„Ők azt gondolták, hogy eljönnek egy átlag holocaust-megemlékezésre…”
A Hit Gyülekezetének kebelében megalakult Teljes Evangéliumi Diák- és Ifjúsági Szövetség (TEDISZ) az 1994-es holocaust emlékévben országszerte számos megemlékezést szervezett. Azzal, hogy e megemlékezéseken nem csupán részt vett, hanem ezeket kezdeményezte is, teljesen egyedül áll a magukat kereszténynek valló felekezetek és közösségek sorában. A szövetség két képviselőjével, Králl Csabával és Ruff Tiborral beszélgetett munkatársunk.
Szombat: Mi motivált benneteket, hogy a szokásos formalitásokon túl ilyen komolyan foglalkozzatok a Holocausttal?
Ruff Tibor: Az ország erkölcsi megújulását igyekszünk előmozdítani a magunk módján. Mint magyar emberek szerettük volna egy kicsit megváltoztatni az ország szellemi légkörét, hogy a magyarság felemelkedése ne más emberek, nemzetiségek vagy csoportok kirekesztésével valósuljon meg. Az elmúlt négy év kormányzati politikája világossá tette, hogy az erkölcsi megújulás egyik terepe éppen az antiszemitizmus elleni küzdelem kell hogy legyen. Mert miközben a kormány maga is az erkölcsi megújulást állította programja középpontjába, ezt szélsőjobboldali pártok szabadon engedésével egyidejűleg hirdette. Ezért 1994 márciusában, a német megszállás ötvenedik évfordulóján úgy döntöttünk, hogy Egerben rendezünk egy konferenciát a Holocaustról. Ennek kettős célja volt: a megemlékezés és az, hogy az emlékezés ne formális legyen: ezért elmúlt négy évben felszínre bukkant antiszemita jelenségekre is rá kívántunk mutatni. Éppen azért választottuk Egert, mert ez a város volt a skinhead csoportok egyik központja.
Az aktuálpolitikánál azonban mélyebb, teológiai indítékaink is voltak. A kereszténység évszázadaiban hosszú ideig az ún. „helyettesítési teológia” dominált, amelynek lényege az, hogy immár nem Izrael, hanem az egyház Isten választott népe. Ez magának az Újszövetségnek az állításaival is bizonyíthatóan ellentétes, ez egy pogány ideológia átvétele a kereszténységbe. Először Angliában a puritanizmus, majd az utána jövő protestáns mozgalmak végezték el e nézetek teljes revízióját. A helyettesítési teológia visszaszorulása azért döntő, mert az antiszemitizmus az egész keresztény történelmet erősen áthatotta. Mi, mint neoprotestáns mozgalom, azt valljuk, hogy Izrael mindvégig megmaradt és a jövőben is megmarad Isten választott népének. Franz Rosenzweig szerint Izrael és az egyház a kettéhasadt igazság. Ezt a gondolkodásmódot is szeretnénk a magyar közgondolkodásba bevinni.
Králl Csaba: Eredetileg egyébként csak egy megemlékezést terveztünk. De amikor a Hit Gyülekezetének szélesebb nyilvánossága értesült a szándékunkról, a vidéki városokban lévő közösségeink folyamatosan jelezték, hogy ők is szeretnének ilyen rendezvényt tartani. Ezért folytattuk a megemlékezéseket, amelyből végül tizenhatot rendeztünk.
Szombat: Hogyan fogadták a meghívást azok a jeles értelmiségiek, közéleti személyiségek, akiket előadásra fölkértetek?
R. T.: A készséges együttműködés bennünket is meglepett. Szinte az első szóra elvállalták. Három-négy konferencia után a fölkért előadóknak nem is kellett sokat magyaráznunk: már értesültek a rendezvényünkről. Együttműködési szándékukat persze nyilván motiválta az akkori idők feszült politikai légköre is. Sajnos még így sem tudtuk a téma minden – igazán jó – szakértőjét meghívni.
Szombat: A programokat átnézve úgy tűnik, hogy az elmúlt négy évben rendkívül erősen megosztott értelmiség liberális részét hívtátok el a rendezvényeitekre. Nem próbálkoztatok a másik oldal mérsékeltebb személyiségeivel is?
K. Cs.: De igen, sőt szó volt arról is – Kende Péter javaslatára -, hogy a budapesti záró rendezvény nem konferencia jellegű lenne, hanem kerekasztal-beszélgetés, egyebek közt Kende Péter, Csoóri Sándor részvételével. Végül azonban nem mertünk ebbe belevágni, mert egy ilyen beszélgetés során több órába telik, míg a résztvevők „összerázódnak”, megtalálják a közös témát és a közös hangot. Az előadók tekintetében pedig „biztosra akartunk menni”. Ezeken az alkalmakon ugyanis az előadást követő vitára nem volt lehetőség, hiszen ezek mégiscsak megemlékezések voltak. Így egy esetleges rossz, szerencsétlen mondatot nem tudtunk volna helyretenni. Arról nem is beszélve, hogy égy ilyen helytelen megjegyzés a jelenlévő zsidókat bizonyára mélyen megsértette volna. Márpedig a megemlékezésnek éppen ők álltak a középpontjában.
Szombat: Hogyan fogadta kezdeményezéseteket a helyi társadalom?
R. T.: Miután a megemlékezést a magyar társadalom nevében is kívántuk szervezni, minden városban helyi szponzorokat is kerestünk a rendezvény támogatására. Egyrészt azért, hogy lemérjük: mennyien állnak föl a kezdeményezés mögé, másrészt azért, hogy ennek a nyilvánosság előtti felmutatásával hassunk a helyi társadalomra.
Már a legelső alkalommal is örömmel tapasztaltuk, hogy sok segítséget kapunk. Városonként persze ez erősen különbözött. Volt olyan város ahol a teljes elöljáróság, a polgármesterrel az élen távol maradt a rendezvénytől, noha korábban jelezték, hogy eljönnek. De voltak olyan városok is, ahol a polgármester, az alpolgármester, az egész polgármesteri hivatal, a megyei közgyűlés vezetője segítségünkre volt és minden ingatlanukat és eszközüket térítésmentesen bocsájtották rendelkezésünkre. Erre Pécset hozhatnám föl példának. Egyébként az ilyen városból volt több. A területi eloszlásból is kiolvasható volt bizonyos tendencia: az Alföldön kevesebb, a Dunántúlon több segítséget kaptunk a helyi társadalomtól. Mezőkövesden például a szervezést eleinte teljes hivatalos bojkott kísérte, majd az alpolgármester mégis eljött a rendezvényre.
Ugyanakkor a megkeresett vállalkozók, szponzorok döntő többsége azonnal igen mondott, mikor felkértük. A segítség nem rúgott csillagászati összegekre, sokszor természetben nyújtották a támogatást (ingyen elkészítették a díszleteket, a szendvicseket a fogadásra, stb.), de én úgy láttam, hogy ezek az emberek mindezt erkölcsi kötelességüknek érezték. Csak elvétve fordult elő, hogy valaki elhárította a kérésünket. A mi generációnk, tehát a harminc körüliek körében pedig elutasítást sehol nem tapasztaltam. Az első néhány rendezvényen szerzett ilyen irányú tapasztalataimból akkor már kezdtem sejteni, hogy a választásoknak milyen eredményük lesz. Úgy láttam, a társadalom nem vevő az antiszemitizmusra.
Másik tapasztalatom az, hogy ahol főiskola, egyetem van a városban, ott az egész fogadtatás is jobb volt. Persze ebben része lehetett a megemlékezések tudományos jellegének.
Szombat: A rendezvények során mi volt a tapasztalatotok: mit tudtak a helybeliek arról, hogy mi történt 1944-ben a zsidókkal?
R. T.: Szerintem nagyon sok ember nem tudott erről, beleértve például engem is. Arról általánosságban tudtam, hogy volt Holocaust, de hogy ez milyen hihetetlenül durva módon ment végbe, hogy ebben a magyar állami szervek hogyan vettek részt, hány embert vittek el, arról csak az előadásokból értesültem. Napról napra jobban megdöbbentem, ezeket hallván. Hozzáteszem: én Budapesten születtem, itt nőttem föl, itt végeztem az egyetemet, de ezekről a tényekről ilyen részletességgel nem tudtam. Ezért úgy vélem, egyáltalán nem meglepő, hogy a kommunista időszak alatt felnőtt vidéki értelmiség erről semmit nem tud. Sok fiatal, akiket jól ismerünk, a tényeket hallván egyik ámulatból a másikba esett. Az idősebb generáció ezeket az emlékeit teljesen elfojtotta és elhallgatta.
Szombat: Milyen visszajelzések érkeztek az egyes vidéki rendezvények után?
K. Cs.: Amint említettük, a TEDISZ illetve a Hit Gyülekezete tagjaira a rendezvények igen mély benyomást tettek. Megerősödött bennük az a szemlélet, amit korábban is vallottak, hogy filoszemiták és azok is maradnak. Nem gondoltuk azt sem, hogy az egyik alpolgármester, aki megnyitja egy rendezvényünket, ennek végeztével azt mondja majd nekünk, hogy élete legszebb napját töltötte itt. Mindannak ellenére, amikről ott szó esett, úgy érezte: élete legőszintébb napja volt ez. És ilyet nem egyszer hallottunk.
R. T.: Egy másik megrendítő felismerés volt a TEDISZ helyi fiataljai körében, hogy mennyire hiányzik városukból a hajdanvolt zsidóság. Hiszen köztudomású, hogy mekkora szerepet töltött be a zsidóság a polgárosodásban és egyes városokban ennek hiánya szinte fájdalmas.
Szombat: És a TEDISZ-eseken és politikusokon túl mennyire érték el a rendezvények a helyi lakosságot?
K. Cs.: A város vezető értelmiségijei és vállalkozói közül igen sokan ott voltak. Plakátokat és szórólapokat is készítettünk, így a hallgatóságnak egyharmada mindig olyan helyi lakos volt, akiket személyesen nem kerestünk meg.
Általában a polgármesterek, a meghívott előadók reakcióiból lemérhető volt, hogy ilyen rendezvényre nem voltak fölkészülve. Ők azt gondolták, hogy eljönnek egy „átlag” holocaust-megemlékezésre. Arra nem számítottak, hogy itt ilyen élesen, minden kendőzés nélkül, az igazságnak megfelelően mondjuk ki a dolgokat.
Szombat: Milyen visszhangja volta rendezvényeiteknek a tömegkommunikációban?
K. Cs.: A helyi sajtó képviselői általában kíváncsiak voltak és eljöttek. A sajtóvisszhang szinte egyöntetűen pozitív volt (illetve rosszabbik esetben semleges beállítottságú tudósítás). De rendszerint a helyi tévében és rádióban is szerepeltünk: sok tudósítás készült, számos interjút is adtunk. A százhalombattai rendezvényről például a helyi újság többoldalas beszámolót közölt. Egerben – a skinheadek e központjában – is igen jó volt a sajtóvisszhang.
R. T.: A rövidhírnél valamivel hosszabb, jóindulatú, de azért kissé protokolláris hír talán valamivel több volt, mint a valóban érdemi beszámolót közlő, pozitív hangvételű tudósítás. A média és az önkormányzatok reakciói sem mindig estek egybe. Volt ahol az önkormányzat bojkottált bennünket, a helyi sajtóban pozitív visszhangja volt a rendezvénynek: a helyi lap közölte azt a bocsánatkérő nyilatkozatot, amelyet egy helyi fiatal olvasott fel, és ami az ottani megemlékezés egyik legmegindítóbb része volt.
K. Cs.: Többen felemlegették ugyanakkor – és ezen egy idő múlva nekünk is el kellett gondolkozni – hogy számos előadásban aktuálpolitikai kérdéseket is érintünk. (Főleg azok vélték ezt így, akik magával a rendezvénysorozattal sem értettek egyet.) Az aktuálpolitikát igyekeztünk kerülni, hiszen ha a dolog valóban ilyen felhangot kap, akkor ez rosszabb, mintha semmit sem csinálunk. Azonban nem tudtunk nem szólni például arról, hogy néhány nappal az egyik megemlékezésünk előtt a Világnemzeti Népuralmista Párt utcai demonstrációt rendezett, antiszemita jelszavakkal vegyítve. Sokan azt mondták, hogy ezt akkor sem kellett volna megemlíteni. De hát a zsidótörvények vajon hol születtek? Az ötven évvel ezelőtti események mikor dőltek el? Az is, akkor is politika volt. A rendezvényekről kiadott emlékkönyv egyébként hűen tükrözi az adott időszak politikai hangulatát. Szinte minden előadásból látszik, hogy az előadók nagyon érzékenyen reagáltak az éppen zajló politikai eseményekre. Ezt nem lehetett nem közvetíteni, mert ekkor váltunk volna igazán formálissá.
Szombat: Hogyan fogadta a rendezvényeket a helyi zsidóság?
R. T.: Nagyon sok visszajelzést kaptunk, amire nem is számítottunk, hiszen igazából mi nem a zsidóság, hanem a magyar társadalom számára indítottuk el ezeket a rendezvényeket. Első és legnagyobb megdöbbenésünket az okozta, amikor elkezdtek jönni a köszönő levelek és néha már szinte megszégyenítő szuperlatívuszokban dicsérték a rendezvényt. Alig volt olyan megemlékezés, ahol a helyi maradék zsidóság idős képviselői ne jöttek volna oda köszönetét mondani. Ez számunkra nagy élmény volt, hiszen ha a zsidók még négy-öt generáción át nem lettek volna hajlandók szóba egy magyar emberrel én azt is meg tudtam volna érteni és nem hibáztatnám őket.
Másfelől ugyanakkor fölmerült az a kétely, hogy vajon nem azért csináljuk-e mi ezeket a rendezvényeket, hogy a zsidókat vagy a zsidóságot áttérítsük. Egyrészt az előadásainkból is kiderül, hogy nem. Teológiailag pedig a mi véleményünk az, hogy Isten Izraelt szuverén módon fogja helyreállítani és a messiási királyságba bevinni és nem a kereszténységbe történő tömeges megtérés révén, ahogy azt a kereszténységben évszázadokig gondolták. Pál apostol is azt mondja, hogy a pogányoknak nem az a feladatuk, hogy a zsidóságot megtérítsék. Legföljebb egy nagyon jó értelemben vett verseny alakulhat ki köztük a tízparancsolat megtartásában. Ebben pedig a kereszténység eleddig semmiképp sem tekinthető nyertesnek.
K. Cs.: Sok olyan visszajelzés is érkezett, hogy azokban a városokban, ahol nincs hitközség, csak szórványzsidóság, a mi rendezvényeink bátorítóan hatottak: mikor látták, hogy erről a témáról lehet őszintén, az igazságnak megfelelően beszélni, ezek az emberek elkezdték vállalni saját zsidóságukat.
Címkék:1995-02