Szombat előfizetés 2017

Vigyázó szemetek Ciónra vessétek I.

Írta: Schweitzer Gábor - Rovat: Archívum, Történelem

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Nézetek a magyarországi cionista mozgalomról a két világháború közötti zsidó sajtóban

Mert Ciont választotta ki az Örökkévaló, azt kívánta lakóhelyéül:

Ez lesz lakóhelyem örökre, itt fogok lakni, mert így kívánom!

(Zsolt.132,13-14.)

Adjanak nekünk szuverenitást a földkerekségnek egy, a mi igazolt, népi szükségleteinknek megfelelő darabján, minden egyébről mi magunk fogunk gondoskodni.”

(Theodor Herzl)

  1. Bevezetés helyett

Az elmúlt évtizedek valóságos szellemi “cordon sanitaire”-t vontak a legújabbkori magyarországi zsidó história egyik, talán kulcsfontosságú területe, a hazai cionizmus, illetve a cionista mozgalom története köré. Ennek szerteágazó okait itt és most feltárni nem lehetséges. Mindössze egy-két gondolatot említenék csupán. A mellőztetés okai úgy gondolom elsődlegesen Magyarország kül- és belpolitikai berendezkedéséből, illetve úgynevezett ideologikus megfontolásokból fakadtak, ám s ez véletlen egybeesés a zsidó közvélemény egy része is megnyugvással vehette tudomásul a szilenciumot. A helyzet mára mindenféle szempontból megváltozott. Nincsenek, nem is nagyon lehetnek tabuként kezelt, illetve nem létezőnek deklarált témák.

Jelen dolgozatban arra a kérdésre kívánok választ keresni, miként látták a cionizmust annak hívei, illetve ellenfelei. Nem lehet célom a cionista mozgalom történetének bemutatása. Érzékeltetni szeretnék mindössze egy akkoron sokakat érdeklő zsidó társadalmi, politikai és vallási színezetű problémát. Segítségül a zsidó sajtót, illetve annak egy csekély, ám befolyásos részét használtam fel. A kortársak szemével szeretném láttatni, vagy legalábbis szemléltetni a különböző álláspontokat. Négy, egymástól eltérő irányvonalat reprezentáló zsidó sajtótermék a kongresszusi, azaz neológ hitközség lényegében hivatalos lapja, a Szabolcsi Lajos nevével fémjelzett ״Egyenlőség”; az ortodoxia hasonló funkciót betöltő, Groszberg Jenő szerkesztette „Zsidó Újság”-ja; a Magyarországi Cionista Szervezet, majd Szövetség korszakunkban Raab Andor, Richtmann Mózes és Schönfeld József által vezetett orgánuma, a ״Zsidó Szemle” és Patai József irodalmi és művészeti folyóirata, a „Múlt és Jövő” írásai adják a felhasznált források gerincét.

Témámat rövid részkorszakokra osztottam fel, mindegyik valamilyen módon sorsfordulója a magyar és a zsidó történelemnek.

Előadás a ״Zsidó szellemi élet Magyarországon a két világháború között” címmel rendezett konferencián, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Tanári klubjában, 1992. április 7-én. Szerkesztett, kiegészített változat.

Az első korszak az 1919-21 közti időszak. Ez az a néhány év, amikor a vesztes világháború és a bukott forradalmak után megpróbál az ország egy konzervatív politikai struktúra alapján talpra állni.

A második 1926-27. Ezek az esztendők nem csupán a konszolidáció kiteljesedését jelzik számunkra. A hazai cionista mozgalom két szervezete, a Magyar Zsidók Pro Palesztina Szövetsége (a továbbiakban: Pro Palesztina Szövetség) és a Magyar Cionista Szövetség (a továbbiakban: MCSz) kezdte meg működését, illetve az utóbbi esetében nyert legalitást.

A harmadik korszak egy-egy dátumhoz kötődik: 1933. Hitler és a nemzeti szocializmus németországi hatalomra jutásának éve, míg 1938 az úgynevezett első magyarországi zsidótörvény meghozatalának esztendeje. E korszakkal most csak annyiban foglalkozom, amennyiben új szemléletet mutat az előző részkorokkal szemben. A nácizmus korára – de már egy másik dolgozat keretei között – még vissza kívánok térni.

A cionizmussal foglakozó szakirodalom eléggé mostohán bánik a magyarországi cionizmus bemutatásával. Néhány monográfián és tanulmányon kívül nagyon szűkre szabott információhoz juthat az érdeklődő. Igaz, most tárgyalt korszakunkban, vagyis a két világháború közötti évtizedekben, a magyarországi zsidóság létszámához, gazdasági és szellemi kapacitásához képest viszonylag csekély volt a cionizmus hatása. Egy néhány mondattal akár el is lehetne intézni: a hazai cionizmus néhány ezer embernél s szerény pénzösszegeknél többet nem tudott mozgósítani céljaira. Az ortodoxia elsősorban vallási megfontolásokból; a neológia többsége pedig hagyományos politikai asszimilációja s patriotizmusa miatt utasította vissza a cionista gondolatot, illetve annak bármiféle válfaját. Ezt a képet azonban tovább lehet és kell árnyalni!

E dolgozat néhány olyan egykorú problémát is felvet, amelyek mentén többé-kevésbé kirajzolódnak a cionista és a nem-cionista vagy éppenséggel anticionista álláspontok. E problémák: a nemzetiségi kérdés, Palesztina, azaz a Szentföld támogatása, a hitközségek és a cionizmus/cionisták viszonya.

  1. Cionizmus kontra patriotizmus?

Az első korszak: 1918-19 a történelmi Magyarország felbomlásának az ideje. Az ország túl van egy vesztes világháborún, és szembe kell néznie az országhatárok drasztikus átrajzolásával. A hazai zsidóság a területvesztések következtében népességének közel a felétől szakadt el. Az akkor már két évtizedes múltra visszatekintő cionista mozgalom szintén jelentős felvidéki, erdélyi illetve délvidéki bázisaitól, aktív tömegeitől esett el. E tény 20 éven át, a részlegesen sikeres területi revízióig rányomta bélyegét a cionista szervezetre. A mérleg másik serpenyőjében azonban volt egy-két reményre jogosító momentum. Az egyik az 1917-es Balfour-deklaráció volt, mely kilátásba helyezte a világháború végeztével Palesztina területén a brit mandatáriust, melynek végcélja a zsidó nemzeti otthon létrehozásának elősegítése, azaz lényegében az 1897-es első baseli cionista világkongresszuson megfogalmazott és elfogadott politikai célkitűzés volt. A másik, a wilsoni elvekből levezetett, utóbb a világháborút lezáró versailles-i békekonferencián is képviselt zsidó nemzeti, illetve nemzetiségi kisebbségi léthez való jog volt.

A rövid életű Károlyi-kormányzat s annak nemzetiségi ügyekkel foglalkozó minisztere, Jászi Oszkár nem zárkózott el a magyarországi zsidóság, mint etnikai kisebbség elismerésétől.3

A zsidó nemzetiség, mint politikai és ideológiai konstrukció, egyik kisebbségi nézete volt igaz, rövid ideig a cionizmusnak s ezt a felfogást ez idő tájt a magyarországi cionisták egy része is osztotta. Lényegi eltérés van ugyanis a két felfogás között. A zsidó nemzetiségi koncepció hirdetői az egykori Osztrák-Magyar Monarchia területén, a Baltikumban, Lengyelországban s Oroszországban nem kevés hívet szerzett magának e gondolat , (gondoljunk csak például Simon Dubnow-ra és az úgynevezett autonomistákra) a szülőföldön kívántak kisebbségi jogokra igényt formálni, ezen belül elsősorban kulturális, részben pedig igazgatási autonómiához jutni. A két világháború közti időkben gyakorlati eredményeket is sikerült elérniük. A palesztinai kolonizáció s a nemzeti otthon iránti igény természetszerűleg nem lelkesítette követőiket. A cionisták tisztázván a táborukon belül is megjelenő nemzetiségi felfogás okozta teoretikus bonyodalmakat száműzték köreikből a nemzetiségi gondolatot.4

A cionista mozgalom Magyarországon 1919 elején még nem vonta meg e distinkciót. A Zsidó Szemle 1919 elején arról tudósít, hogy amennyiben a magyarországi zsidóság tovább halad jelenlegi útján, menthetetlenül el fog pusztulni! „…meg akarunk maradni zsidóknak. Zsidó népnek. Zsidó fajtának és zsidó nemzetiségűnek. Tesszük ezt magunkért és hirdetjük, hogy ez a mi hitünk a világ semmiféle fajtájú hazafiságával nem ellenkezik. Aki zsidó nemzetiségű, lehet a hazának legjobb polgára…”5

Rendkívül merész gondolatot kockáztatott meg a cikk írója, ugyanis a ״zsidó nemzetiségi” politizálás jelszava ezt megelőzően gyorsan jegyezzük is meg, hogy 1918-19-et követően sem szerepelt a magyarországi cionizmus eszköztárában. Épp ellenkezőleg! Minduntalan azt hangoztatták – nem is tehettek mást -, hogy a cionizmus Magyarországon nem fog nemzetiségi mozgalommá alakulni. Tették e deklarációt egyfelől azért, hogy a magyar nacionalizmus előtt ne tűnjön „idegennek” a mozgalom; másfelől pedig ugyanerről akarták biztosítani a hazai zsidó közvéleményt, s természetesen egyúttal megnyerni a születő mozgalom számára. Nem véletlen, hogy szinte a legelső hazai cionista dokumentumban az 1897-ben alakult nagyszebeni „Ción-egylet” alapszabályában már kifejtik azt az érdekes s a későbbiekben is vissza-visszaköszönő nézetet, miszerint a cionizmus nem, hogy nincs elleniében a patriotizmussal, hanem éppenséggel a magyar zsidóság így a magyar nemzet érdeke is, hogy a nyomorgó kelet-európai zsidó tömegek ne Magyarországon találjanak menedéket, hanem Palesztinában.6 (Az akkor még eszükbe sem jutott, vagy, ha igen, akkor nem merték leírni, hogy Palesztina egyszer a magyar zsidók számára is otthont jelenthet majd.) Ez az érv persze sem akkor, sem később nem győzte meg zsidó ellenfeleiket. Ádáz sajtóviták kísérték a kibontakozó hazai cionista mozgalmat. Mit is írt a század elején a magyarországi cionizmus egyik pionírja, Bisseliches Mózes: „Zsidó nemzetiségi törekvésekről Magyarországon szó sem lehet, nincs meg annak semmi feltétele. (…) …a zsidókat csak a magyarok emancipálták, úgy, hogy érdekeik csak a magyarok érdekeivel eshetnek össze, a zsidók az országon belül nemzetiséget nem képeznek, a többi nemzetiséghez pedig semmi érdek, semmi kapocs nem fűzi.”7

Mi tehát a konklúzió: a cionizmus így vélekedtek a cionisták nincs ellentétben a magyar patriotizmussal. Szélsőségesen ellenséges hangot megütő kritikusaik viszont nem riadtak vissza még attól sem, hogy egyszerűen hazaárulásnak minősítsék a mozgalmat. A szelídebb hangú bírálók megelégedtek azzal, hogy ״fantazmagóriának” vagy ״hóbortnak” nevezzék a cionizmust.8 Ez volt a fogadtatás korszaka. Utóbb az elítélő hangnem sokat finomult, de ahhoz a magyar és a világtörténelem tragédiája kellett!

Visszatérve 1919-hez, a Zsidó Szemle előbb idézett számában olvasható Richtmann Mózes szintén egyike az első hazai cionistáknak írása, amelyben Jászi Oszkár nemzetiségi politikájának következményeit vonja le:

„A cionizmus tehát, amely egy Magyar Svájcban politikai nacionalizmust követel, egy kis Magyarországban csak az ethnikai nacionalizmus alakjában nyilvánulhat meg.”9 Jászi elképzelésein túl, Richtmann már számol a várható területi változásokkal, s ennek a zsidóságot érintő egyik következményével is.

  1. január 19-én a cionista szervezet akkori elnöke, Strausz Adolf szükségesnek tartja újólag leszögezni nem először és nem is utoljára a magyarországi cionizmus történetében -, hogy a „magyar hazafiság és cionizmus nem ellentétes fogalmak, csak a botor elme vagy a rosszindulat állíthatja egymással szembe” e kettőt.10

A hazafiatlanság vádja mellett jelentkezett az a felfogás is – az előzőekben tulajdonképpen már felvetődött a probléma -, amely semmiféleképpen sem tartja megengedhetőnek a magyarországi zsidóság nemzeti kisebbséggé való deklarálását, hangoztatva s hangsúlyozva, hogy a zsidóság csak vallásfelekezet és semmivel sem több. Az ״Egyenlőség” hasábjain jelent meg 1919 elején az Országos Rabbiképző Intézet tanári karának nyilatkozata:

„A zsidó vallás független országtól és államtól, néptől és nemzettől (…) a zsidóság már kétezer év óta csak vallás és nem nemzet vagy nemzetiség (…) Vallási eszméinknél és hittestvéri érzéseinknél fogva csüggtünk és csüggünk a Szentföldön, melyen üdvözölünk és támogatunk minden törekvést, amely érdekében történik…, de politikai áramlatoktól (…) magunkat nem befolyásolhatjuk. Azt vallottuk és azt valljuk, hogy a magyar zsidóság a magyar nemzet szerves része, az volt és az marad.”11

E sorok mögött kétségkívül az a politikai meggyőződés húzódik s ebben mind a neológia, mind az ortodoxia egyetérthetett -, hogy továbbra is a liberális emancipáció talaján kell megmaradnia a magyar zsidóságnak. Lényegében már ugyanezt a gondolatot fejezte ki két évvel korábban, a ״Huszadik Század” c. folyóirat híres ankétja alkalmával a Rabbiképző világhírű rektora, Blau Lajos, miszerint a magyar zsidóságból nem lehet, de nem is szabad “corpus separatum”-ot csinálni.12 Egy másik „Egyenlőség”-beli írásban az alábbiakra lehetünk figyelmesek:

„Egy maroknyi cionista miatt, kik itt idegenek akarnak lenni mindenáron, nem engedhetjük támadni és tönkretenni véres verítékkel kiküzdött helyünket és munkánkat e hazában…”13 A nemzetiségi léttől való elzárkózás tehát kifejezésre juttatja a jogi s társadalmi emancipációba, a politikai és kulturális asszimilációba, a felekezeti recepcióba vetett rendíthetetlen hitet.

Végül is itt egy alapos félreértésnek, az állampolgári lojalitás és a nemzetiségi hovatartozás összekeverésének és összemosásának lehetünk tanúi. A magyarországi zsidóság lojalitását a cionizmus sohasem tagadta. Ellenkezőleg! A világháborúban a mozgalom vezetői éppúgy kitűntek katonai helytállásukkal, mint a nem-cionista harcosok. Azt sem hangoztatták – csak majd jóval később -, hogy a magyar zsidóságot Palesztinába kívánják transzportálni. Hosszú éveken át szó sem volt arról, még cionista berkeken belül sem nagyon, hogy – leszámítva a chalucokat – az alija őket is érinti.

Egy fontos momentumról azonban mégsem feledkezhetünk meg. A világháború következtében Magyarországtól elcsatolt területek zsidó népességének tekintélyes hányada kultúrájában s nyelvében a magyarsághoz kötődött. Nem lehet véletlen, hogy a kialakuló utódállamok magyarellenes politikája különösen Erdélyben és a Felvidéken szorgalmazta a magyarságtól való elszakadást s bátorította a nemzetiségi törekvéseket. Erre utal Szabolcsi Lajos egyik írása is:

„Egy szerb csapat, egy cionista gyűlés, és ti már nem a magyar, hanem a külön zsidó nemzetiséghez tartoztok?”14 A dorgáló sorokat a temesvári zsidóknak címezte írójuk. Nem lehet rokonszenves az a törekvés egy öntudatos magyar zsidó számára – sugallja Szabolcsi kritikája -, amely a magyarság ellenségeitől indul ki. Nem járhatják ugyanazt az utat a magyarországi zsidók sem, amit az ország ellenfelei a határokon túli magyar zsidóknak ajánlottak.

A zsidóság felekezeti jellegének túlontúli hangoztatására illetve annak visszásságaira viszont Patai József hívja fel a figyelmet:

„…hirdetni, hogy a zsidóság csak vallás, és ugyanakkor nem tartani ebből a vallásból úgyszólván semmit, és ugyanakkor mellet verdesni – ’én jó zsidó vagyok’ – és ugyanakkor megrugdalni azokat, akik a zsidóságot mint népet akarják megmenteni, legalábbis nem logikus, sőt inkább patologikus. Vagy-vagy.”15

E gondolattal kapcsolatban időszerűnek tűnik a cionizmus és a hitközségek kapcsolatáról szólnunk. Theodor Herzl egyik jól ismert kijelentése szerint a cionizmus a zsidósághoz (értsd: judaizmushoz) való visszatérést jelenti a Palesztinába való visszatérés előtt. Herzl jól látta, hogy a zsidóság szellemiségétől elfordult tömegeket hisz jócskán léteztek ezek a „tömegek” előbb a zsidóság számára kell visszahódítani, s csak aztán kell megnyerni őket a cionizmusnak. Azaz küzdeni kell az asszimiláció minden formája ellen (ebben a vonatkozásban még a cionizmussal szembehelyezkedők egy része is elismerte a cionisták érdemeit).16 Ennek jegyében született az újabb jelszó: „Hódítsátok meg a hitközségeket!” A hitközségek szellemi és materiális, azaz pénzügyi, gazdasági, szociális és oktatási infrastruktúrájukkal (s nem utolsó sorban politikai kapcsolataikkal) a zsidóság alapegységeit jelentik. Ez a háttere és oka annak a küzdelemnek, amelyet a hazai cionizmus hívei a hitközségek vezetésébe való bekerülés érdekében vívtak. Természetesen az örök ellenzék hálátlan szerepe jutott nekik. Kritikával illették gyakran nem is egészen alaptalanul a hitközségek antidemokratikus jellegét (elsősorban a választási rendszert), bírálták a zsidó oktatás s az ifjúsággal való foglalkozás hiányosságait, és ezenkívül még egy sor kérdésben hallatták hangjukat. A legnagyobb magyarországi neológ irányzathoz tartozó közösség, a Pesti Izraelita Hitközség háromszáz fős képviselőtestületébe korszakunkban csak néhány cionista képviselő került be. Az elöljáróság vagyis a világi vezetés tagjai között viszont egyáltalán nem volt cionista. Néhány más hitközségben így a budaiban, a hatvaniban és a debreceniben ideig-óráig nagyobb befolyásra tett szert egy-két cionista vezető (így a harmincas évektől a hatvani neológ hitközség élén az illusztris cionista Fodor Lajos állt). A Pesti Izraelita Hitközség esetében viszont sorra kudarcot vallottak azok a kísérletek, melyek arra irányultak, hogy a választások idején ún. ellenzéki programmal fellépő érdekcsoportok támogatásával jelentősebb cionista erők is bekerüljenek a hitközség vezetőségébe (ebben a vonatkozásban is észlelhető némi változás a harmincas évek második felétől, de különösen ám érthető okoknál fogva az első zsidótörvény után).

1919 ősze az ellenforradalmi korszak nyitánya. Az ország a terror és az erélytelen kormányok árnyékában a győztes nagyhatalmak által követelt demokratikus nemzetgyűlési választásokra készül. A ״Zsidó Szemle” a zsidó nemzetiségi politika szükségességéről vitázik, vajon szükséges-e külön zsidó pártot, érdekképviseleti szervet indítani a választásokon; az ״Egyenlőség” pedig a demokratikus pártok támogatása mellett agitált.

„Öntudatos zsidó nem segíthet elő olyan zsidó nacionalizmust – írja az „Egyenlőség” publicistája -, mely a magyarságtól, a magyar törvényektől és az egyenjogúsítás szellemétől végzetes távolságba ragadna minket és amely zsidó nemzetiségi politika egyenlő volna az emancipációról való lemondással.”17

Az ellenforradalom hatalomra kerülése maga után vonta a politikai antiszemitizmus mondhatni kormányzati szintre emelését is. Ezt az 1920-ban elfogadott ún. „numerus clausus” törvény is jelzi (igaz, a húszas évek második felétől átmenetileg enyhítettek e törvény rendelkezésein, s erre az időszakra esett az a felsőházi reform is, amely során az izr. hitfelekezetet is képviselethez juttatták). A magyarországi zsidóság a törvény szelleméből következően nem hitfelekezet, hanem népfaj/nemzetiség. Érthető, hogy ezek után még nagyobb elkeseredettséggel és elszántsággal tiltakoztak a cionizmus ellenzői a nemzetiségi státus ellen. Érvelésük közt helyt kapott annak felemlítése is és ez sem új gondolat -, hogy a cionisták és az antiszemiták, lám, milyen jól megértik egymást. Egyik tanul a másiktól! 18

Ennek hátterében az állt, hogy a kurzussajtó és a nemzetgyűlési képviselők egy része, élükön Prohászka Ottokár, római katolikus püspökkel, lelkesen üdvözölték a magyarországi cionizmust. Ám ez megint csak egy szerencsétlen egybeesés! Abszurditás lenne feltételezni a cionistákról, hogy hajlandók együttműködni antiszemita, fajvédő körökkel. Az anticionizmus mindenesetre jól össze tudta kapcsolni az antiszemitizmus és a cionizmus elleni küzdelmét.19 Az, ,Egyenlőség” egyik számában azt olvashatjuk, hogy a cionizmus „mint nemzetiségi mozgalom pedig egyenesen az antiszemitizmus késére hajtja a zsidóságot.”2 Az antiszemitizmust a zsidóság rendíthetetlen magyarságának bizonyításával, a zsidóságot ért negatív általánosítások (mint amilyen a zsidóság és a bolsevizmus összekapcsolása; hiszen ne feledjük, hogy nem sokkal a Tanácsköztársaság után vagyunk) visszautasításával kívánta az „Egyenlőség” és a mögötte álló erő megsemmisíteni. A „Múlt és Jövő” egyik cikkírója viszont a zsidókérdés nemzetközi megoldásában bízik:

A zsidókérdés megoldása egyik legsürgősebb feladata az egész kulturált világnak. A megoldás csak az lehet, melyet a békekonferencia a többi elnyomott kisebbségek érdekében is követ: nemzeti államok felállítása és a kisebbségek védelme…”21

1920-as esztendő nem csupán a „numerus clausus”-t eredményezte. A Népszövetség San-remoi konferenciája határozatot fogadott el a palesztinai brit mandátum felállításáról. Ez lényegében – megerősítve a Törökországgal kötött béke hasonló értelmű passzusaival – annyit jelentett, hogy nemzetközi jogi garancia biztosítja a majdani zsidó nemzeti otthon felépítését. E döntés a cionista mozgalmat is megosztotta, mert különösen az amerikai cionisták képviselték azt az álláspontot, hogy a hangsúlyt ettől kezdve már nem a politikai, diplomáciai erőfeszítésekre kell helyezni, hanem a gyakorlati tennivalókra. A magyar cionista sajtó is fokozta propagandáját a Keren Kájemet Lejiszráél és az újonnan megalakított Keren Hájeszod Lejiszráél támogatása érdekében. Az előbbi a palesztinai földvásárlásokat koordináló szervezet volt, míg az utóbbi a már megszerzett földterület betelepítésével, az infrastruktúra kialakításával foglalkozott. A KHJ-t a cionista világszervezet annak érdekében állította fel, hogy a világ zsidóságát egyetemesen, pártállásra való tekintet nélkül vonja be Palesztina felépítésének munkájába.

A magyarországi neológ és ortodox zsidóság túl azon, hogy nem támogatta a cionisták Palesztina javára szóló gyűjtési akcióit, a maga módján kivette részét a Szentföld támogatásából, bár a Pesti Izraelita Hitközség elöljárósága 1920-ban hozzájárulását adta ahhoz, hogy a Tóra előtt a KKL javára lehessen adakozni. Felfogásuk szerint a Szentföld támogatása minden vallásos zsidó kötelessége, de csakis hitbuzgalmi vagyis nem politikai (szóhasználatukban ez rokon értelmű volt a cionista kifejezéssel) célzattal. Ennek értelmében még a világháború alatt létrehoztak Szabolcsi Miksa, az „Egyenlőség” akkori nagytekintélyű főszerkesztője kezdeményezésére egy Palesztinát segélyező szervezetet. A cionista felfogás szerint viszont Palesztina támogatása nem jótékonysági kérdés, világnézettől független, lelkiismereti kötelessége minden zsidónak. Ezt juttatta kifejezésre a sekel-akció, különösen a KHL támogatása, melyeket mintegy adóként kellett fizetni.

*

A tanulmány második, befejező részét következő számunkban közöljük.

Jegyzetek

1)Lásd Zeke Gyula bibliográfiáját Gonda László: A zsidóság Magyarországon 1526-1945 c. kötetének (Bp., 1992.) függelékében p. 373.: Cionizmus előfutárok és történet 1938-ig.

Az érdekesség kedvéért jegyzem csak meg, hogy az utóbbi években, évtizedekben megjelent néhány fontos külföldi munkában szintén elég keveset foglalkoznak a magyarországi cionizmussal; Vital, David: The origins of Zionism (Oxford, 1975.); Sachar, Howard M.: A History of Israel. From the Rise of Zionism to our Time (New York, 1989.); Lacqueur, Walter: A History of Zionism (New York, 1972.), Encyclopedia of Zionism and Israel, ed.: Raphael Patai. (New York, 1971.) Vol. I. p. 523. skk.

2)Az Encyclopedia of Zionism… szerint a magyarországi cionista szervezetekhez 1921-ben 5000 fő tartozott (p. 524.). Karády Viktor — izraeli forrásra hivatkozva pedig azt közli, hogy Magyarországról 1919-1938 között 1938 személy vándorolt ki Palesztinába (K. V.: Szociológiai kísérlet a magyar zsidóság 1945 és 1956 közötti helyzetének elemzésére, in: Zsidóság az 1945 utáni Magyarországon. Párizs, 1984. p. 99.).

A magyar cionisták Palesztina támogatására irányuló pénzadakozásaihoz adalékul szolgálhat Beregi Ármin, a Palesztina hivatal vezetője egyik, 1933-ban megjelent írása, amiben azt olvashatjuk, hogy a magyar zsidóság „összegyűjt nagy nehezen évenként 50 000 pengőt.” (B. Á.: Ki ad és ki kap? in: Országos Egyetértés, 1933. július 1. p. 10.) Háttér információként szolgáljon, hogy ez idő tájt a Pesti Izraelita Hitközség évenként több millió pengő felett diszponált!

3)Jászi és a magyar cionisták kapcsolatához lásd Csorba László: Zsidó szellemi élet a húszas-harmincas évek Magyarországán c. tanulmányát, (in: Hét évtized a hazai zsidóság életében. Bp., 1990. vol. I. p. 249. skk.)

4)lásd Cionizmus és zsidó nacionalizmus. Weitzmann és Untermayer híres levélváltása. Zsidó Szemle, 1921. okt. 28. p. 5-6.

A zsidó nacionalizmushoz pedig: A History of the Jewish People (ed.: H. H. Ben-Sasson Cambridge, Massachusetts, 1976.), Jews as a National Minority in East and Central European Countries Between the Wars c. fejezetét (p. 949. skk.)

5)A harmadik évezred felé! Zsidó Szemle, 1919. jan. 5. p. 1.

6)A nagyszebeni cion egyesület célja:

a.a magyar hazafisággal párosult zsidó vallásos érzet ébrentartása, megmélyítése és e végett a héber irodalom és zsidó történet művelése,

b.a hontalan zsidóknak Palesztinában államés nemzetközi jogi biztosítás mellett leendő megtelepítése végett a világ jótevőiből alakult cionszövetség és pénztára útján leendő segélyezése úgy, a hontalanok iránti emberségi és zsidó vallási kötelesség teljesítése, mint Magyarországnak az esetleges ártalmas tömeges bevándorlástól való hathatósabb megóvása.”

in: A Jövő, 1897. okt. 29. p. 5.

7)B. M. 1908-as írását a Zsidó Szemle 1938. márc. 25-i számában közlik újra: A mi hazafiasságunk (p. 2-3.)

8)lásd pl. Egyenlőség, 1896. nov. 22. Fantazmagória c. írását (p. 4-5.), vagy Tímár Szaniszló: Sionista-ügynökök Budapesten c. cikkét (Egyenlőség, 1897. dec. 26. p. 3.). A szelídebb hangvételű írások közé tartozik Kecskeméti Lipót: A cionizmus c. tanulmánya (IMIT Évkönyv, 1908. p. 221-239.).

Jól hasznosítható e témához Bitton, Lívia E.: Zionism in Hungary The First Twenty-Five Years c. dolgozatának (in: Herzl Year Book. Vol. VII.) első része p. 285 skk.

9)R. M.: Magyar—Svájc vagy Kis-Magyarország. Zsidó Szemle, 1919. jan. 5. p.

10)S. A.: Hitközségi választások. Zsidó Szemle, 1919. jan. 19. p. 1.

11)Az Országos Rabbiképző Intézet nyilatkozata. Egyenlőség, 1919. jan. 18. p. 1.

12)A zsidókérdés Magyarországon. A Huszadik Század körkérdése. (Bp. 1917 p. 6. skk.)

13)Magyar zsidók. Egyenlőség, 1919. jan. 18. p. 10.

14)Sz. L.: Üzenet Temesvárra. Egyenlőség, 1919. január 25. p. 1-2.

15)Tollhegyről. Vagy-vagy. Múlt és Jövő, 1919. febr. p. 74.

16)lásd A czionizmus c. írást in: Magyar Zsidó Szemle, 1897. 289-292.

17)A zsidóság és a választások. Egyenlőség, 1919. nov. 29. p. 1-2.

18)lásd Mohácsi Jenő: A zsidógyűlölet és a zsidók VII. Egyenlőség, 1919 febr. 15. p. 13.

19)erre utal Kohn (utóbb Komoly Sch. G) Ottó írása: Cionisták és fajvédők. Zsidó Szemle, 1926. jan. 1. p. 1-2.

20)A cionisták. Egyenlőség, 1921. július 9. p. 3.

21)Az antiszemitizmus, mint faji kérdés. Múlt és Jövő, 1920.1. p. 13. A cikket Szófer álnevű szerző szignálta.

 

Címkék:1993-12

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

A heti szidra a haszid legenda tükrében

Vájésev: A kalácsból nem jön vér... „Ez Jákob nemzetségének története. Amikor József 17 éves lett, testvéreivel együtt a nyájat legeltette......

Mit miért hánukká ünnepén?

Jóllehet hánukká igazában nem a vidám lakomák ünnepe, mégis sokan némi vidámsággal szokták régóta vegyíteni az étkezések lefolyását, s ezen...

Close