A biblicizmus: a második személy elsőbbsége

A második személy

Énekek éneke 8,6: ״Mert erős a szeretet, mint a halálכי־עזה כבלוח אהבה,״

Ez azt jelenti, hogy a ״Te” ugyanolyan erős (= nem gyengébb!), mint az ״Én”. És ebben rejlik – ebben van elrejtve – a nagy ezotérikum, és az élet titka és a halál titka, és annak a titka, hogyan le- hét kivédeni nem a halált, de a halál betörését életünkbe, nem a halál bekövetkezését, de azt, hogy úrrá legyen az életünkön, az életen belül.

Az életen belül a halál a halálfélelem formájában van jelen. Ez a halálfélelem az önmaga felé forduló Én szinonimája. A szeretet ennek ellenmozdulata: a Te felé forduló, a Te felé áramló Én. A nagy ezotérikum az Énnek ez a kettős-egy titka, amely az egész élet előjele: a lét értelmének mértéke.

Az Énekek éneke itt idézett mondata (״Erős a szeretet, mint a halál”, az itt adott értelmezéssel, hogy ti. nem gyengébb a Te, mint az Én) pontosan megfelel annak a szentírási igének, hogy ״szeresd felebarátodat, mint tenmagadat”. Itt is azon van a hangsúly, hogy ״nem kevésbé, mint tenmagadat”, ״ugyanannyira, mint tenmagadat”. Ez a zsidó vallás alapmagatartását fejezi ki az immanencia és transzcendencia viszonyának kérdésében: az immanencia és a transzcendencia egymásból nyerik értelmüket, és ez jelentkezik a zsidóság kettős-egy létében: abban, hogy a zsidóság vallás és nép. Amikor Szabó Lajos azt mondta, hogy ״Isten definíciója az egyház élete”, ezzel alapvető zsidó meghatározását adta Isten definíciójának. Ez a Kabbalában (a Zóhárban) a sechíná (שכינה ) mint ״Izrael közössége”. És ez adja az értelmét is a Kabbalának, a Kabbala értelmezés-központúságának, de nemcsak a Kabbaláénak, hanem már a Talmudnak is, ez maga a rabbinizmus. Az értelem értelmezése mint a létezés értelme azonos a második személy itt jelzett értelmezésével.

Goethe: ״Denn das Leben ist die Liebe und des Lebens Leben Geist” (Mert az élet a szeretet, és az élet élete szellem.)

Ez átültethető a második személy és általában a ״másik”, a ״heterostrophé” közegébe. A szellemet az különbözteti meg az egyszerű, közvetlen (״unvermittelt”) második személytől, hogy a második személy hierarchikusan adott másik második személye felé is fordulunk benne – végső fokon tehát a ״Te = Isten” azonosság felé.

A kétféle szeretet, a kétféle második személy itt jelzett különbsége (csak úgy, mint „Leben” és „Geist” goethei különbsége) a pszichikus és a szellemi különbségeként is leírható.

Az autostrophé mint a halál (halálfé­lelem) betörése más oldalról is evi­denssé tehető: a halálról azt tudjuk, hogy „Én” (úgy, ahogy magamat a szel­lemi szférán kívül felfogom) „megszű­nők létezni”, de a „más” nem szűnik meg létezni. A „másnak” ez a halhatat­lansága is hozzátartozik ahhoz, amit a halálról tudok. És ez az igazi tartalma annak, hogy „biztos, mint a halál”. Ez a „kettős” tudás együtt!

Az „én” halhatatlanságom csak annyi­ban, amennyiben „azonosulok” más­sal. Ez a heterosztrófia.

Ezért: szeresd felebarátodat, mint tenmagadat! Ez használati utasítás a halhatatlanság eléréséhez. „Felebará­tod”: ez a „más”. És ennek a használati utasításnak az indoklása: „Erős a szere­tet, mint a halál.” És mindennek a for­rása: „Szeresd a nevet, a te Istenedet egész szíveddel, egész lelkeddel, és minden nagyoddal “!( מאד)

Ha valakinek azt mondaná egy előtte megbízható tekintélynek számító ember: ״A halhatatlanságot csak akkor nyerheted el, ha hiszed, hogy van Isten, hogy ennek az Istennek a létezése fontosabb, mint a halhatatlanság, és hogy ő adja a halhatatlanságot” – akkor mit tehet ez a valaki, akinek számára a halhatatlanság valójában a legfontosabb? Ha azt válaszolja: ״Ezt nem hiszem” – ezzel eljátszotta a halhatatlanságát, lemondott a halhatatlanságról. Ha azt hazudja, hogy hiszi, nem ér vele semmit, mert hiszen halhatatlanságának feltétele nem az, hogy ezt a választ adja (hazugul), hanem az, hogy valóban higgye, amit az autoritás mondott. Ez az ״autoritás” egyébként precízen kifejezve azt jelenti: ״tudja” a halhatatlanságra vágyó, hogy így van, ״megtudja”, hogy így van, értesül róla – csak éppen nem hiszi. Márpedig a feltétel éppen ez a hit: olyan megismerés, amelynek egész tartalma az evidencia gyújtópontjába gyűlt.

Pedig amit itt leírtam, nem játék egy fikcióval, hanem maga a meztelen igazság: a halhatatlanságot nehéz elnyerni, csak így lehet elnyerni, ezzel a feltétellel. Ez a halhatatlanság paradoxona is: a legfontosabb az ember számára, de csak akkor nyeri el, ha megszűnik a legfontosabb lenni, ha a második helyre szórni Isten létezése mögött. Ez az a „szélesebb kör”, amit a halhatatlanság-vágy köré kell rajzolni, hogy annak melléktermékeként megvalósuljon a halhatatlanság.

Szeresd ellenségedet

„Szeresd ellenségedet!” Az „Ótestamentumban”: Mózes II. könyve 23, 4-5: „Ha rátalálsz a te ellenséged ökrére vagy szamarára, amely eltévedt, juttasd vissza hozzá. Ha látod ellenséged szamarát, amint leroskad terhe alatt, ne tedd, hogy őt magára hagyod: inkább hagyj mellette segítséget.” És Mislé (Példabeszédek) 25, 21-22: „Ha éhezik a gyűlölőd, adj neki kenyeret, és ha szomjazik, adj neki inni vizet; parazsat gyűjtesz a fejére, és az Örökkévaló megfizet neked.” Vö. Szabó Lajos előadása az ellenség szeretetéről.

„Szeresd ellenségedet” – ez azt jelenti: „szeresd a bűnt”; mert valójában a bűn az „ellenségem”. „Szeresd!” – ez azt jelenti: „azonosulj vele”, „légy minél érzékenyebb, szüntelenül érzékenyebb és érzékenyebb iránta”, mert szeretni annyi mint azonosulni (bár nem azonossá válni) valamivel vagy valakivel; azonosulni: egyre közelebb és közelebb kerülni hozzá. („Örök approximáció”, vagy Derrida „différance”-a!) Tehát azonossá válni mínusz egy: „gap”². Ez a kontinuitás-diszkontinuitás paradoxon a szeretet lényege: „a személyiség-differenciál” átvitele egy (vagy több) (a buddhizmus esetében pedig: minden) más létezőhöz való viszonyomra.

Másrészt meg is fordíthatjuk a szituá­ciót. Ha a „szeresd ellenségedet” azt je­lenti: „juss minél közelebb a bűnhöz”, „légy minél érzékenyebb a bűn iránt” (de soha el ne érd: „mínusz egy”!, „kísér­tés”!), úgy ez azt is jelenti: értsd meg a bűnt minél jobban. Ha annyira közel jutottam hozzá, hogy már önmagamat is „szinte” azonosnak tudom vele, „bű­nösnek” tekintem magam: eljutottam az alázat „szinte” legmélyebb pontjára; és akkor az, hogy „ellenség”, már nem a „bűnt”, hanem az „erényt” jelenti szá­momra. És akkor az egész megfordul: „szeresd ellenségedet!”, akkor már azt jelenti: „szeresd az erényt!”, „azonosulj vele!”, „légy minél érzékenyebb, szünte­lenül érzékenyebb és érzékenyebb az erény iránt!”, „kerülj egyre közelebb és közelebb az erényhez!” = győzd le azt az ellenállást magadban, amely útjában áll ennek a közeledésnek. Vagy: „tökélete­sedj!” (S mint ahogy a bűn itt erénybe csap át, az ellenség is felebarátba.)

De a „bűn” egyrészt: individuáció, másrészt „önmagunk felvilágosításának elmulasztása” (Baader). Ebből a perspek­tívából is újra kell gondolni az egészet.

A kulcspozíció itt: az „alázat”. Vagy ennek ellentéte: a „gőg”. Ha tö­kéletesnek tekintem magam, a „sze­resd ellenségedet” azt jelenti: „légy bű­nös!” A gőgnek nincs más mozgási pályája – csak a zuhanás a bűn felé: a „bűnbe esés”. A gőgösnek nincs más választása, mint elmulasztani önmaga felvilágosítását. És individuálódni – el­különülni. A gőg elszigetel. Az alázatnál épp az ellenkező a helyzet: az alázatos számára a „szeresd ellenségedet” azt jelenti: „légy minél tökéletesebb”. Te­hát „szentek legyetek, mert szent va­gyok én, a Név, a ti Istenetek!”

A zsidóságban eleve benne van a „sze­resd ellenségedet”-nek ez az értelmezé­se. Azáltal, hogy „a Név a te Istened (a Név: Egy)”, és azáltal, hogy a Név kiejthetetlen a véges ember, az elkülönült egyén, az elszigetelt ember számára – úgy, ahogy A zsidóság két útja leírta. A transzcendenciának (amely magában foglalja az immanenciát!) ez az értelme.

A krisztológiai (szövegszerűen: az evangéliumi) „szeresd ellenségedet”-nek ez az értelme. Explikálja azt, amit a zsi­dóságban a Név kiejthetetlensége és amit az a parancs, hogy „szeresd a Ne­vet, a te Istenedet egész szíveddel, egész lelkeddel és egész tehetségeddel” implikál. Talán még azt is mondhatjuk: destrukturálja. A „dekonstrukturálás” valójában destrukturálást jelent, hiszen a struktúra a rendelkezésre álló legszélesebb (vagy relativálva: szélesebb) sor. A végső struktúra a mennyek országa (a keresés pillanatában).

„Keressétek először a mennyek or­szágát!”: ez maga a név kimondhatatlansága és a „szeresd!” parancsa egybeötvözve. És a „szeresd ellen­ségedet!” úgy fordítható le: „keressé­tek!” (a/ először, b/ a mennyek or­szágát), kutassátok fel és világítsátok át az ellenállást ezzel a judeozófiai és/vagy krisztológiai paranccsal szem­ben. Ehhez még hozzátartozik az is, hogy „szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!” A „felebarátban” egyébként az „ellenség” is benne foglaltatik.

A szellem értelmezéséhez

A szellem ott kezdődik, ahol a nárcizmus véget ér. Vagy általánosabban ki­fejezve: ahol egy létező kilép önmagá­ba zárt létezéséből. Ez azt is jelenti, hogy a szellem a szeretet drámája mint identifikációs dráma.

A biblicizmus a szellem ilyen értel­mezését támasztja alá.

A teremtéssel Isten kilép önmagába zárt létezéséből. A teremtés a ״szellem” igésített formája. ״Kezdetben” Isten meg- teremti a szellemet; a teremtésgondolat paradoxonjai mind ebben gyökereznek. Mert itt olyan aktusról van szó, amellyel a szellem megteremti önmagát.

Ennek a paradoxonnak másik kifejezési lehetősége: a ״kezdetben” a szere- tét megteremti a szeretetet, azzal együtt, ami ennek a szeretetnek a tárgya lehet.

Ebben a pontban is, az előzőben is a szellem, illetve a szeretet meg- határozása van elrejtve. Rejtve is ma- rád, mert mindkettő éppúgy meghatározhatatlan, mint ahogy az isteni Név kimondhatatlan.

״Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet”: שמים és ארץ . Ez a ״fent” és a ״lent” = a teremtő szellem és a működésének feltételét képező ellenállás ezzel a működéssel szemben.

Ez azonban nem az első polaritás a Biblia első versében. A Kabbala (Weinreb szerint) mindjárt a polaritás jelzésével eredezteti az egész Tórát: ״bét” ( ב ). Aztán: kezdetben ״az eget és a földet” teremti Isten, még- pedig mint polaritást: ez a ״fent és lent”, a ״felső és alsó” polaritása. Harmadszor: a ״ , שמיםaz ég” nyelvi formájában már önmagában is polaritás: a duális formája.

A szellem ott kezdődik, ahol a magánvaló Egy helyébe az egy és más polaritását jelentő Egy lép.

Ezt úgy is kifejezhetjük: a szellem a fellazított Egy. Ebben a fogalmazásban a szellem mint a kérdés ősformája jelenik meg, az ״Egy” pedig mint a válasz ősformája, mint önmagát (a teremtés aktusával, a kezdetben) kinyilatkoztató ״Egy”.

Az a fellazultság, ami a kérdésnek ebben az ősformájában jelentkezik, héber nevén נקב (lyuk, ״gap”!), ennek nőnemű alakja, נקבה pedig magát a nőneműt jelenti. Ezzel összefügghet az is, hogy a ״szellem” héber neve: רוח, nőnemű. A ״hímnemű” viszont héberül זכר , ami azt is jelenti: ״emlékezni”. Az emlékezés valóban leírható mint olyan szublimált, leheletfinomságú mozdulat, amely a kérdést mint fellazítottságot visszazárja válasszá.

Az ״Egy” úgy jelenti az ״egy és más” polaritását, hogy a polaritás két tagját szétbonthatatlanul egymásra vonatkoztatja. A polaritás nem ״kettő”, hanem egy és három. ״Egy”, mert a polaritás bonthatatlan egység. Három, mert ez a bonthatatlan egység három elemből áll: az egymással polaritásban levő két tagból és ennek a két tagnak bonthatatlan egymásra vonatkoztatottságából.

Hogy ״kettő nem létezik”, azt jelenti, a polaritás nem szakítható szét.

A polaritás a legmélyebb ellentmondás. Ezért az, hogy kezdetben teremtett Isten, tehát hogy kezdetben megteremtette a szellemet, ami azt is jelenti: az őspolaritást, úgy is kifejezhető: kezdetben teremtette a (legmélyebb) ellentmondást.

A szentség értelmezéséhez

A teremtő Isten először saját szentségét teremti meg. (Vö. még Szaadja gáon: világosság és kávod! ( ( כבוד

קדוש =) קדש)= szent, heilig, hierosz (= sacer), hágiosz, hosziosz (= sanctus).

A ״szent” a transzcendenset jelenti, az egyetlen magánvalót, amitől tehát az alanyt szakadék választja el (az a szakadék, amit a teremtő a teremtéssel teremt!), tehát a tökéletes függetlenséget, az ״in intellectu” helyett az ״in re”-t. A szent tehát valóban maga az ״abszolútum”. Ez az abszolútum pedig maga az abszolút idegenség mindaddig, míg a szentséges meg nem szenteli azt, akinek számára abszolút idegen. A hit paradox követelménye annak elérése, hogy ez az abszolút idegen megszűnjön idegen lenni, de úgy, hogy mégis abszolút független maradjon a hívőtől; tehát, hogy szakadékot kell a hitnek át- hidalnia, de úgy, hogy a szakadék még- is megmaradjon (vö. a Név paradoxona!). A szent létezése, a szentséges léte a legmélyebb ellentmondás.

Minden azonosság, sőt minden ha­sonlóság is ebből az alap-ellentmondásból születik.

Kifejezhetjük a valóság alapszerkeze­tét úgy is, hogy a „szent” mint az abszo­lút idegenség teremti meg – ennek az abszolút idegenségnek tényével – a nyelvet. Az idegenség elviselhetetlensége – ami maga az abszolút ellentmon­dás tarthatatlansága, tehát az azonos­ság realitásának körülírása – úgy terme­li ki magából a nyelvet, mint a kagyló a gyöngyöt; és ez éppen az az aktus, amit úgy írtam le, hogy „a szentséges meg­szenteli azt, akinek számára abszolút idegen”. Ez rejlik a mélyén annak is, amit Szabó Lajos „az egyház nyelvszen­telő szolgálatának” nevezett. Ugyancsak ez rejlik a mögött is, amit Jacob Böhme Ungrund-járól mondtam; az Ungrund önmagában véve a tiszta extenzitás le­hetetlensége (ez a lehetetlenség a „Sucht” benne), és mert a tiszta exten­zitás lehetetlensége, működése az intenzió: a formálódás. És az abszolút rejtőzés lehetetlenségének valósága.

Az abszolút rejtőzés lehetetlensége: az abszolút nárcizmus lehetetlensége. A má­sodik személy primátusa. Ez a hit gyöke.

Biblicizmus: a második személy elsőbbsége.

Az idegenség elviselhetetlensége: a szeretetnélküliség elviselhetetlensége.

Minden teremtés a szeretet – egy sze­retet – lehetőségének megteremtése. Ez az értelme annak, hogy a teremtés szakadékot teremt. A szakadék a szere­tet – „Objekt-Libido!” – feltétele. A sza­kadék létezésében jelentkező le­hetőség realizálása a szeretet.

A második személy a buddhizmus­ban a morális magatartás feladatává vá­lik – akárcsak több mint két évezreddel később Kantnál.

A szerelemben és szeretetben a má­sodik személy sohasem feladat, hanem a szerető mint szerető létének forrása. Ezért a szeretetben a szerető léte szün­telenül potenciálódik.

Isten mint a második személy elsőbbsége. De ez kevés: ennek az el­sőbbségnek van elsőbbsége minden mással szemben. És annak az elsőbb­ségéről van szó, aki mindenkinek a szá­mára, sőt az egész lét számára máso­dik személy.

Az itt következő három írást Tábor Béla 1983 és 1992 között keletkezett szövegeiből válogatta, összeállította és sajtó alá rendezte Surányi László és Tábor Ádám.

2. gap = rés, hasadék, szakadék