A jelkép és a munkás – Schweitzer József és Feldmájer Péter vitájához

Gadó János

A jelkép és a munkás

Schweitzer József és Feldmájer Péter vitájához

A magyarországi vallásos zsidóságot hivatalból kép­viselő Mazsihisz kebelén belül egy másodrendű ügy miatt súlyos konflik­tus robbant ki a szervezet elnöke és a rabbikar között. Utóbbin belül legsúlyo­sabban az országos főrabbi titulusát vi­selő Schweitzer Józsefet érintette az ügy. Néhány – évek óta elintézetlen – válólevél nyilvánosság előtti fölemlege­tését és az ebből következő szóváltást a rabbikar feje súlyosan sérelmezte. Az ebből fakadó szembenállás oda veze­tett, hogy Feldmájer Péter Mazsihisz el­nök újraválasztása a márciusban ese­dékes képviselő-testületi ülésen immár kétessé vált Mi az oka annak, hogy – az Új Életben zajlott vita, és a szintén ott megjelent elnökségi határozat tanúsá­ga szerint – Feldmájer Péter, a Mazsi­hisz elnöke, forma szerint a honi zsidó­ság első számú civil reprezentánsa alul­maradni látszik Schweitzer József elle­nében?

I.

A magyar szellemi életben a hitköz­ség vezetői, tekintélyes személyiségei nincsenek jelen. A Rabbiképző Intézet – a hivatalos zsidóság egyetlen, szelle­mi műhelyként szóba jöhető intézménye – nem olyan fórum, egyetlen kiad­ványa, az évkönyv, nem olyan szellemi termék, amelyet a honi intellektuális élet figyelemmel kísérne. Komoly tudo­mányos tevékenységet ebben a közeg­ben senki nem folytat. A zsidóság – így mindenekelőtt az azt hivatalból képvi­selő Hitközség – politikai súlya viszont számottevő. A politikai súly együtt jár a köveddel: ha mind a három „bevett” keresztény felekezetnek jár egy egye­tem, akkor egy a zsidóknak is dukál. Ha mindegyik felekezet élenjáró szellemi vezetője magas állami kitüntetést kap, nem maradhatnak ki a zsidók sem. Az elhunyt miniszterelnök temetésén a há­rom keresztény felekezet püspöke mel­lett természetesen egy rabbit is megille­tett a szó. A Honvédség tábori lelkésze­inek karában egy rabbi is megkapja a dandártábornoki címet.

Az elmúlt években, évtizedeken – mindenekelőtt az amerikai zsidóság erőfeszítéseinek köszönhetően – a Soá a világ kommunikációs rendszerének középpontjába került. Nemcsak az egy­kor elrabolt bankbetétek, biztosítások, műkincsek sikereses visszaperlése mu­tatja ezt, nemcsak az a tény, hogy a le- bírhatatlannak hitt legendás svájci ban­kok is kénytelenek voltak az amerikai zsidóság nyomásának meghódolni – a Soá saját jogon is utat talált a nyugati világ kommunikációs rendszerébe, és annak egészen a szívéig hatolt. Az el­pusztítottak nevében szólni hatalmas súlyú fegyver a nyilvánosság előtt. Ez a fegyver a magyarországi zsidóságot is védi, illetve azt ő maga is forgatja. A Soát elszenvedő magyarországi zsidó­ságot természetesen méltán illeti meg ez a védelem, itt csupán azt kell látni, hogy a szocializmus évtizedeiben a ma­gyar közvélemény nem sokat hederített a zsidók szenvedéseire – az ennek kijá­ró figyelmet a nyugati zsidóság erőfe­szítései hozták el neki. A szellemi leépültség a magyarországi zsidó hivata­losság autentikus terméke tehát, míg a politikai befolyás nagyobbrészt a ma­gyar zsidóság múltjának, valamint az amerikai zsidóságnak és Izraelnek kö­szönhető.

A politikai nehézsúly és a szellemi pehelysúly közti nyomáskülönbséget valahogy ki kell egyenlíteni. Ezt a kie­gyenlítő funkciót tölti be Schweitzer Jó­zsef. A zsidóság hivatalos szervezeté­ben ő azon kevesek egyike, aki – a haj­dan jobb napokat látott Rabbiképző In­tézet neveltjeként – egyként jártas a zsidó hagyományban és a magyar kul­túrában, képes a nyilvánosság előtt igé­nyesen megszólalni. Ugyanakkor ő a Soá túlélője is, ami egyaránt fontos tény a Hitközség tagságának többséget adó időskorúak és az e téren kötelező respektust mutató magyar politikai elit számára.

II.

Közelebbről nézve a Hitközség politi­kai nehézsúlya és szellemi könnyűsú­lya közötti különbségnek számos oka van. Ezek közül az első nem zsidó, ha­nem magyar jelenség: az egyházak, amelyeket a kommunista hatalom 1948 után elvágott saját forrásaiktól – a Vatikántól, a nyugati egyházaktól, il­letve a zsidó közösség esetében Izrael­től és Amerikától – az 1945 előtti szel­lemi állapotban konzerválódtak. Ugyan­akkor vezetésük, előbb a könyörtelen présnek engedve, utóbb már önként, elfogadta a korporatív elvet, amelynek értelmében nem szűntek ugyan meg, de bekebelezték őket a rendszerbe, és szerény autonómiájuk megőrzése vé­gett alávetették magukat a rendszer já­tékszabályainak. Az egyházak és fele­kezetek vezetése így maga gondosko­dott arról, hogy a létező szocializmust bíráló papi vagy világi személyek elhallgattassanak, és az egyház kebeléből ki vettessenek. Ez természetesen moráli­san romboló hatású volt, és aláásta az egyházi felső vezetés iránti bizalmat. 1989 után aztán e felső vezetés kihasználta azt a tényt, hogy egyházukat el­nyomták, és ők is áldozatnak tüntették föl magukat. Elhallgatták, hogy az el­nyomó gépezetnek ők is fogaskerekei voltak. Az egyházak önvizsgálata elma­radt, viszont az elnyomatás és a szen­vedés jogán hangosan követeltek elég­tételt sérelmeikért. Mindezt pedig sok tekintetben az 1945 előtti nyelvezetet használva, egy idejétmúlt korszak érté­keit hangoztatva. A hajdani pozíciók, a politikai és szellemi befolyás gyakran mohó visszaszerzése egyelőre leköti minden erejüket. Az infrastruktúra újjá­építése mellett – ez érthető – nem sok energiájuk marad a szellemiség megújí­tására. A friss szelek nyugatról fújnak, ezt az egyházak vezetői érzik, de egyelő­re kényszeredetten veszik tudomásul, és meglátszik, hogy nem érzik otthon magukat a nyitottá váló világban. A nyugati hatások kényszerű, formális elfogadása világosan megmutatkozik a zsidó-keresztény párbeszéd terén. Az időről időre meghirdetett találkozókat egy-két megszállott ember szervezi, a meghívott főpapi méltóságok eljönnek, mert tudják, hogy ez mostanság comme il faut, de az egésszel vallójában nem tudnak mit kezdeni. A szellemi megújulás teljes hiányának legmeggyő­zőbb bizonyítékai azonban az egyházi hetilapok. Míg a magyar sajtó megújult, és – minden szélsőségével egyetemben – sokszínű és érdekes, az egyházi heti­lapokban vitáknak, korszerű gondolko­dásnak, szellemi pezsgésnek nyomát sem látni: híven tükrözik establishment-jeik gyakran elavult eszméit és szellemi tompaságát. (E tekintetben a zsidó közösségnek nem kell szégyen­keznie: az Új Élet elmúlt számaiban zaj­lott éles vita az Új Ember hasábjain elképzelhetetlen – azzal együtt, hogy a vi­tát végül betiltották.) Az újdonsült te­kintélyük fényében sütkérező egyházi és felekezeti méltóságok igen rossz né­ven veszik a kritikát – közösségükben ehhez nincsenek hozzászokva. Az egy­házakban nem ment végbe az, ami a magyar politikában megtörtént: az egy­kori ellenzék nem lett a politikai színtér befolyásos ereje. A renitens egyházfiak legtöbbje továbbra is a periférián ma­radt. (A zsidó közösségben Raj Tamás­nak jutott ez a szerep: magyar és zsidó műveltsége révén a rendszerváltás idő­szakában a média őt tekintette az első számú tudós zsidó személyiségnek. A sorait rendező Hitközségből azonban „kipörgött”: az nem fogadta be, és ő sem akart abba beilleszkedni. Így távo­zott a közösségből az a személy, aki Schweitzer József mellett esélyes lehe­tett a magyar zsidóság szellemi reprezentációjára.)

A fenti közös vonások mellett a ma­gyarországi zsidóságot számos, a honi vagy a nemzetközi zsidóság dinamiká­jából fakadó hatás is éri. Számos alka­lommal leírtuk már a Szombat hasábjain, hogy 1948 és 1989 között a zsidó­ság élesen két részre szakadt: magasan kvalifikált asszimilánsokra és a zsidósá­got hivatalból őrző, szellemileg egyre jobban leépülő, kontraszelektálódó hit­községre. Az asszimiláns réteg többsé­ge a rohamosan modernizálódó, globa­lizálódó világban otthon van, ebből a közegből számosán a szellemi, a gaz­dasági vagy épp a politikai elit tagjai. Jellemzően csupán negatív zsidó tuda­tuk van: a kirekesztés lehetőségének tudata. A zsidó hagyományt, a közössé­gi lét pozitív oldalait nem ismerik. (Tegyük hozzá: ez a sematikus összkép 1990 óta erősen módosult. A szabad­ság légkörében számtalan lehetőség nyílt Izrael, a zsidó hagyomány, vallás megismerésére. A lehetőséggel sokan éltek, még többen azonban nem. E kö­zeg dinamikája nem változott: a zsidó­sággal kapcsolatos legerősebb hívó szó továbbra is a Holocaust.) És itt sajátos módon érintkezik a hitközség iránt kö­zömbös vagy éppen lenéző zsidó szár­mazású értelmiségi elit és a vészkor­ szakot első számú politikai legitimáció­ként használó hitközség politikai dis­kurzusa. A zsidóság fogalma mindkettő számára a náci népirtással fonódik egy­be. Harmadikként pedig említendő itt a demokratikus Magyarország mindenko­ri politikai vezetése, amelynek szintén a Soá ügyében van elszámolnivalója a zsidósággal. Ebben a három különböző csoportérdek által fölgerjesztett erőtér­ben egyetlen személy mozog otthono­san: Schweitzer József. Az értelmiségi közeg elfogadja intellektusa miatt; a zsidó hivatalosság és közösség elfogad­ja őt rabbiként és a Soá túlélőjeként; a politikacsinálók pedig azért, mert tár­gyalóképes (és kellően konciliáns) sze­mély. Ő a Soát elszenvedett magyar zsi­dóság szimbóluma. E jelentőség mel­lett eltörpül minden más autoritás. A Soá túlélőinek kárpótlásáért, a Hitköz­ség működésének modernizálásáért, az urambátyám magatartás visszaszorí­tásáért pragmatikus eszközökkel fellé­pő Feldmájer Péter sem rúghat labdába egy élő szimbólum ellenében: ez a kö­zösség (amellett, hogy intézményeit di­cséretesen rendbe hozta) legitimációját túlnyomórészt a múltjából meríti, így tekint rá a magyar nyilvánosság is, így a múltat megtestesítő szimbólum fonto­sabb a jelen munkásánál.*

A vitába keveredett két személyiség ugyanakkor két különböző politikai stí­lust is képvisel. A konciliáns alapállású Schweitzer József annak a régi neológ hagyománynak a letéteményese, amely a mindenkori politikai vezetéssel a jó viszony fenntartását elengedhetetlen­nek tartja. (Egyebek közt e jó viszony eredménye is az a számos kitüntetés és díszdoktori cím, amelyeknek Schweit­zer József birtokosa.) Akképp első szá­mú szimbóluma ő a magyar zsidóság 1944-es tragédiájának, hogy mindjárt a megbékélést is szimbolizálja: talán ezért is szólalt meg olyan visszafogott hangon a vitában, amely a haláltábo­rokban elpusztított zsidókért fizetett 30 ezer forint körül robbant ki. Az ekképp „kárpótoltak” felháborodásának Feld­májer Péter adott hangot a magyar nyil­vánosságban. Ő volt hajlandó felvállal­ni azt a – Magyarországon mindeddig is­meretlen – magatartást, amely, ha kell, az állam és az uralkodó elitek iránti lo­jalitásnál fontosabbnak tartja a saját közössége iránti lojalitást. Ez természe­tesen, demokratikus viszonyok közt, nem az ország törvényeinek, csupán az uralkodó diskurzusnak, a „jó modorként” számon tartott magatartásnak az áthágását jelenti. Az elorzott bankbeté­tek, biztosítások, műkincsek ügyében keményen föllépő nemzetközi zsidóság már tanúbizonyságát adta, hogy ha másképp nem megy, sutba vágja a fi­nom úri modort, és hajlandó – például a svájci bankokkal – akár a fenyegeté­sek nyelvén beszélni. Ezen újfajta poli­tikai stílus első, visszafogott szárnypró­bálgatásai fűződnek Feldmájer Péter nevéhez.**

Schweitzer József ma a magyar zsidó­ság első számú jelképe – kifelé és befe­lé egyaránt. Protokolláris alkalmakkor miniszterelnökökkel, államfőkkel, bíbo­rosokkal és egyéb főméltóságokkal ül egy sorban. A közösségen belül nyíltan nem lehet kívánságaival nyíltan szem­behelyezkedni – olyan ez, mintha a zsi­dók saját zászlajukat dobálnák meg. Hi­szen mindenképpen szükség van leg­alább egy emberre, akire a közösség felnéz, akit makulátlan tekintélyűnek vél. Ebben az érintett személyes adott­ságai mellett azonban legalább akkora szerepet játszik a magyarországi zsidó­ság torz önképe, a magyar közélet nem kevésbé torz zsidóságképe, és a hivata­los zsidó közösség szellemi szegénysé­ge. Külső és belső kényszertől egyaránt hajtva így nő szimbolikus és támadha­tatlan figurává Schweitzer József, aki aztán – e szereppel azonosulva és el­szokva minden kritikai hangtól – sértett hiúságában, akarva nem akarva, a hit­községi hatalom tényleges birtokosai­nak játszik kezére. Utóbbiak a dicsősé­get átengedik az országos főrabbinak, maguknak megtartják a politikai és gaz­dasági hatalmat, és megpróbálják a ve­zetésből kitúrni azt az embert, aki hatá­rozatlanul, nem túl sikeresen, de mégis­csak megpróbálkozott a Hitközség vala­melyes modernizálásával, működésé­nek átláthatóbbá tételével.

* Hogy a magyar nyilvánosság milyen erősen azonosítja a zsidóság fogalmát a Soával és az antiszemitizmussal, azt egyebek közt a zsidó folyóiratok szerkesztőinek időről időre fel­hangzó nyilvános zsörtölődésén, szemrehá­nyásán, átkozódásán lehet lemérni: a fősodrú magyar sajtó minden alkalommal pertraktálja az antiszemita megnyilvánulásokat, viszont a zsidóság pozitív oldalait, a közösség és a mo­dern világ szintézisét bemutató előadásokat, rendezvényeket, folyóiratszámokat roppant nehezen lehet a „torkán lenyomni”.

** Feldmájer Péter: Az osztogató igazságta­lanság elmélete és gyakorlata. Magyar Hírlap, 1999. január 5.