Szégyenlő

Kemény István

Hogyan találkoztál a zsidósággal? Mit jelent neked az, hogy zsidóság? Ezt a két kérdést kapartam le egy cetlire a kagylóval a füle­men. Hogy körülbelül ezekre válaszol­jak mint nem zsidó. Ideges lettem. Először is maga a ságség képző idege­sít. Kenetes, hülye magyar szavakat csinál fontos magyar tőszavakból. A magyarság szó-ság-jától a falra má­szom. (Bár nem mindig. Úgy például, hogy Az én magyarságom, úgy nem!) Egy egész népet ellátni a ságség-gel azt jelenti, hogy az illető nép idegenek tengerében küzd a puszta megmaradá­sáért. Áldozat. Mártír. Vesztes. Minden­ki csak ellenünk! Tudjuk ám jól, mit akartok velünk! A zsidókat se kíméli ez a képző.

Zsidók! Úgy nőttem fel, hogy mindig is betegesen érdekeltek. De van ben­nem két feltételes reflex, amik meg­esznek másfél oldalt, hiába jut annyi minden más az eszembe a zsidókról. Az egyik reflexem: lesni őket. Hogy ki a zsidó például a tévében. Adott eset­ben össze tudok vigyorogni egy vad­idegen antiszemitával, és értjük egy­mást. Ez van. Aztán lesül a bőr a po­fámról kettőnk helyett. (Lehet, hogy neki is.) Éppen ezért a rejtett zsidózást is felismerem. Nem csak az ilyen fél­mondatokra vagyok érzékeny, hogy én nem vagyok antiszemita, de… Hanem a félszavakra, hangsúlyokra is. A másik reflexem, hogy ettől a tonnás szótól (zsidó!) egy pillanat alatt felelős értel­miségivé kéne válnom. Ez a reflexem éppúgy idegesít, mint az előbbi. Szóval ismerem azt a vegyes érzést, ha egy fe­lelős értelmiséginek mindenről Móric­ka jut az eszébe.

Aki vágott már át fürdőgatyában a nudistáknak fenntartott partrészen, az megért. Megyek, megyek, igyekszem könnyedén járni, nem sütöm le a sze­mem, meg is pihentetem egy-egy lányon, de csak pillanatokra. A fejemet nem forgatom nagyon, nem teszek úgy, mintha a pomázi hegyekben gyö­nyörködnék. Így adom meg a kellő tisz­teletet választott játszótársaimnak, a nudistáknak. A parton odébb a textiles strand van, onnan jövök, és erre van a jobbik halsütő. Ezt a meztelenek is tudják, nyilván az is benne van a pak­lijukban, hogy oda megyek. Én maga­mat nem áltatom a jobbik halsütővel, noha tényleg oda megyek, és tíz perc múlva tüntetőén erre is fogok vissza­térni négy nagy hekkel a kezemben. De a nudisták se ma kezdték a szak­mát. Láttak ők már karón varjút. Kukkolónak tartanak. Az is vagyok. A halsütő ennek ellenére javít a renomé­mon, mert kizárni mégsem lehet a le­hetőséget, hogy tényleg csak a sült ha­lak érdekelnek. És mindeközben biz­tosra veszem, hogy az egész part en­gem bámul. Rossz álom.

A legegyszerűbb megoldás az volna, ha nem is jönnék erre. De – ide ígér­tem magam szombatra. A második leg­egyszerűbb, ha meztelenül mennék végig a nudisták között, na de hát én valahogy – nem vagyok meztelen! So­ha nem is voltam! A harmadik megol­dást választottam. Most itt ülök 2001 kora tavaszán az Omszki tó partján, előttem a számítógép. Ideges, hűvös szél fúj a pomázi hegyek felől. Borzol­ja a vizet. Én itt vagyok, és sehol egy nudista.