké, akik a saját játékszabályaik szerint voltak csak hajlandók játszani, ami hajlandóság akkoriban a radikális ellenzék köreibe sodorta őket, miként később az underground kultúrának itthon arcot adó zenészeket – köztük engem – is.

Az Erő, persze, nem mindig mutat fel hozamot az anyagi világban, vagy csak jóval később eredményez változásokat, de, mint az elmúlt életünk, s az előttünk járók élete mutatja: velünk van.

Mari és Dixi gyermekei, Sára, s később Dávid és Anna sajátos törvényeket tanultak, ezek közt álltak lábra, s tettek szert olyan fokú nyitottságra és kreativitásra, amely az életbennmaradáshoz, mint fór – számos, a tradicionális családi kötelékek óvásában szocializálódott társukkal ellentétben – nekik megadatott. Az emberek közt lehetséges kommunikációban a túlélés számos stratégiája vált vérükké, s a nagyvilágban nem ellenségre – újabb feladatra találtak. Mari a gyermekeiben kódolt távlatokon túl egy kötetnyi, a személyiség burkától a személyiség mélyéig hatoló lírai látomást hagyott ránk, s az emlékét, egy, a világot szemlélődésével meg nem zavaró, de abban mégis nyomot hagyó létezőnek.

Volt, hogy a Müller Péterrel közös kőbányai, lakótelepi lakásunk egyik szobájában töltött napokat, heteket átmenetileg a Dixi-család, máskor én töltöttem napokat gyermekükkel, Sárával, magam is lakásról lakásra bolyongva, Budapesten innen és túl, legemlékezetesebben a miskolci építész kommunában „vészelve át” éjszakákat. Az akkoriban szegénységkutatással foglalatoskodó Demszky Gábor építész barátainál éltem túl ’79 nyarát; a mindent felemésztő szerelmi krízist.

A kommunalakók egyike azóta Miskolc főépítésze lett, akkor azonban „csak” egy volt az új (élet)formákat kereső ifjú emberek legmerészebbjei közül. Mindenesetre Sára még a kommunásoknak is nagy feladat volt – a gyermek, akinek nem szabtak határokat – , mint ahogy magam is leckét adtam nekik örökös mozgásban levésemmel, még a szemükben is túlzásba vitt…, mivel is? Entrópiák viharát kavaró vonzalmaimmal?

Mari halála korai volt a lehetséges emberlét hosszát nézve, de saját, egyszeri életének sűrű, sötét erdejében bolyongva, ki tudja, mennyi időt és teret járt be?

A halál, mint azt a rabbi mondta, megváltásként érte. Eltávozása után néhány órával első gyermeke, Sára egy kislánynak adott életet New York városában, aki a Hanna Maria nevet kapta.

* A rabbi fogalmazott így, Mari nehéz sorsát illetően

Bárdos Deák Ágnes

(Forrás: www.litera.hu)