Nyitott kérdések

Tavaly december 24-e estéjére, ami akkor mocáé sabeszra, egy szombat kimenetelre esett, az ak­kor néhány hónapja üzemelő Zsidó Kö­zösségi Ház zenével, filmvetítéssel ke­csegtető programot szervezett. El is ké­szítették már az év utolsó programfüze­tét, majd egy váratlan fordulattal a meg­hirdetett s a karácsony estéjével egybe­eső rendezvényt a hitközség vezetése ezért betiltotta, a hírlevelet visszavon­ták, újat nyomtattak, melyben űr táton­gott a kérdéses időpontban.

Tekintettel arra, hogy a háznak az idő tájt tanácsadó testülete is volt már (mely – mint a testületben való részvé­telre szóló felkérés fogalmazott – a kultúrközpont programját hivatott felügyel­ni), s jómagam is a felkért résztvevők között voltam, levélben fejeztem ki meg­ütközésem a „diktatúra kézi vezérléses” módszere ellen. A Joint igazgatója el­hárította a számonkérést: azt mondotta a következő kuratóriumi összejövete­len, ő a hitközség ügyvezető igazgatója figyelmeztetésére döntött úgy, hogy tu­domásul veszi a helyi félelmeket és a politikai érzékenységet.

A dolog lényegét tekintve rövidlátónak és zsigeri szorongásból eredőnek tartot­tam a döntést, mert – mint oly sokszor már – fölöslegesen túlbuzgó, a külvilág­nak megfelelni akaró attitűd sejlett fel mögüle, melyen a diaszpóra zsidóságá­nak folyamatos önterápiával kellene túl­tennie magát; az eljárás formája pedig megdöbbentett: milyen alapon nyúl át egy, a ház szakmai működésének fel­ügyeletére verbuvált „népfrontos” jelle­gű testület feje fölött a testület egy tagja?

Levelemben úgy fogalmaztam: a ka­rácsony problematikus sokaknak, ezért a maguk zsidóságát újrafogalmazok számára segítség, ha egy ilyen alkalom­mal a tömegvonzás ellenében kapnak némi kapaszkodót, hogy a kihalt város­ban legyen egy hely, ahol esti program­ként együtt lehetnek, hátukat egymás­nak vethetik, míg a körülvevő világ sa­ját ünnepével foglalkozik. Az ügy paradigmatikus – érveltem benne, mint cseppben a tenger, a zsidó jelen súlyos dilemmái öltenek alakot.

Beadványomra érdemi választ nem kaptam, a tanácsadó testület azóta egy­szer ülésezett – tavasszal s ott olyan hihetetlenül súlyos kérdések miatt, mint például a közösségi ház logója, nem ju­tott idő sem az általam vitatott döntés ér­demi, sem pedig formai hiányosságaira.

Nem írtam volna le mindezt közel egy esztendő múltán, ha nem pillantok be­le az őszi ünnepek előtt az 5756. év luahjába, ahol azt látom, az idei chanuka valamennyi gyertyáját december 24-én, vasárnap este kell meggyújtanunk.

Nyitott kérdés, hogyha alkalom kínál­kozik, nem nagy lehetőség-e a nyolca­dik gyertyát gyújtani közösen, s a szoká­sos bálokat arra az estére szervezni, amikor az utolsó láng fellobban, s a chanukai csoda kiteljesedését hirdeti?

Nyitott kérdés, van-e olyan vonzereje az alkalomnak, hogy megéri érte oda­hagyni a tán már némi lelkiismeret-furdalással felállított fenyőfát, netán idén már meg se venni, helyette inkább kifé­nyesíteni és színes gyertyákkal megtűz­delni a dédszülői örökségből származó nyolcágú gyertyatartót?

Nyitott kérdés, lesz-e idén több meg­fontoltság és bátorság azokban, akik határoznak a bálok időpontjáról; s nem csábítja-e el a döntéshozókat a „bizton­ságos” előző este?

Nyitott kérdés, mit akarnak ők, s mit akarunk mi, valamennyien?

Nyitott kérdés, hogy ki merjük-e mon­dani, ahhoz, hogy újrafogalmazódjék sa­ját zsidóságunk, nem kerülhetünk el bi­zonyos disszimilációt. Én vagyok, te vagy, ők vannak, de vajon mi vagyunk-e? Vannak ünnepeik, és nekünk is vannak ünnepeink. Ahhoz, hogy kollektívumként integrálódni tudjon a szélesebb tár­sadalomba, egy közösségnek előbb vala­miképpen el kell különítenie attól magát.

December 24-e chanuka. Hic Rhodus, hic salta!