Shalom mindenfelől
André Kaminski első kötetét – Mulay Abdallah kertjei címmel – hatvanévesen jelentette meg. 1945-1968-ig a lengyel televíziónál dolgozott, s ez idő alatt számtalan komédiát, forgatókönyvet írt. 1968-ban – az akkori „anticionista” kampány keretében kiutasítják Lengyelországból, ezután Izraelbe, Észak- majd „Fekete”Afrikába ment. Miután Svájcban letelepedett ismét a televíziónál dolgozott, majd 1986-ban megírta „Jövőre Jeruzsálemben” című regényét, mely egy csapásra az irodalmi rivaldafénybe állította. Regényeit fordulatokban gazdag életének eseményeivel szőtte át. Mint mondta, „nem mások ezek, mint kudarcaimról írott humoreszkek”.
Zürichben halt meg, 1991-ben hatvannyolc évesen.
André Kaminski
1986 márciusában döntenem kellett. Utazzam, vagy ne utazzam. Rossz hónap. Ekkor gyilkolták meg Caesart. Március idusán. Utazzam, vagy ne utazzam. A regényem megjelent és sikeres lett. Már az első napokban. A könyvkereskedők engem akartak. Hogy olvassak föl náluk. 102 német városban. Be akartak mutatni a közönségnek; akkor ugyanis még ismeretlen voltam. Még. „Fölolvasásokat” kellett szerveznem. Ez a pontos kifejezés. Borzalmas. Hogyan kell fölolvasásokat szervezni? Megköszörüljük a torkunkat. Jelentőségteljesen körbepillantunk. Tekintetünket egy idős hölgyre szegezzük. Nem. Így nem. Először is tudni kell, mit vegyünk föl. Milyen öltönyt? Milyen nyakkenőt? Milyen cipőt? Vásárolnom kellene egy bőrdzsekit. A híres emberek bőrdzsekit hordanak. Meg széles karimájú, puha kalapot. Nevetséges – ezt én nem csinálom. Akkor inkább otthon maradok. Az ilyesmihez – mint azt apám is megmondta – úgyis kontár vagyok. Szeretem megnevettetni az embereket. Vagy megríkatni őket. Viszont minden, ami ezzel jár, megőrjítene. Minden este másik ágyban lefeküdni. Másik szállodában. Nem, köszönöm. És mindezeken túl, még egy súlyos érv szólt a mellett, hogy Zürichben maradjak. Az anyám beteg volt. Valami titokzatos betegség kínozta, s mert egyébként is a 95 évében járt, nem hagyhattam magára. Különben is gyászban voltam. Múlt évben halt meg a fiam. A drága, egyetlen Nickem. Húsz éves volt. Csak nem léphetek föl most, hogy pofákat vágjak s megnevettessem a közönséget. Másfelől viszont vonzott a kalandvágy. Hogy végre valóban megismerem Németországot: azt az országot, mely mindig is felvillanyozott. Hiszen még nem ismertem. Vagyis hát ismertem – de másodkézből. A festészetből. A zenéből. A zürichi gimnázium németóráiról. Ismertem attól a különös embertől, aki a harmincas években rendszeresen meglátogatott bennünket: Dr. Rittmeister a berlini charité pszichiátere volt. Senki sem tudta, valójában ki is ő. Csak azt láttuk, hogy zárkózott volt, hallgatag és nagyon szomorú. Szégyellte, hogy az országában a söpredék kormányoz. Hogy Németország nevében elmondhatatlan dolgok történnek. Nem így mondta, de ahányszor eljött hozzánk, a hazájáról beszélt, melyet láthatóan mindennél jobban szeretett. Kantról. Bachról, Dürerről és Heinrich Heinéről. Egyszer leült a zongorámhoz és játszott – azt hiszem Heinrich Schütztől a Stabat matert. Az egyik mély disszonanciánál szünetet tartott és odasúgta, hogy ez az igazság. így van ez Németországgal is. Az is egyetlen disszonancia, melyet azonban állandóan félreértenek, mert nem helyesen magyarázzák. Úgy emlékszem ezekre a szavakra, mintha csak tegnap mondta volna. Azóta ötven év telt el. Rittmeister már rég nem él, nevéhez azonban hihetetlen történet kapcsolódik. 1967-ben ellátogattam az egykori koncentrációs táborba, Auschwitzba, melyet mára múzeummá alakítottak át. A túlélők emlékműve. Az igazgató egy csajkát mutatott, melyet nem rég, egy földbe vájt lyukban találtak. 1944-ből való üzenetek rothadtak benne. Így például egy vérrel és könnyel Írott szerelmes levél. Egy nőtől. Egy német nőtől, akit azokban a napokban vittek a gázkamrába. A szerelmes levelet egy bizonyos Dr. Rittmeisternek, a berlini charité orvosának címezték. Megborzongtam. Ez csak ő lehet. írtam a klinikára, föl akartam venni vele a kapcsolatot. A csodálatos szerelmes levélről akartam vele beszélni. És arról a nőről, aki az iránta érzett szenvedéllyel indult a halálba. Levelemre rövid értesítést kaptam: Dr. Rittmeistert, mint az egyik harcos ellenállási csoport tagját 1943-ban lelőtték. – A nácik nem bocsátották meg neki, hogy hitt Schützben, Hegelben Dürerben. Kivégezték. Mi lett volna belőle, ha túléli mindezt? Akkor talán az elvtársai végzik ki. Mert demokratikus Németországot áhított. Amelyet nem csak úgy hívnak, hanem az is.
Napról napra világosabb lett számomra: El kell mennem Németországba, meg kell ismernem végre. Anyám ellene volt. Az élettársam mellette. Kivételes alkalom. Ilyesmit nem szabad elmulasztanom. Ha Rittmeister annyira szerette, akkor biztosan lehet is szeretni. Vagy mégsem? Lehetséges, hogy arra fogok rájönni, hogy Németország és Dürer két különböző dolog? Dürer 400 éve halott. Az emberiséghez tartozik. Németország ma Krupp, Thyssen meg Mannesmann. A költők és gondolkodók a sírban fekszenek. És különben is: mely németeket ismerném én meg? Lehet e vajon azt állítani, hogy ők reprezentálják Németországot? Semmiképp. Valószínűleg az elittel találkoznék. Akik könyveket olvasnak, s akik nem riadnak vissza attól a címtől, hogy Jövőre Jeruzsálemben.** Akik nem antiszemiták. Épp ellenkezőleg. Amíg mindezt mérlegeltem, az az ötletem támadt, hogy könyvet kellene írni erről. Naplót. Éjszakai gondolatok és zavaros feljegyzések gyűjteményét. Megírni azt, ahogy én fedeztem fel Németországot. Talán tanulnék is mindebből. Talán több dologról hallanék, mint a gimnáziumban. Ez a gondolat lelkesített. Egy zsidó Németországban. Az áldozat, amint üldözőit meglátogatja. Telve lappangó félelemmel és reménnyel. Rittmeister Németországát akartam megismerni.
Egy halom – jó és rossz – klisé élt bennem. Mégsem tartozom azokhoz, akik önmegvetésüket idegengyűlölettel kompenzálják. A szülői házban humanizmusra neveltek. Hogy higgyek a jó emberekben. De más a hit és más a tudás. Olyan könyvet akarnák írni, melyet szerelmi vallomásként lehet olvasni. Az igazi Németországról. Beethoven és Hölderlin Németországáról. Arról az országról, melyet sem Hitler, sem a szövetségesek bombái nem tudtak kiradírozni. Lelkem egyik csücskében azonban mégis attól féltem, ez a Németország már nem létezik. Az újságok azokban a napokban tele voltak terrorizmusról és erőszakról szóló hírekkel. Talán vissza se jövök. Tényleg meg kell írnom ezt a könyvet? Túl sok lényegeset úgysem fogok felfedezni. Vagy mégis? A kiadóm azt írta, hogy 102 könyvesbolt vár rám. Minden nap másik város. Mit ismerhetnék meg? Legjobb esetben magamat. Gondolataimat, reakcióimat. Mégis. Talán mégiscsak lesz valami értelme. Egy zsidó a Loreleyhoz evez – mely egyszerre vonzza és taszítja. Vajon szétzúzza magát a szikláinál, vagy fel tud rá mászni, hogy megcsókolja? Egyre jobban érdekelt, egyre inkább el akartam vállalni ezt a feladatot – és meg akartam írni a könyvet. De Zollinger már nem olvashatja el, már a sírban fekszik. Zollinger a némettanárom volt. Bágyadt hangon, kidülledt szemmel hét éven keresztül prédikált nekünk. Amikor már javában lángoltak az auschwitzi krematóriumok, Gryphius és Logau üzenetét hirdette nekünk. Egy szóval sem említette, mi a különbség Goethe és Goebbels között. Megpróbáltam provokálni, de hiába. Szenvedélyes misszionárius volt, aki diákjait csak a szintaxissal, meg az unalmas verssormintákkal gyötörte. Hét éven át hallgattam, s mindvégig abban reménykedtem, hogy legalább egyetlen szót hallok Rittmeister Németországáról. Mert hát mégiscsak volt egy bizonyos Thomas Mann, Bertold Brecht, Anna Seghers. Akkor még mindannyian éltek és mi történt volna – gondoltam, ha Zürichben – Zollinger megemlíti ezeket a neveket. De nem említette meg, hiszen ezek nem kívánatos személyeknek számítottak. Akiket megvetettek és száműztek a nácik. S amit a máglyán elégettek, nem tartozott a német irodalomhoz. Kénytelen voltam elfogadni ezt, Zollinger ugyanis átlépett a megvetetteken… Mindössze a Loreleyhoz akartam menni, de vajon méltó vagyok e hozzá egyáltalán? Arra a kérdésre, ki írta a róla szóló verset, annak idején félve azt feleltem, elméletileg Heine, gyakorlatilag azonban egy német népdallal van dolgunk. Mit jelent az, hogy „elméletileg”, meg hogy „gyakorlatilag”? Pontosan tudtam, hogy Heine énekelte meg, az én szeretett Heinrich Heiném, ez a német zsidó, vagy zsidó német, akinek akkoriban azonban a nevét sem volt szabad kiejteni. Ebben a szabad Svájcban, az osztály előtt tiltotta meg nekem Zollinger, hogy felmondjam a híres „disputációt”. Meghajoltam a tilalom előtt és egy szabadon választott költeményt szavaltam el. Egy ponttal mégis kevesebbet kaptam, merthogy egy nem kívánatos személy mellett álltam ki. Megérdemeltem, hiszen mégiscsak gyáván viselkedtem. Elméletileg igen, gyakorlatilag nem. Megtagadtam, mielőtt még a kakas kukorékolt volna.
Nem megyek Németországba – mondta egy belülről jövő hang -, megvetne a Loreley. Maradok, ahol vagyok. Mindamellett nagyon vágytam arra, hogy megöleljem. Hogy néz ki vajon ez a csillogó ékszert és aranyhajat viselő szűz? Állítólag tízezrek vették meg a könyvemet. Kíváncsiak voltak rám. Oda kell mennem – súgta egy hang – hívnak a sziklák. Mit akarok?
Van Zürichben egy zsidó kártyavető. Kicsi, kövér, kopasz és azt mondják, még soha nem tévedett. Hibás németséggel beszél, modora pedig elutasító. Mindezek ellenére fölkerestem. Az ajtót résnyire nyitotta, tetőtől talpig végigmustrált, majd beengedett. Már a neve is érdekes: Chajm Schlapkin. És így is néz ki. Egy székre mutatott, hogy arra üljek le. Hangja vékony volt és gyanakvó: „Na?”
„Schlapkin úr. Meghívást kaptam – hogy is mondjam Németországba.”
„És?”
„102 várost kellene fölkeresnem. 65-öt idén, 35-öt a következő évben…”
„Mit akarsz tőlem?”
„Nem tudom, hogy elutazzam-e.”
„Én sem.”
„A regényemből kellene fölolvasnom, érti…”
„Milyen regényből? Mi a címe?”
„Jövőre Jeruzsálemben.”
„Akkor meg mért nem mégy Jeruzsálembe, miért Németországba utazol?”
„De könyvet akarok írni. Németországról.”
„Megőrültél?”
„Mért őrültem volna meg, Schlapkin úr?”
„Fel fognak zabálni. Szőröstől-bőröstől.”
„De az is lehet, hogy örülnek majd nekem. Sosem lehet tudni.”
„Szétmarcangolnak majd, mint egy darab húst.”
„Kik?”
„A németek, ha rosszat írsz róluk.”
„És ha jót írok, Schlapkin úr?”
„Akkor meg a mieink teszik ezt veled.”
„Akkor? Mit tegyek?”
„Biztos vagyok benne, hogy a kártyavető a lélekvándorlás legkülönbözőbb állomásait járta már végig. Valószínűleg volt már gyógyszerész. Előtte meg rabbi. Egyik korai állapotában pedig időjós-béka. Most úgy néz rám, mint egy sündisznó, majd az ablakon bámul ki. „A tanácsom száz frankba kerül. Bár ezer frankot is megér. Idefigyelj! Maradj itt és ne írd meg azt a könyvet!”
„De el akarok utazni és a könyvet is meg akarom írni. Én csak azt akartam kérdezni, hogyan.”
„Akkor ez már másik kérdés. Ez még egyszer száz frankba kerül. Na, figyelj! Ha Németországba mégy…”
„Igen?”
„És könyvet írsz…”
„Akkor?”
„Akkor se jót, se rosszat ne írj.”
„Hanem, Schlapkin úr?”
„Írd meg az igazságot, de…”
„Mi az, hogy de, Schlapkin úr?”
„De akkor is felzabálnak.”
Papp Kornélia fordítása
* Suhrkamp, 1989
** Az író nagy sikerű regénye, melynek megjelenése után erre a felolvasóútra indul. – a ford.
Címkék:2002-02