Izrael siratja önmagát

Most nem tudok másról írni, csak arról, ami szombat este történt. Éppen egy gyönyörű helyre mentünk, és hallottuk a rádióban Rabint beszélni a béketüntetésen. Azután a hegy tetején egy hangulatos kisvendéglőben, ahol modern izraeli dalokat játszottak, egyszer csak csend lett. A tulajdonos bekapcsolta a rádiót. A szavakat hallottuk, de nem értettük. Onnantól kezdve két napon keresztül csak a rádiót hallgattuk.

Az egyetemen délután már nem volt tanítás. Abban az amfiteátrumban, ahol ’67-ben Rabint a filozófia díszdokto­rává avatták, több mint tízezer diák hallgatta a rektort: Si­ratjuk Jichak Rabint, a kormányfőt, az 1967-os háború hő­sét, de mást is siratunk. Izrael siratja önmagát! Körülöttem oktatók a világ különböző országaiból, nem itt születtek, nem izraeli állampolgárok. Mégis vörös a szemük, arcukon ugyanaz a döbbenet. Ugyanaz a félelem. Mi lesz most?

A kormányfő, nyugodjék békében, miután a béketün­tetésen a többiekkel elénekelte a Béke dalát és azt mondta, hogy élete egyik legszebb perce ez, három go­lyót kapott a hitért és a kitartásért. Az egyik golyó azon a papíron hatolt át a szíve felé, amelyen a Béke dalának sorai voltak: Csak énekeljetek, énekeljetek a békéről!

Vannak, akik azt mondják, hogy most talán összefog az ország. De Jeruzsálem utcáin sokan megtapsolták Ra­bin halálát. A telepesek közül néhányan, kipával a fejü­kön, a tévé kamerájába mondták, hogy örülnek a gyil­kosságnak. Ugyanakkor húsz óra alatt majd egymillió izraeli járult a kneszethez, hogy végső kegyeletét lerója a kormányfő koporsójánál. Az ország majd egynegyede.

Mindenki erről beszél, mindenki találgat. Mi lesz ez­után? Csak kérdőjelek vannak.

Fritz Zsuzsa, Jeruzsálem