A gyűlölet kommunikációja

A közel-keleti helyzet megértése, a napilapok sajátosan elfogult tudósítá­sainak zsidó szempontból kulcsfontos­ságú dekódolása lehetetlen a palesztin közbeszéd, a Palesztin Hatóság (PA) médiájának megértése nélkül. Az auto­nóm terület virtuális arab államként viselkedik: kormányozni nem tud, de a cenzúrához, a szabad sajtó, a kritikus tudósítói hangok elnyomásához ki­tűnően ért. Ebben különbözik gyökere­sen a Közel-Kelet egyetlen demokráciá­jától, Izrael Államtól, ahol éppen a de­mokratikus szerepekből kifolyólag szin­tén problematikus a sajtó és kormány­zat viszonya, ám mindkét szereplő ter­mészetesen szabad.

Az amerikai külügyminisztérium és több civil, emberi jogi szervezet (Freedom House, Amnesty International, Hu­man Rights Watch) évek óta kifogásolja a PA sajtóelnyomó gyakorlatát; azt, hogy a PA területén szinte lehetetlen valóban független, kritikus anyagokat forgatni, és hogy komoly szankciókkal kénytelenek szembenézni azok a (főleg arab) újságírók, akik bírálni merészelik a PA-t vagy annak elnökét. Az 1995-ös palesztin sajtótörvény nem védi kellőképpen az újságírás, a véleménynyilvánítás szabadságát. A PA fenyege­tésekkel, nyomásgyakorlással, nem egyszer veréssel és kínzással éri el arab újságíróknál azt az elfogult tudósítói magatartást, amit a BBC, CHH helyszín­re küldött kritikátlan és felületes embe­rei sokszor önként és dalolva teljesíte­nek. A Reuters nem hajlandó terroris­táknak nevezni a Hamasz gerilláit, a BBC csak „militánsokként” aposztrofálja az Iszlám Dzsihád gyilkosait, a CNN iráni tudósítója nemrég „cionista agresszióról” beszélt teheráni anyagában, ha pedig az önkéntes azonosulás nem segít, a PA azonnal lecsap: így például több tévéstábot is a kamera elkobzásá­val fenyegettek meg, amikor azok a ta­valy szeptember 11.-e utáni – szeren­csére csak elszórt, nem jellemző – pa­lesztin utcai örömünnepeket forgatták.

Mindeközben a PA területén egyre súlyosabb a helyzet: a nagyrészt Ha­masz által fenntartott vagy támogatott szociális intézményekben, óvodákban, iskolákban, mecsetekben, köztereken, szociális és iszlám kulturális közpon­tokban nyíltan gyűlöletre uszítanak, megvalósítva természetesen azt a közvetlen és nyilvánvaló veszélyt, amely ki­zárja a „szólás szabadságára” hivatko­zó álszenteskedést.

A PA területén, a PA elnökének és legfelsőbb vezetőinek tudtával és aktív támogatásával fegyveres erőszakra buzdító „hazafias”, „iszlám” klippek lát­hatók a PA hivatalos tévécsatornáján, amelyekben például egy kisfiú ilyen szavakkal ösztökél bátorságra egy kődobáló még kisebb fiút: „Ne félj, ne félj, Allah velük van, a kezükben levő kő Kalasnyikovvá változott.” Egy másik klippben egy izraeli zászló előtt kipát viselő tanár oktatja állítólag a gyereke­ket Izrael határainak „a Nílustól az Eufráteszig” való kiterjesztésére.

Az ilyen klipekben agresszív izraeli katonák vernek és rúgnak palesztino­kat, főleg nőket és gyerekeket, tün­tetőkre lőnek valódi vagy könnygáztöl­tényekkel, a kamera közelről mutatja a lőtt sebeket, a síró gyermekeket, asszo­nyokat. A palesztin tévénéző soha nem látja az események előzményeit, a molotov-koktélokat dobáló fiatalokat, a mögöttük Kalasnyikovokkal tüzelő ter­roristákat. Hab a tortán, amikor a síró­szenvedő jelenetek egy részéről kide­rül, hogy csak játszott. A palesztin tele­vízióban rendszeresek a zsidógyűlölő, holokauszt-tagadó, az izraeli lakosság, a „cionista entitás” ellen gyűlöletkeltő felszólítások („minden fegyverünket a zsidók, Allah ellenségei, a Korán elát­kozott nemzete ellen kell fordíta­nunk”), és a nyílt fenyegetések („Allah segít abban, hogy a muzulmánok ural­kodjanak a zsidókon, felrobbantjuk őket Haderában, felrobbantjuk őket Tel-Avivban és Netanján”).

A sokat szenvedett palesztin népre egyébként akkora nyomást gyakorol „saját” vezetése, hogy a PA hivatalos lapja, az Al Hayyat Al Dzsedída szer­kesztőségi cikkeiben szabályosan meg­rója azokat a szülőket, akik nem enge­dik, hogy gyermekeik köveket dobálja­nak izraeli katonákra: „Ezek a destruktív, szörnyűséges egyének több kárt okoznak nekünk, mint a megszállók golyói, mert ők alkotják az ötödik hadosz­lopot.” A másik palesztin lap, az Al Ayyam meg nyíltan hazudik Izraelről, nyil­vánvaló tényeket hamisít meg: például a palesztin katonai törvényszék által 2001 februárjában, Hebronban kivégzett 55 éves Hassan Massalem-ről, kritikátlanul egyetértve tálalja a bírák ál­láspontját, hogy tudniillik Massalem együttműködött az izraeli hírszerzéssel.

A „megszállt” területek hivatalos hír- ügynöksége nem informál, ellenben szovjet pártidőket idéző stílusban szá­mol be Arafat és más vezetők nemzet­közi vendégeiről, látogatásairól, a talál­kozók a jelek szerint mindig „szívélyes, baráti légkörben” zajlanak. A PA dönté­sei nem demokratikus viták eredmé­nyei, hanem szűk körben hozott katonai napi parancsok, szigorú hangú felszólí­tások, közlemények, amelyek azonnal hitelüket vesztik, amint megnézzük, ki mennyire tartotta be őket. Egy nappal azután, hogy Arafat közölte, vasszigorral vetnek véget a Hamasz terrorizmusának Gazában és a Ciszjordániában (nyugati Part) (a palesztin elnök egyébként most nevezte először nevén a „terrorista akti­vitást”), és azonnal bezárják a Hamasz irodáit, az elnök emberei cellux-szalag­gal (!) ragasztották le nevezett irodák aj­taját, majd piros spray-vel feliratozták – mindez nyilván hatásos eszköz a terro­rista hálózat ellehetetlenítésére.

Legalább ennyire fontos, a világ köz­véleménye által nem észlelt fejlemény, hogy Arafat két nappal nevezetes „bé­kepárti” beszéde után, december 18-án Ramallahban elmondott egy másik szónoklatot, amely – arab közönségnek szánva -, már egyáltalán nem úgy hang­zott, mint az előző: „Isten segítségével jövőre Jeruzsálemben találkozunk, mert azért harcolunk, hogy győzelemre segítsük prófétáinkat (…), feláldozzuk magunkat a szent helyekért, (…), és ké­szek vagyunk arra, hogy hetven mártírt áldozzunk minden egyes mártírjukért ebben a kampányban, mert ez a mi szent földünk. „Hamisítatlan Palesztin kettős beszéd: Arafat kifelé, nemzetkö­zi fórumokon, ENSZ-rendezvényeken rendszeresen szidja ugyan Izraelt és a cionizmust, de békepárti, kompro­misszumkész félként adja el magát és ügyét; befelé, az arab nyilvánosságnak azonban rendszeresen a szent harc folytatásának fontosságát kommunikál­ja. Vagy azt, hogy az 1993-as oslói megállapodások csak időleges, taktikai lépések, a palesztin nép következő ge­nerációi majd befejezik, amit apáik el­kezdtek: a fegyveres harcot.

Seres László

(Forrás: Palestine News Agency, Palestinian Media Watch, honestreporting.com)