„Óvakodjon azoktól, akik sokat írnak”

„Óvakodjon azoktól, akik sokat írnak” Várnai Pál beszélget Székely Magdával

Székely Magda költő. Füst Milán- és József Attila-díjas. Összegyűjtött verseinek mintegy százhúsz oldalát lapozgatom. Vannak sorai, amelyeket önkéntelenül kívülről mondogatunk.

• Hadd kezdjem a beszélgetést egy ma aktuális sorral. Idézem: „Mi most el­ért, lecsaphat ismét”. Valóban érvé­nyes ma ez?

• Teljesen igaza van, de nem gondol­tam rá, hiszen nem erről írtam. Ugyan­akkor most az a helyzet, hogy bármi, bármikor, bárkire lecsaphat, nem csak ránk, zsidókra.

• Maga gyakran használja a jó-rossz ellenpárt: „a földet a gonosz uralja”, de mintha a jó mégis dominálna: „Mikor a jóra semmi jel, jel nélkül is indulni kell”, vagy „el se indul a jó a cél előtt, mégis hogy éri be?”

• Nézze, Isten-ördög, jó-gonosz: ezekben hiszek, és valahogy meg kell nevezni ezt a szembenállást. Az a cso­da egyáltalán, hogy van jó is a világon, ez váltott meg engem. Ugyanis először csak a gonoszt tapasztaltam meg, és ez kétségbeejtő volt.

• Gondolt arra, hogy ugyanaz, vagy valami hasonló megismétlődhet? Ami­kor az egész világ fenyegetve van, meg­oszlik a fenyegetettség.

– Ez ahhoz hasonlatos, mint amikor a háborúban bombáztak és a csillagos házban nem féltek az emberek a bom­báktól, hiszen éppen annyi esélyük volt, mint bárki másnak, viszont nyilas razzia nem volt. Ha az embert ponto­san annyi fenyegetés éri, mint bárki mást, az eltérő lélektani helyzet. Bár a zsidóságot mindig is érte fenyegetés, csak az mindenki számára természetes volt.

• Gondolom, a fenyegetettség, a védtelenség verseiben való gyakori előfor­dulása visszavezethető gyermekkori él­ményeihez, édesanyja elvesztéséhez: „én lemondtam minden védelemről”.

• Igen, de ez egy korai vers, még nem hívő koromból. Amikor 12 éves koromban rájöttem arra, hogy mit is él­tem meg 8 éves koromban, azaz 1944-ben, rögtön meg akartam írni. Tele vol­tam gyűlölettel. Akkor még nem tud­tam, hogy a zsidóság származás, való­ban azt hittem, hogy vallás, és hogy en­gem keresztények üldöznek. Arról ír­tam verseket, hogy mindenkinek bűn­hődnie kell, valamint, hogy majd elme­gyek Izraelbe és a sivatagból termőföl­det varázsolok. Akkor lépett be az éle­tembe Tóth Eszter, és azt mondta, hagyjam abba, hogy arról írok, amit ér­zek, mert arra még nem vagyok felké­szülve.

• Akkor beszéljünk még a gyerekko­ráról. Részletesen szól erről az Éden cí­mű interjúkötetben, amelyre rögtön megjelenése után felfigyeltem. Azt mondtam magamban: „Na, még egy gyerek, aki ilyen dolgokon ment ke­resztül. Hiszen a mi generációnkban majdnem törvényszerű volt, hogy vala­ki minimum egy szülő nélkül nőtt fel. Ön említi az Édenben, hogy mennyivel védettebb volt az, aki a szüleivel lehe­tett, még ilyen mostoha körülmények között is. Jómagam apa nélkül nőttem fel, s az se volt könnyű, de Bergen Belsent anyámmal éltem végig, és ez azért adott nekem bizonyos védettséget.

– Akik apukával-anyukával csinálták végig, és életben maradtak, nem nyomorodtak el. De aki árván vagy félár­ván, mint én is, azaz abszolút egyedül élte meg, az torzult. Nem lehet kibírni nyolcévesen azt, hogy apuka-anyuka megölhető, hogy az ember pontosan tudja, miről van szó és ő felel a saját életéért, netán még egy kistestvéréért is. Akkor úgy fogtam fel, hogy olcsón úszom meg azzal szemben, aki láger­ben volt. Évekig szégyelltem magam emiatt.

• Egyik központi témája a bűntudat: „mindannyiuk helyett kellett helyt áll­nia”, „nem enyhülhetek, mert helyettük élek, inkább pusztultam volna el ve­lük.”

• Úgy gondoltam, hogy valahogyan pótolni kell a halottakat, helyettük kell élni, és lett egy fiam meg két unokám, így úgy érzem: tettem valamit.

– Különben egy ilyen iszonyatos múlt kísértése attól is függ, ki mennyire ér­zékeny, s hogyan alakul a későbbi éle­te.

• Biztos, hogy hoz magával az ember valami hajlamot. Az élettapasztalat sú­lyosbíthatja azt. Emlékszem arra, hogy 10 éves koromtól 14 éves koromig az­zal aludtam el, hogy bárcsak fel se kel­lene ébredni. Később jöttem rá, hogy feltehetőleg én már akkor is depresszi­ós voltam.

• És amikor bekerült az iskolába, ha­sonló korú gyerekek közé, érezte, hogy más, mint a többiek?

• Nem nagyon. Mire gimnáziumba ke­rültem, már kialakult egy szorosabb zsi­dó csoport körülöttem. Aki meg nyilas volt, azzal hosszan vitatkoztunk.

• Költészetében igen jelentős helyet kap a zsidóság, ami nem gyakori a ma­gyar irodalomban. Foglalkozik a holo­causttal, a túléléssel és annak terhével, ismerősként barangol a Biblia világá­ban. Az Édenben elmondja, hogy tulaj­donképpen dacból lett zsidó, bár zsidó tudatához jelentősen hozzájárult Benoschofsky Imre hatása is. Ön vallá­sos?

– Én hívő vagyok, harmincvalahány évesen lettem az. Valójában a Benoschofskyn múlott. Választott zsidóság az enyém. A családom egyáltalán nem volt vallásos, tehát én kerestem ma­gamnak, vagy a sors hozta úgy, már nem is tudom, négy éves koromban Benoschofsky megsimogatott egy sáto­ros ünnepen, és erre végig emlékez­tem, amíg a bujkálásom alatt állandóan megkeresztelkedésre akartak kénysze­ríteni. Rémes volt, mert féltem, hogyha nem teszek eleget, kirúgnak, de sem­miképpen nem akartam megkeresztelkedni. nagyon vad zsidó voltam, ért­hető módon. Aztán újra Benoschofsky lett a hittantanárom, ami nagy szerencse volt. Jártunk hozzá széderre, be­szélgetésre, Talmud-Tórára; amit tu­dok, tőle tudom. Csodálatos ember és pedagógus volt.

• Hogyan alakult kamaszkora, mond­juk így, mozgalmi élete a háború után? Gondolok itt cionista és baloldali von­zalmaira, mennyire függtek ezek össze? Gondolom, hogyha egyáltalán eszébe jutott, akkor inkább baloldali­nak érezte magát?

• Aki zsidó, annak baloldalinak kell lennie, és ennek megvannak az okai. Baloldaliságból még sosem lett zsidóül­dözés.

• A sztálinizmusból lett.

• Csak azt nem nevezem baloldaliságnak. Pocsék diktatúra volt és nem a kommunista, hanem az orosz antisze­mitizmus nyomta rá a bélyegét, mely­nek a gyökerei ott voltak a Fekete Szá­zaknál, meg még korábban is.

• De hát időnként a kommunista pártban is felütötte a fejét az antisze­mitizmus.

Az is a Szovjetből jött. A francia és a spanyol kommunista mozgalmakban nem volt ilyen megkülönböztetés. Kér­désére válaszolva, a cionizmusnak a somér „fele” (Hasomer Hacair – A szerk.) nagyon is baloldali volt, csak a nacionalizmusa különböztette meg a kommunizmustól. A kommunizmus mint ideológia, nem is összeegyeztet­hetetlen vele. A sztálinizmus igen, de nekem, koromnál fogva, a cionizmus­ból alig jutott. Ami maradt, az a cionis­ta nyaralások. Szervezeti formában már nem kapcsolódhattam semmiféle mozgalomhoz. Mégis hittem, hogy ki fo­gok menni Izraelbe. Arra gondoltam, hogyha mint zsidót fognak üldözni, el­megyek Izraelbe. Azután, mondjuk 1956 óta „duplának” érzem magam, mivel beleágyazódtam a magyar kultú­rába úgy, hogy nem bírtam kiszakadni. Akkor jött két nagyon keserves év, mert nagyon megvetettem magam, ám akkor megtaláltam egy másik Magyaror­szágot, Tóth Esztert, Nemes Nagy Ág­nest, Ottlikékat. Egyszer összeszámol­tam, hogy a közvetlen ismerőseim közül a tíz igaz mindig összejött, és akkor megnyugodtam. Mindez – természete­sen – nem csökkenti Izrael vonzását. Bár minden évben egyszer elrepülhet­nék Jeruzsálembe, hogy megtapinthas­sam a Siratófalat! Mintha örökké meleg volna az a kő a sok kéztől, amely kéte­zer év óta érintette. Bevallom, hogy a temetésemet úgy képzelem el, hogy szórják szét a hamvaimat, és a fele menjen Jeruzsálembe, a fele pedig ma­radjon itt. Itt nagy asszimiláció volt a 19. század végén és a 20. század ele­jén. Miért van az, hogy bár rengeteg né­met olvadt bele a magyar kultúrába, fel sem vetődik, hogy eredetileg németek voltak? Miért van az, hogy a zsidókat harmadíziglen is számon tartják? Nincs rá reális magyarázat. Hadd mondjam el, hogy a nagyapám 1844-ben szüle­tett és élete büszkesége, hogy 4 éves korában, Gödöllőn, az anyja karján hal­lotta Kossuth Lajost. Tehát elég régi gyökereim vannak. Amikor nagyon zsidó akartam lenni, nagyon utáltam a ne­vemet. Most se szeretem, mert etnikai név. Viszont a nagyapám már 1902-ben magyarosított, úgyhogy ez már ha­gyomány. Akkor meg miért változtas­sak rajta?

• Az asszimilációról szólva, nem gon­dolja, hogy talán a zsidóknak is volt némi szerepük abban, hogy megkülön­böztethetők maradjanak? Hisz a zsidó­ság nemcsak vallás, hanem nép is. amely a szétszóratás ellenére mindig is igyekezett megőrizni tradícióit?

• Igen, és talán túl gyors volt az asszi­miláció. Erről nemcsak a zsidók tehet­nek, mert Trianon után minden zsidót magyarként regisztráltak, hogy több magyar legyen az utódállamokban.

• Beszéljünk most arról, hogy a gye­rekkorától. árvaságától eltekintve, mi­lyen krízishelyzetek voltak még az éle­tében?

• Igen, 1956-ban nagyon lelkes ma­gyar és forradalmár voltam. Két ember, az író Török Sándor, meg Benoschofsky mondta nekem, hogy vigyáz­zak, nem olyan egyszerű, ahogy én lá­tom. Aztán rájöttem, hogy igazuk volt. Azért mégsem felejtem el. Nekem két felszabadulásom volt, és ha meggondo­lom, mindkettő hamis. Az első, amit át­éltem, az 1944. október 15-e, a Horthy-proklamáció. Aztán úgy elmúlt a mindennapokban, hogy jönnek az oro­szok, már itt vannak az oroszok, még mindig bujkálni kell, még mindig nincs meg a családom, szóval soha többé azt a szikrázó örömet nem éltem át. így volt ez ’56-ban is. Azt gondoltam, hogy sza­badság, aztán nem egészen az volt az sem. Azért ’56 példa volt arra, hogy egy ország vezetése mégse csinálhat meg mindent egy néppel. Emellett húszéves voltam és bölcsész.

– Hogyan élte meg a rendszerváltást? Az is olyan egy kicsit, mint ’56?

• Nem, ahhoz képest olyan, amivé lett. Sokat nem vártam, mert már elég öreg voltam ahhoz, hogy rájöjjek, hogy minden változás valami rosszat hoz, mert a szemetet kavarja fel, tehát egy kicsit féltem. A késői Kádárral se volt nekem semmi bajom. A rendszerváltás hozadéka volt a számomra, hogy lehet zsidónak lenni. Nem mondhatom kü­lönben, hogy az egész boldoggá tesz. Nem mintha a szocikat imádnám. Min­den politikust utálok.

• És ’89 előtt, mint író, hogyan érez­te magát? Jó volt az írótársadalomhoz tartozni?

• Ólmeleg. Nagyobb volt az összetar­tás. Volt, akinek számított a vélemé­nye. Ma már nem tudnék olyan embert megnevezni, akihez reszketve vinnék el egy verset, hogy milyen. Nincsenek. Meghaltak. Annyira más lett minden. Más vagyok, mint a fiatalok.

Jó volt fiatal költőnek lenni, akinek volt kire felnéznie?

• Hogyne, anélkül nem is lehet. Ter­mészetes, hogy az ember mestereket keres. Volt a Nyugat, ’50 és ’54 között ezt is csak a pad alatt lehetett olvasni. Majd József Attila. Azt hittük, hogy ő az utolsó, de vele nem tudtam volna az én mondanivalómhoz kapcsolódni. Akkor megtaláltam az Újholdat, megváltás volt, mert eszközöket kaptam, valami megközelítési módot.

• Mennyire olvasnak ma verset az em­berek?

• Fogalmam sincs, nem hiszem, hogy sokan. Remete vagyok itt a hegyen, ám borzasztó kellemes meglepetések ér­nek, amelyek országos díjakkal érnek fel. Fiatal voltam még csak a Kőtábla jelent meg tőlem és itt egy szomszéd beszólt, hogy „Magdika, Magdika, a pa­saréti templomban a pap bácsi Magá­ból prédikál.” Valamilyen érintkezési felület kell, hogy legyen.

• Hisz abban, hogy sokkal jobb lehet­ne a párbeszéd?

• Igen, de nem lesz, mert nem ez az uralkodó irányzat, mondja mélységes pesszimizmusom. Most éppen a zsidók nem partnerek, de nem lehet ezt egy nemzedéken belül megoldani. Én iga­zán szeretem őket, de hát azért még­sem vagyok keresztény. Mi a határ? A Messiás? Nem hiszem. Jézust nagy prófétának tartom. Már talán ez is eret­nekség egy zsidótól. Bár olvastam zsi­dó filozófust, aki ugyanezt mondja. Mindaz, amit Pál tett hozzá, az teljesen idegen. Kíváncsi volnék, hogy az első három században, amelyről nem tu­dunk semmit, mit jelentett az evangéli­um? Azt gondolom, hogy egy kiterjesz­tett, szelíd zsidóság lehetett.

• Mik a tervei? Szeretne még sokat ír­ni?

• Szeretnék, csak nem biztos, hogy tudok. Mert ami számomra fontos volt, ami érdekelt, azt már megírtam.

• És ha megkérnék, hogy mutassa be magát az olvasóknak? Mit mondana?

– A túlélő lelkifurdalása és az indok­lása annak, hogy miért pont ő élte túl – ez jellemez. Ebben az iszonyú szórás­ban, ahol teljesen véletlen volt, hogy ki marad meg és ki nem, nehéz volt kibír­ni ezt a terhet. Talán ez vitt arra, hogy megírjam. Azt hittem, hogy erről senki nem fog beszélni. Ostoroztak is foly­ton, hogy miért nem a cigányokról írok. Hát, mert nem vagyok cigány, és nem azt éltem meg. Hogy az emberben ho­gyan mozognak a vonzalmak, azt nem lehet tudni ésszel befolyásolni.

* az 1960-as években országos főrabbi volt – A szerk.