Mit gondol egy csúnya és zseniális feminista Izraelről

Andrea Dworkin amerikai zsidó írónő a legcsekélyebb mértékben sem alkuszik, nézeteit nem csak vallja, hanem éli is. Amikor évtizedekkel ezelőtt egy ismerőse segítségé­vel sikerült elmenekülnie bántalmazó férjétől – akinek ne­vét azóta sem meri leírni – megfogadta: mindent, amit ez­után tesz, a nőkért teszi. Elkötelezettsége sem nem patetikus, sem nem drámai; kizárólag és szigorúan a valóságból hajlandó építkezni. írásai és beszédei rendkívüli erővel és logikával felépített tanúságtételek. „Szavai szeretettől véreznek, és látnoki erővel bírnak. A látnok vádol. Azoknak a nevében, akiknek hangját szisztematikusan nem hallgat­ják meg. Vádjai nem tudományosak vagy elméletiek. Ab­ból a muzsikából süvítenek fel, amely eredetileg mindenki­ben ott van valahol. Ha Dworkint olvasod, és tényleg fi­gyelsz, még hallhatod ezt a muzsikát. És ha egyszer hallot­tad – akármennyire kényelmetlen is – mögé akarsz majd sorakozni.” – írja műveiről John Berger.

Dworkin kizárólag a legsúlyosabb kérdésekkel hajlandó foglalkozni: a nők elleni erőszak gyakran halálossá váló formáival – a prostitúcióval, a pornográfiával, a bántalma­zással, a nemi erőszakkal – és azzal a ténnyel, hogy ezeket az teszi lehetővé, hogy a jog és a pénz a férfiak kezében van. ír a nacionalizmus és az erőszak összefüggéseiről, a patriarchális állam, a társadalom, a „kívülállók” felelőssé­géről. Nem ismeri el, hogy bárki megengedheti magának, hogy kívülálló maradjon. Következtetései mindig a végső logikai határig mennek, ahol már nincs felmentés. Alice Vachss, a szintén amerikai, szintén zsidó, szintén feminis­ta és szintén a nők elleni erőszakkal foglalkozó szerző írja: „Andrea Dworkin és én nem sok mindenben értünk egyet (…). Ha különböznek is a nézeteink, ebben a harcban nővérek vagyunk. Te pedig: vagy benne vagy a harcban, vagy útban vagy. Ha azt hiszed, hogy ülhetsz a nézőtéren, olvass Dworkint’.

Ha teheti, Kedves Olvasó, olvasson Dworkint!

Wirth Judit

Könyvismertetés

Andrea Dworkin: Scapegoat: The Jews, Israel And Women’s Liberation (A bűnbak: Zsidók, Izrael és a női emancipáció), London: Virago, 2001

Magyarországon hónapok óta neves férfi közírók vitatkoznak zsidó nacio­nalizmusról, cionizmusról, hazaszere­tetről. Él Amerikában egy írónő, az egyik leghíresebb radikális feminista, aki könyvet írt erről. Andrea Dworkin Brooklynban él férfi partnerével, s a leszbikusságon kívül megtestesít min­den előítéletet, melyet férfi- és nőtár­saink hordoznak magukban a feminis­tákkal szemben. Elszántan, kompro­misszum nélkül vallja, hogy minden koitusz potenciális megerőszakolás. Dworkinnak ebből a megállapításából persze nem kell óvatlan következteté­sekre ragadtatnunk magunkat. A szerző, aki egyébként évtizedek óta él boldog házasságban, és akinek a férje a nők elleni férfierőszakkal szemben állást foglaló amerikai mozgalom egyik jelentősszemélyisége állítását könyvei­ben, beszédeiben, jogalkotó tevékeny­sége során, és mindennapi munkája során számos ténnyel igazolja. Csupán annyiban különbözik az átlagos (kö­zépvonalas) feministáktól, hogy nem áll meg az elemzés logikai vége előtt, hanem kimondja azt, amit sokan meg­ tapasztalnak. Dworkin nem állítja, hogy minden szeretkezés erőszak, ha­nem hogy minden heteroszexuális szexben ott rejlik az erőszak lehetősé­ge, amit sokkal többen meg is élnek, mint amennyien ezt – akár maguknak is – bevallani merik vagy képesek. Kér­lelhetetlen ellenzője mindenféle por­nográfiának (pedig van olyan feminista irányzat, amelyik nem), boldogtalan házasságból szökött meg ifjú korában, ahol bántalmazó férje majdnem agyon­verte. S nem utolsó sorban valószínű­leg teljesen kimeríti a „ronda” fogal­mát. Amerikai módra túlsúlyos, a koz­metikai norma által nemkívánatosnak talált szőrszálak eltávolításával nem foglalkozik, őszülő haját nem festi, öltözködése már csak súlyproblémái mi­att is nélkülözi a divatosságot, nőiessé­get. Mégis, már két Andrea Dworkin sor elolvasása után tudjuk, mi a gon­dolkodás és a fogalmazás szépsége.

Még szeptember 11-e előtt megjelent új könyve, a Scapegoat előre láthatóan egyaránt felháborítja majd a cionistá­kat, az anticionistákat, a palesztinokat, a zsidókat, a Holocaust-kutatókat, a baloldalt, a jobboldalt, a férfi és női ol­vasókat. Dworkin nem alkuszik, azt mondja, amit gondol, hidegen hagyja őt, hogy mint baloldali zsidó feministá­nak elvben hol lenne intellektuális he­lye, s valljuk be, erre a csoportfügget­lenségre kevés politikai írónak van mersze. Kilenc év kemény munkája a könyv, mely a társadalmi nem (gender) szemüvegén keresztül vizsgálja az izra­eli társadalmat és a Holocaustot. Érve­lése szerint a zsidók és a nők egyaránt történelmileg elnyomottak, mindkét csoportnak joga van önvédelemből visszaütni. Nesze neked nyugat-európai balos palesztinromantika! Izraelben mégsem valósult meg a nők egyenlősé­ge, pedig a cionista szabadságharcból ők is kivették részüket. Izrael is férfi- központú, militáris társadalom, mely a palesztinok és az izraeli arabok elleni apartheidra épül. Nesze neked zsidó Izrael-lojalitás!

„A nacionalizmus és a férfidominan­cia ellensége vagyok. Vagyis a saját na­cionalizmusomon kívül minden más nacionalizmust visszautasítok, s a férfi­ak részéről minden elnyomást elutasí­tok, kivéve azokét, akiket szeretek. Eb­ben nem különbözöm a nőktől általá­ban, hisz mindannyian csak tettetjük a lázadást, mert ha valóban szakítanánk a patriarchális rendszerrel, el kéne árul­nunk saját népünket, azokat, akikkel közös a csoportidentitásunk. Az én ese­temben ez a zsidóság, a zsidóság felté­telezett történelme, ami egyenlő zsidó férfiak történelmével (….) A feministák­nak nincs könnyű dolguk, mikor a nőkért is harcolnak és közben a férfiak egy alcsoportjához különleges hűség köti őket (…) A zsidókat, s köztük ter­mészetesen a zsidó férfiakat is évszáza­dokon keresztül inherensen pacifistá­nak tartották, genetikailag kódolt paci­fistának, akárcsak a nőket. A huszadik századi zsidó állam léte és honvédelme azt bizonyítja, hogy ezt a pacifizmuské­pet társadalmilag konstruálták, s sem­mi köze nem volt hozzá a DNS-nek, vagy a tesztoszteronnak, vagy bármi­lyen más hormonális vagy biológiai adottságnak. Az állam megalakítása előtt a zsidó férfiak feltételezett gyön­gédsége mégsem sarkallta a többségi férfitársadalmat arra, hogy úgy éljenek, mint a zsidó férfiak, vagyis nyílt erőszaktétel nélkül. Éppen ellen­kezőleg, a békés férfi képe csoportos erőszaktételre, a zsidók elleni pogro­mokra sarkallt, mely a Holocaustban teljesedett ki. Ugyanez az eszmefutta­tás lenne igaz a nőkre is? (…) Vélemé­nyem szerint a nőket a belső ellenség szerepébe kényszerítik, függetlenül a csoport férfiainak etnikai, faji vagy nemzeti státuszától, s Izrael tökéletes példája annak, hogyan alakul ki egy új államban a férfidominancia. Az új ál­lamnak szüksége van saját asszonyai­nak alárendeltségére és egy másik faj vagy etnikum alárendeltségére: azaz belső és külső bűnbakra” – írja Dwor­kin könyve előszavában.

S ha az évszázadokon keresztül bűn­bakként kezelt zsidóság egyszer csak előállhatott azzal az akkor még fantaz­magóriának tartott elképzeléssel, hogy külön államot kéne létrehozni a zsidók­nak, miért ne tehetnék azt a nők, mint „bűnbak csoport”? A radikális feminis­ta írónő Herzl alapján olyan női nemi­-államot szeretne látni, ahol csak nők él­nek. Nem kötelező minden nőnek oda­költöznie, de ha bajban érzi magát, ha üldözik, nyugodtan oda mehet kicsit ebbe a női hazába, női háttér-országba. S lennének talán, akik végleg ott ma­radnának Womenland-ben, s feminista államukat joguk lenne erővel is megvé­deni. Dworkinnak akkor jutott először eszébe a női nemi-állam gondolata, amikor a pornográfiáról írt könyvén dolgozott és rájött: ha Marquis de Sade első áldozata, Jeanne Testard le­szúrta volna a szadista írót, a többi ál­dozat életben maradt volna. Durva? Na­ná, hogy az! Naná, hogy Dworkin!

(A cikk alapja Linda Grant Andrea Dworkinnal készült interjúja, mely a The Guardian május 13-i hétvégi mel­lékletében jelent meg. A fordítás a szerző munkája.)

Juhász Borbála