Hej, a tetőn! – Öt emelettel a föld felett úgy érezzük, egy egészen más városban vagyunk

2007. június 5. Pontosan öt emelettel a Blaha Lujza tér fölött állunk. Este fél kilenc, a nyitás napja van, s nem sokkal ezelőtt érkeztek az első vendégek a Corvintető elnevezésű egységbe. A helyet az isten is vendéglátásra teremtette: nagy, tágas, és csupán a környező háztetők, valamint az ég látszik, azaz a „ha mi nem látunk senkit, minket se lát senki” elve alapján nyugodtan lazíthat az ember.

A Corvintető ötlete két budapesti romkocsma, a Szóda és a Sark tulajdonosaitól származik. Elmondásuk szerint néhány hónap alatt pörgették végig az egész üzletet, egyeztek meg a tulajdonosokkal és szerezték be a szakhatósági engedélyeket. A leharcolt-indusztriális kategóriában induló szórakozóhely berendezése szolid egyszerűségével tüntet: retrofotelok, retroszékek, csúnya kerek asztalok, és még csúnyább hosszúkás asztalok, a tetőterasz alatti szinten, mert ez is van, pedig egy faragott kínai kapu áll, amelynek eredetét senki nem hajlandó elárulni.

Gyors terepszemlét tartunk: egy korsó sör 420 forintnál kezdődik, a vörösbor decije 200, és van 60 fokos abszint is, ha valaki úgy dönt, végképp le akarja rendezni az éjszakát. Miközben a teraszon nézelődünk, a mellvéd alá erősített hangszórókból egy férfihang ezt üvölti: nangonang, nango, nangonang. Rögtön meg is kérdezzük Stern Pétert, az egyik tulajdonost, hogy nem tart-e a környék haragjától.

– Nem – mondja határozottan. – Egy kicsit – helyesbít aztán. – Illetve mégsem – dönti el végül.

Mielőtt vendéglátózni kezdett volna, Stern egy ideig londínerként dolgozott a Béke Szállóban és belekóstolt a reklámszakmába is. Éppen arról mesél, hogy a Tilos az Á volt a kedvence hajdan, amikor a Corvintetőn megpillantjuk az első sört fogyasztó biciklisfutárt. Rögtön tudjuk, a helynek nyert ügye van. És valóban, ettől kezdve mintha mindenhonnan vendégek érkeznének: jönnek teherlifttel és a lépcsőn, egyedül, párosával, vagy társaságban, mintha valami rejtett riadólánc működne a városban. Kilenc órakor nincs már üres asztal, szabad szék, a pultoknál sor áll, utoljára a Van Gogh-kiállításon láttunk egyszerre ennyi embert, pedig ott nem is lehetett inni.

Most fogjuk fel, hogy már sötét van. Jól érezzük magunkat: felettünk erőtlen csillagok, alattunk a szebb napokat látott Corvin Áruház melyben egykor valódi mozgólépcső repítette az emeletre a munkásosztály konzumálni vágyó tagjait. A házak között a város fényeit látni, a sör hideg, a hangszórókból egy nő énekel éppen valami csodálatos éjszakáról, és öt emelettel a föld felett úgy érezzük, egy egészen más városban vagyunk.

Pedig ott van lent minden: a részegek, a hajléktalanok, a brókerek, a hittérítők és a gengszterek, a koldusok és a miniszterek, kétmillió férfi és nő, a nyócker, a metró, a húgytól bűzös kapualjak, a telefirkált falak, ez a hülye élet, amire most egy pillanatig szó szerint magasról tehet az ember.

És ha ezért van ez a tető, akkor értjük az egészet.

Falusy Zsigmond

(Forrás: www.nol.hu)