Szaddam bukása és Izrael –

Szaddám bukása és Izrael

Aki az európai mainstream sajtót és az európai zsidó sajtót egyaránt olvassa, an­nak világos, hogy – amikor Izraelről van szó – a kétféle közegben két teljesen el­térő nézetrendszer uralkodik. Az európai közfelfogás szerint Izrael nem ismeri el a palesztinok önrendelkezési jogát, amire a palesztinok terrorral válaszolnak, nagy­részt – úgymond – ez a konfliktus az oka a Közel-Kelet súlyos gondjainak. Amint Jack Straw brit külügyminiszter fogal­mazott április 10-én, francia kollégájával közösen tartott sajtóértekezletén: a há­ború befejezése után az izraeli-palesztin konfliktussal kell foglalkozni, mivel az a feszültségek valódi oka.

A zsidó közösségben uralkodó közvé­lekedés szerint viszont Izrael már min­dent megtett a béke érdekében, önálló államot ajánlott a palesztinoknak, amire Arafat terrorral válaszolt. E felfogás sze­rint az arab világ és Európa nem a pa­lesztinokat valóban megillető jogokért harcol, hanem ürügyként használja a konfliktust, hogy Izraelt minden lehetsé­ges alkalommal elmarasztalja, vagyis: bűnbakként használja a zsidó államot.

E sorok írója egyértelműen az utóbbi felfogást osztja, nehéz ugyanis másként megmagyarázni, miért épp a palesztinok sérelmei háborítják föl annyira a fél vilá­got, amikor a jogaiktól megfosztott, meg­tizedelt, szülőföldjükről elűzött népek­nek se szeri, se száma. Az új antiszemitizmus jelenségét ismertető tanulmá­nyok megfogalmazták a jelenség lénye­gét: míg a hagyományos antiszemitizmus a zsidók egyéni, polgári jogait vitatta el a nyugati társadalmakban, addig az új anti­szemitizmus (sokan anticionizmusnak is nevezik) a zsidók kollektív jogait vitatja el a világ népei között. Az új antiszemitiz­mus működési logikáját így foglalta össze Paul Berman „Terror and Liberalism“ című könyvében: az európaiak sze­mében „minden terrorakció az izraeliek bűnösségét tanúsította”; „a palesztin ter­ror volt Izrael bűneinek mércéje”.

Ha tehát arra keressük a választ, hogy Szaddám bukásának milyen hatása lesz Izraelre, a fenti irracionális mechanizmust is figyelembe kell vennünk. A kérdést ra­cionálisan vizsgálva minden okunk meg­van az örömre. Megbukott az egyik legbrutálisabb arab rezsim, Izrael ádáz ellensé­ge, melynek führere az izraelieket mészár­ló öngyilkos palesztinok családját húsz­ezer dollárral jutalmazta. Bukása intő jel a térség más agresszív (és keményen Izrael-ellenes) rezsimjeinek: ráfázhatnak, ha tö­megpusztító fegyvereket gyártanak vagy akárcsak rejtegetnek. Irak jövőjéről ugyan még nem sokat tudhatunk, ám mégis né­mi esély mutatkozik arra, hogy egy arab ország demokratikus útra lépjen, ami elő­feltétele annak, hogy Izrael létéről egyáltalán tudomást vegyen. Sokan a dominó­effektusban reménykednek: egy demokra­tikus, gazdaságilag prosperáló Irak példa lesz a többi, korrupt diktatúrában vergődő arab országnak is. A demokratikus kibon­takozás talán új öntudatot ad az arab tö­megeknek és az értelmiségnek, amelyek jelenlegi kilátástalan helyzetükből adódó frusztrációjukat mind Izraelen verik le.

Amerika nemzetközi súlya a győztes háborúval megnőtt, a háborút mindvégig ellenző európai középhatalmak (Németország, Franciaország), valamint Oroszor­szág befolyása viszont csökkent. Izraeli szemmel nézve mindez egyértelműen po­zitív fejlemény. Az európai nyilvánosság­ban ugyanis szalonképesnek számítanak a zsidó államot rasszistának, fasisztának nevező írások, karikatúrák, szónoklatok, amelyeknek – nem is mindig nagyon bur­kolt – üzenete szerint a zsidó állam erköl­csileg oly alacsony szinten áll, hogy nincs helye a népek családjában. (Az amerikai nyilvánosság sem mentes ezektől a han­goktól, ám ott az aranyok mások, mérték­adó amerikai politikusok körében pedig az ilyen vélemény elfogadhatatlan.)

Az, hogy Amerika túllépett az örökös te­hetetlenségre kárhoztatott ENSZ keretein, jócskán meggyengítve ezzel a világszerve­zet befolyását, ugyancsak Izraelnek ked­vez. Az ENSZ számtalan fórumán számta­lan alkalommal ítélték el Izraelt (1973-ban a közgyűlés rasszizmusnak bélyegezte Iz­rael államalkotó ideológiáját, a cioniz­must, mely határozat az 1980-as évek vé­géig érvényben maradt). Az ENSZ ember­jogi bizottságának (ahová Izraelt soha nem engedték be) soros elnökéül tavaly Líbiát választotta a többség, melynek el­nöke, a terrorizmust minden eszközzel tá­mogató Kadhafi ezredes semmivel sem jobb a most megbuktatott iraki vezérnél. Az ENSZ 2001-es durbani konferenciáján a rasszizmus elleni harc ürügyén Izrael „politikai meglincselésével” foglalkoztak az iszlám országok küldöttei: egymás után intézték vad kirohanásaikat a zsidó állam ellen. Az amerikai és az izraeli küldöttség végül elhagyta a konferenciát, az európai országok delegátusainak viszont eszükbe sem jutott tiltakozni. Az ENSZ eljelentéktelenedése tehát izraeli szempontból nem különösebben sajnálatos jelenség.

Az iraki rezsim bukása és a nyomában fellépő világpolitikai változások így a zsidó állam számára egyértelműen kedvezőnek tűnnek. Ám ha szem előtt tartjuk a fen­tebb említett tényt – hogy ti. Izrael bűn­bakként funkcionál a nemzetközi politiká­ban -, akkor minden kedvező jelenség­nek hamarosan megmutatkozik majd a negatív oldala is. Az iraki háború nyomán meggyengült államok, régiók, szervezetek Izraelen vesznek majd elégtételt. Az iraki rendezésből gazdaságilag és politikailag kiszorított európai országok – befolyásu­kat bizonyítandó – az izraeli-palesztin konfliktus megoldásában akarnak majd maguknak nagyobb szerepet. Mivel e szándékukra Izrael nem vevő, minden bi­zonnyal a palesztinok támogatásával igye­keznek majd befolyásra szert tenni.

Az arab világ – melynek tömegei sze­mében Szaddám az imperialista Ameriká­val szembeforduló hős volt – az iraki ve­reséget súlyos frusztrációként éli meg, és bűnbakként minden bizonnyal újfent Iz­raelt veszi elő. A mámoros bagdadi nép­ünnepély napján, mikor Szaddám szobrá­nak roncsait a tömegek szanaszét hurcol­ták a városban, a BBC-nek nyilatkozó egyik jordániai értelmiségi kijelentette: el­sősorban nem azért haragszanak Amerikára, mert megdöntötte az iraki rezsimet, hisz az valóban szörnyű volt – hanem azért, mert Izraelnek szállít fegyvereket.

A „palesztin ügy” lesz az, amelynek új­bóli napirendre tűzésével igyekszik majd bizonyítani magának az iraki háború minden „vesztese”, hogy van még szava, befolyása a nemzetközi küzdőtéren. Izra­el tehát hosszú távon nyerhet a véres bagdadi rezsim bukásával, rövid távon azonban megannyi feszültséggel kell majd szembenéznie.

Gadó János