Fityisz

Lugosi Viktória

Stephen William Hawking angol el­méleti fizikus 60 éves.

Hogy kerül a csizma az asztalra? – kérdezhetik. A jegyzetíró meg önkénye­sen úgy gondolja, ez a történet is arról szól, amiről mi, Szombat-írók és olva­sók gondolkodunk. A kérdésről, amit mindig felteszünk. (És a válaszról, ami valószínűleg most sem érkezik meg…)

Amikor az ember még egyetemista, de rádiós babérokra vágyik és baromi­ra pedálozik, hogy mikrofont kapjon a kezébe, akkor hosszas procedúra után kap. Még az is előfordul, hogy egy-egy jobb feladat is beesik. És akkor elindul. Valami angol pasas érkezik, mondják neki, állítólag az benne a truváj, hogy teljesen béna, de zseni. Ilyenkor a le­endő riporter elkezd olvasni, mert hát az mégis ciki, hogy a szerkesztő tudja, ki ez a Hawking, neki meg fogalma sincs. Ki is derül, hogy nem akárki. Egy fizikus, akit Newton és Einstein után emlegetnek. Einstein eljutott a relativi­táselmélethez, de azt elképzelni sem tudta, hogy az univerzum egy változó valami lehet, kezdettel meg véggel. Elhíresült mondása, hogy „Isten nem kockázik” hamisnak bizonyult. Jött Hubbler, aki bebizonyította, hogy az űrben a galaxisok távolodnak egymás­tól. És jött Hawking, aki szerint a feke­te lyukak szubatomi részecskéket bo­csátanak ki és végül felrobbannak. Az­óta azt az egy elméletet keresi, amely megmagyarázza a világ pontos szerke­zetét, a miből vagyunk-tól a mivé leszünk-ig, a kezdetet és a véget, de leg­alábbis a jövőt, a választ arra a kérdés­re, hogy a nagy Bumm elmélete elég volt-e ahhoz, hogy az univerzum örök­ké táguljon, vagy egyszer ez a folyamat visszafordul, és bekövetkezik a Nagy Zutty.

A riporternövendék immár háttéris­meretekkel a fejében elindul. Borsózik a háta, mi tagadás. Mert keveset ért ebből az egészből, de azért van, amit felfog. Az átkos végén vagyunk, de ezt még nem lehet tudni. Azt viszont igen, hogy egy hazai politikus közelébe se engednék. Zöldfülű és megbízhatatlan. Interjú javaslatait sorra visszadobják. Mindeközben senki sem törődik egy pa­sassal, akit Einstein egyetlen utódaként emlegetnek, aki ugyanazon a Cambridge-i tanszéken tanít és ugyanazt a Lucas-professzori kinevezést kapja meg, mint 1669-ben Newton. Egy alakkal, aki minden létező elméletet megdönthet és minden kérdések eredendőjére, a honnan jöttünk és mivé leszünk-re adhat választ – ide jön. Technikailag persze nem könnyű ez a válasz. Mert Hawking az izomsorvadás egy speciá­lis formájában szenved. Semmije se mozog. Tolószékben hozzák, a nővér egy percre sem hagyja magára. Tudom, hogy béna és beszélni sem tud. Mégis egy világ figyel a szavára. Pontosab­ban…

Hát, hogy is mondjam. Ott állunk, szóval ott hajolok vagy guggolok mel­lette az egyetem folyosóján, ami már önmagában is igen hülye helyzet, mert hát akárhogy is, én vagyok feljebb. Kér­dezek, ő meg válaszol. Namármost: hangja ugye nincs, a keze nem mozog. Van egy táblája a tolókocsin. Azon be­tűket mutogat. Talán az egyik ujja mo­zog, de bevallom, nem emlékszem. Azt tudom, hogy a szemöldökének a moz­gatásával reagál a kérdéseimre. Meg a betűkkel, amikből időnkét összeáll egy mondat. Ugye, nem nehéz elképzelni, milyen türelem kell ahhoz, hogy valaki interjút adjon úgy, hogy betűket muto­gat egy táblán.

Vessenek meg! Én nem emlékszem, hogy mit mondott. Én csak a zavarom­ra emlékszem, meg az ő végtelen türel­mére. Hogy nem izgatta magát, hogy rá­ért. Mint, akit a kozmosz megvár. A nővér ki van fizetve… Készséges volt. Ha lett volna mimikája mondhatnám, hogy kedves. De persze, az se volt. Nem tudtam eldönteni, mi a nagyobb udvariatlanság: ha hagyom kínlódni ez­zel a kezdetleges kommunikációval, vagy ha néhány kérdés után megköszö­nöm, és véget vetek ennek a hercehur­cának, mint aki nem érdeklődik. Azt tu­dom, hogy döbbenten figyeltem. Aztán egy idő után megsajnáltam.

Elköszöntem tőle.

Newton és Einstein utódjának haja zsírosán lógott a homlokába. Ferde szája lebiggyedt. Ajkaiból nyál csordo­gált. Inge ügy lógott a vállán, mint egy letört ruhafogason. Nem volt ott más, mint két hatalmas elálló fül, egy ormót­lan szemüveg, kacska kéz, deformáló­dott test. Mintha fityiszt mutatott volna a Jóisten.

És ahogy távolodott a folyosón én csak arra gondoltam, hogy vajon ho­gyan pisiltetik meg?

Mostanában sokat gondolok rá.

Olvasom, hogy 21 éves volt, amikor közölték vele, hogy a betegsége, a mozgatóidegek sorvadása néhány éven belül megöli. A kórházból kiengedték, visszament Cambridge-be. Az orvosok megmondták, mennyi lehet még hátra, az pedig nem volt elég ahhoz, hogy be­fejezze a doktori disszertációját. Ezért elhatározta, hogy maradék idejében nem csinál mást, mint Wagnert hallgat és iszik. Legfeljebb magazinokat olvas.

Azt írja, hogy mielőtt beteg lett, unal­masnak találta az életet. Aztán legna­gyobb meglepetésére, jobban élvezte az életet, mint korábban. Megismerte Jane-t (első feleségét), eljegyezte, és innentől kezdve volt miért élnie. Betegségéről hihetetlen tömörséggel fogal­maz:

„’74-ig még tudtam egyedül enni és fel tudtam kelni az ágyból. ’80-tól már 24 órában nővér segítségre szorulok.”

(Közben megszületik három gyerme­ke. ’85-ben megműtik, és többé már nem tud beszélni.)

„Az egyetlen mód, ahogy kapcsolatot tartottam az emberekkel, hogy szava­kat betűztem. Betűről betűre. A sze­möldökömet mozgattam, aszerint, hogy akivel beszélek, az a helyes betűre mutat-e a betű táblámon. Azután egy komputer-szakértő küldött egy progra­mot, amit Equalizernek neveztek. Ez le­hetővé tette, hogy szavakat válasszak a menüből. Az ehhez szükséges gombot a fejem, és a szemmozgásom irányítot­ta… Aztán egy későbbi új program már lehetővé tette, hogy egy perc alatt akár 15 szót is leírjak. Ezzel a módszerrel ír­tam a könyveim.”

Ez a program később már hanggá alakította az írást.

„A hang nagyon fontos, ha a beszé­ded egybefolyik, az emberek azt hiszik szellemileg visszamaradott vagy. Ez a szintetizátor messze a legjobb, amiről eddig hallottam. Ez még különböző hanglejtésekre is képes. Az egyetlen baja, hogy amerikai akcentust kénysze­rít rám: betegségemtől eltekintve sze­rencsésnek mondhatom magam. Az el­méleti fizikában csak gondolkodásra van szükség. Rokkantságom ezért nem jelentett különösebb hátrányt.”

Hawkingnak tehát van humorérzéke. Optimista, hiszen boldog, hogy fizikus­nak készült és, mondjuk, nem hosszú­távfutónak.

Drukkolok neki. Mert hiszen a széder esti történetből is tudjuk, hogy a buta az, aki még kérdezni sem tud. Azaz, jó válaszok csak jó kérdésekre érkezhet­nek. Az egyiket, a miértet, a miért épp őt, én is fel tudnám tenni. A többit, vi­szont csak ő. Azt mondják, a világon egyedül.

Hawking (aki már 38 potya évet mondhat magáénak) állítja: az univer­zumban nincsenek véletlenek. Így bizo­nyára arra is van válasza, hogy miért épp Galilei halála napján született, ép­pen 300 évvel később. Nem emlék­szem, hogy erre mit mondott. Csak ar­ra, hogy a törvényszerűségekre kíván­csi. Carl Sagan szerint: Isten gondola­tait akarja megérteni. Emlékszem, hogy megkérdeztem, hisz-e Istenben. Nem válaszolt.