Hogyan érezzük rosszul magunkat egy rituális hajvágáson

Esztertáska

Milyenek is vagyunk mi nők, hogyan éljük meg zsidóságunkat és vajon különbözik-e saját képünk attól, ahogyan a zsidóságot és a világot összességében látjuk? Hát persze, bár ehhez nem feltétlenül kell nőnek lenni. Mindenki más szemüvegen át néz és mást lát. Mi ezt és így, ahogy az Esztertáskában írjuk.

Kárpáti Katalin visszaemlékezésein keresztül – aki naplószerűen írta meg Holokauszt-memoárját – továbbra is a női emlékezettel foglalkozunk.

Andrea Dworkin amerikai zsidó nőként a legcsekélyebb formában sem al­kuszik. Ő szép, bár csúnya. Mi nem ilyenek vagyunk, de talán egy kicsit mind­annyian szeretnénk ilyenek (is) lenni. Bátran vállalni magunkat, érzéseinket, ami nem könnyű. Sőt, olykor kifejezetten nehezen jön össze.

Hogyan érezzük rosszul magunkat egy rituális hajvágáson?*

Mindenek előtt a legfontosabb, hogy semmiképpen ne gondoljuk át előre, hogy hova is megyünk, kik is lesznek ott és mit is szokás tenni az ilyen hely­zetekben. Csak úgy menjünk és lesz, ami lesz. A legjobb, ha gyermekünkre bízzuk az ajándékba szánt lego, és ter­mészetesen az ehhez tartozó csomago­lópapír kiválasztását is. Csukjuk be a szemünket jó erősen, és semmiképpen ne vessünk egyetlen kósza pillantást sem a becsomagolt ajándékra!

Mindez sokkal könnyebben kivitelez­hető, ha egy egyébként végigdolgozott nap után, de még a hajvágás előtt beik­tatunk egy laza szánkózást a frissen fe­hér Normafán és úgy egyből, lucskosan, bakancsban, sínadrágban és kö­tött pulóverben huppanunk be az ese­ményre. Ja, és még egy fontos dolgot majdnem elfelejtettem: a gyerekeknek semmilyen körülmények között ne vi­gyünk váltócipőt, és a kipájukat is hagyjuk otthon! Csak így lehet garantált az alaphangulat.

Ott aztán meglátjuk, hogy jó meleg lesz, síkabátunk jól mutat a hosszú sö­tét szövetkabátok sorában, és miután leolvadt a hó a csizmánkról és az álta­lunk prezentált karácsonyi jókívánságokkal színesített ajándék is közszem­lére került, bátran elmerülhetünk a bol­dog kirekesztettség érzésében: szőkén és pulóverben idegennek érezhetjük magunkat ott, ahol lelkünk pedig sze­rette volna otthon érezni magát. Garan­táltan úgy beszélgetnek majd velünk, mintha kalapban és pajeszosan jelen­tünk volna meg az éjféli misén.

Mert végül is mi a fontos? A ruha, vagy ami alatta van? A válasz egyértel­mű, mégis megértem a rabbit, megér­tem a feleségét, megértem azokat, akik megtették maguknak azt a minimális erőfeszítést, hogy szoknyát húztak, rá­tették a gyerek fejére a kipát, választot­tak egy nem-Garfieldos-karácsonyos csomagolópapírt, vagyis gondolkoztak. Nem másért, mint azért, hogy megad­ják a tiszteletet azoknak, akik meghív­ták őket Mendel hároméves születés­napjára és az ehhez kapcsolódó rituális hajvágásra és azért, hogy jól érezhes­sék magukat ott, ahol jól szeretnék érezni magukat. És leginkább én va­gyok az, akit nem értek, hiszen mindez tényleg nem lett volna nehéz.

Sándor Mónika

*A régi zsidó szokás szerint a kisfiúk haját sem vágják le három éves korukig. Ekkor, a születésnaphoz kapcsolódó ünnepség kereté­ben a közösség jelenlévő férfi (!) tagjai egy-egy tincset vághatnak le az addigra valószínű­leg hosszú fürtökből – a pajeszt természete­sen meghagyva. A levágott hajat lemérik, pénzre váltják és ezt az összeget többnyire jó­tékonysági célra fordítják.