Európa és a nyugati világ sugárútjai hadszíntérré váltak

Tengerpart. Nyilvános tér. Emberek együtt, mert együtt szoktak lenni. Gyerekek, fiatalok, családok, idősek. Zene szól. Nem állásfoglalás, nem üzenet, nem provokáció. Hanukára készülnek: nem demonstrálnak, nem követelnek, egyszerűen jelen vannak. Ez ma már elég. Elegendő ahhoz, hogy fegyveresek érkezzenek. Elegendő ahhoz, hogy egy gyalogos felüljárót magaslesként vegyenek birtokba. Elegendő ahhoz, hogy onnan – felülről, biztonságos távolságból – tüzet nyissanak.

Nem harc volt ez, hanem vadászat. Aljas, gyáva, ocsmány tett: emberi formát öltött gyilkológépek lőttek ünnepelni, örülni, együtt lenni összegyűlt zsidókra. Nem katonákra.

Nem fegyveresekre. Civilekre. Gyerekekre. Nőkre. Idősekre.

A helyszínt nemcsak fegyverrel, hanem robbanószerkezetekkel is biztosították. Egy robbanóanyaggal megrakott jármű is része volt a tervnek – arra az esetre, ha a pánik önmagában nem volna elég hatékony. Ez nem pillanatnyi elmezavar. Ez forgatókönyv.

A mintát nem kellett kitalálni. A minta készen volt.

Ott volt a Nova-fesztivál. Ott is ünnep volt. Ott is zene szólt. Ott is tánc volt. Ott is fiatalok voltak, nők és férfiak voltak, civilek voltak.

És ott megtanulták, hogyan kell ünnepet tömegsírrá változtatni. Hogyan kell a szabadság ünnepét koncentrált tömeggé, a tömeget pedig célponttá alakítani. A bondi beach-i támadás nem másolat volt, hanem kísérlet az ismétlésre.

Ezért volt a felszerelés. Ezért volt a muníció. Ezért volt a robbanóanyag. És ezért volt már az első pillanattól világos: ezek nem „magányos őrültek”. Nem lone wolves.

Azóta már nevek is vannak.
Az egyik elkövető a pakisztáni Pundzsáb tartományból származik – abból a régióból, amelyet a dzsihadista terrorizmus egyik melegágyaként tartanak számon, és amely több, a pakisztáni hadsereg által létrehozott és felfegyverzett terrorszervezet bázisa. Ez nem származási adat, hanem hálózati információ: nem azt jelzi, honnan jött, hanem azt, milyen terror-infrastruktúrákhoz kapcsolódhatott.

És felmerült Irán szerepe is. Nem suttogásként, nem rosszindulatú feltételezésként, hanem konkrét gyanúként. Az IRGC – az Iráni Forradalmi Gárda – régóta aktívan és nyíltan toboroz iszlamista harcosokat külföldön, köztük Ausztráliában is, kifejezetten a helyi zsidó közösség elleni akciókra. Nem véletlen, hogy Ausztrália idén augusztusban kiutasította az iráni nagykövetet. Az állami háttér nem konteó. Infrastruktúra.

És miközben a gyilkosok cselekednek, a nyugati világ reagál – ahogy szokott. Kaja Kallas és Ursula von der Leyen legalább kimondta a lényeget: zsidók elleni támadás történt, antiszemita indítékkal.
Keir Starmer viszont – ócska és gyáva módon – félrebeszélt. „Ausztráliából érkező lesújtó hírekről” szólt, és hangsúlyozta, hogy az Egyesült Királyság részvétéről biztosítja Ausztráliát. A részvét mindig elkél, különösen akkor, amikor már semmit sem kell érte vállalni.

Mintha a probléma földrajzi volna. Mintha mindegy lenne, kiket lőttek, és miért. A cinizmus azonban itt nem állt meg.

Az Ausztráliai Muszlim Közösség nyilatkozata az aljas képmutatás tankönyvi példája lett:
„Ha iszlamofóbiát észlel, hívja az iszlamofóbia forródrótját – védjük meg közösségünket!”
A gyilkos támadás után. A halottak fölött. Mintha a fő veszély nem a fegyver, hanem a szó volna. És aligha kétséges, hogy a menetrendszerű petíciók megfogalmazása már el is kezdődött a jóemberek asztalainál.

A Hamász eközben nem szégyenlős. Nem ködösít. Nem relativizál. Nyilatkozatában egyenesen üdvözli az „áldásos” merényletet – áldásosnak cirógatva, hanuka és karácsony tájékán –, és „jelentősnek” valamint „inspiratívnak” nevezve, amely „világszerte erősíti az ellenállást Az Al Jazeera által idézett szöveg így hangzik: „We welcome the ‘blessed’ attack in Australia. It was a major and inspiring event that strengthens resistance worldwide.”

Ez nem retorikai túlzás. Ez bizony hitvallás.

És most nézzünk Európára. Berlin, Breitscheidplatz, 2016. Karácsonyi vásár, teherautó, tizenkét halott. Strasbourg, 2018. Ünnepi tömeg, kés, öt halott. Bajorország, a minap: meghiúsított merénylet, kamion, tömeg, időzítés – egy egyiptomi, egy szíriai és három marokkói iszlamista letartóztatása.

A minta ismert. A célpont világos.

És ott van Párizs, a fény városa. A Champs-Élysées-n hat évtizede megrendezett, alkalmanként egymillió embert vonzó szilveszteri koncertet idén lemondták súlyos biztonsági aggályokra hivatkozva.
Nem alaptalanul: az előző évben ugyanekkor 984 autót gyújtottak fel, jellemzően 17–22 év közötti, jórészt muszlim fiatalok. Olyan fiatalok, akik „kevéssé iskolázottak”, „nem integrálódtak”, „etnikai enklávékban élnek”, „alacsonyan foglalkoztatottak”, és egyként gyűlölik a kereszténységet és a zsidóságot – mindazt, ami a nyugati civilizáció alapja.

A lemondás súlyosan érinti az idegenforgalmat, a szálloda- és vendéglátóipart. Karácsony és szilveszter hagyományosan milliókat vonzana a városba. A fény városa azonban egyre sötétebb.

És még mindig sokan nem értenek semmit abból, ami már itt van a nyakunkon. Ostobaságból, felkészületlenségből, ismerethiányból. A jóemberkedés hazug pozíciójából. Az antiszemitizmus korszerű formájából, az anticionizmusból, vagy a régi, bevallott gyűlöletből.
Totális identitászavarból és öngyűlöletből – mindegy is. Nálunk is szakmányban születnek az önismétlő, önigazoló, felkészületlen irományok: olyanoktól, akiknek semmi közük a zsidósághoz, és olyanoktól is, akiknek látszólag van, de ismeretük alig. A mezőny tág.

De egy dolgot világosan ki kell mondani: a veszély zsidókat és keresztényeket egyaránt érint.
Ám legfőképp azokat, akik zsidó intézményekbe járnak be naponta, ott dolgoznak, tanítanak, tanulnak – és onnan jönnek ki naponta. Mint jómagam, kollégáim, hallgatóim.

Engedtessék meg tehát a nagyszerű érvelőknek, hogy egy fokkal jobban aggódjunk szeretteinkért és önmagunkért, mint azok, akik a nyugati civilizáció lakóiként még azt sem képesek felfogni, milyen veszélyt jelent ma egy karácsonyi piac, egy hanukai gyertyagyújtás vagy egy párizsi szilveszter a világ leghíresebb sugárútján.

Európa és a nyugati világ sugárútjai hadszíntérré váltak. Ostoba, rövidlátó és szégyenteljes vezetők, valamint a felelőtlen lakosság egy részének jóvoltából.

A nyugati kultúra nem vereséget szenved. Lemond önmagáról: kultúrájáról, civilizációs eredményeiről és jövőjéről.

A fény még ég. De már célkereszt van rajta.