Annapolis

Forrás: Népszabadság

2007. november 28. / Aczél Endre Bizonyos színezetet ad ifjabb Bush politikai – elnöki – pályafutása megítélésének, hogy amióta csak hatalomra került, egy ép ötlete nem volt “a konfliktusok konfliktusa”, mármint az izraeli-palesztin viszály megoldásáról. Pedig tudvalevőleg – érzelmileg legalábbis – ez terheli meg leginkább Amerika és a mozlim világ viszonyát.

Hét évvel ezelőtt Clinton Camp Davidben már majdnem célhoz ért. Soha nagyvonalúbb izraeli ajánlat nem érte el a palesztinokat, mint akkor, az ő égisze alatt – csak épp Arafatnak nem volt bátorsága az izraeli lobogó alatt egyesített Jeruzsálem túlnyomó részének “beáldozásához”. Egyébiránt mindent megkapott volna, a palesztin államot is ideértve, elfogadható határok között. Az azóta halott palesztin vezető utóbb azzal érvelt, hogy megsemmisült volna az arab testvérek szemében, ha ilyesmibe belemegy.

A rákövetkező hét évben sok minden történt – Izrael például feladta Gázát -, de Bushnak, ha másért nem, hát az iraki háború miatt, nem volt ideje a “témával” foglalkozni. Látszatpróbálkozások ugyan történtek (végtére is a diplomatákat foglalkoztatni kell), de az amerikai elnök és csapata máshová figyelt. Elsősorban Irakra, természetesen, aztán Afganisztánra, aztán Iránra, Pakisztánra is, de mintha kikerült volna a látóköréből az az apróság, hogy nincs semmi kerek e világon, ami az arabok, tágabb értelemben a mozlimok sértettségét a palesztinok hányattatásainál erősebben fűtené.

Innen nézve az annapolisi nekiveselkedés némileg elkésettnek tűnik. Pro primo azért, mert George W. Bushnak nincs olyan külpolitikai teljesítménye, amit “megkoronázhatna” a palesztinai békecsinálással. George W. Bushnak egyáltalán nincs semmilyen külpolitikai teljesítménye. Pro secundo azért, mert az Annapolisba összehívott, három tucat nemzetet és nemzetközi szervezetet felvonultató “békekonferencia” olyan, mint egy “kis ENSZ”: az égadta világon semmi jó nem várható el tőle, túl a kegyes szavakon. Melyeknek hatása, ha lesz egyáltalán, Bush elnöki mandátumának lejártán erősen túlnyúlik.

Egy angol kollégám azt mondja, írja: e tárgyban a pesszimizmus biztos tét, talán másfelé kéne tájékozódni. Így igaz. De Annapolisban akkora az étlap – amelynek a fogásait minden résztvevővel meg kéne etetni -, hogy az elfogulatlan megfigyelő átlag-pesszimizmusa csak a növekedésképességéről ismerszik meg ezúttal. Egyvalamit – a szó elvi értelmében – mindenki aláír: kell egy palesztin állam. Tapsolni is lehet neki, Izraelnek sincs elvileg kifogása. De hol húzódjanak ennek az államnak a határai, mi legyen Jeruzsálemmel, mi a zsidó településekkel, mi a menekültekkel – ezt senki se tudja. Azt pedig a legkevésbé, hogy mitől lesz ez az állam szuverén és életképes, ha egyik felében (Gázában) az Annapolisba meg sem hívott fundamentalista Hamasz szervezet az úr, a másikban (a Nyugati parton) a palesztinok még csak nem is közlekedhetnek szabadon?

Lehet-e egy háromnapos konferencián olyan ügyeket megoldani, olyanokon túllépni, amelyek másfél évtizede megoldatlanok? Csak azért, hogy George W. Bush a palesztin állam megteremtőjeként léphessen be a történelembe. Ugyan.

Annapolisnak természetesen lesz “némi” eredménye – ennyire még a leterhelt amerikai diplomácia is képes. Például a Mahmud Abbaszhoz köthető progresszív palesztinok kapnak engedményeket Izraeltől. Például születik egy olyan nyilatkozat, amelyből a jövőre nézve sok minden beleolvasható. Például soknemzeti ösztönzést kap minden további tárgyalás izraeliek és palesztinok között. Sok minden megeshet a nulla és a maximum közötti tartományban, de ami megesik, biztos közelebb lesz a nullához.