Szombat előfizetés 2017

Rekviem gyermekkoromért

Írta: Várnai Pál - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

VÁRNAI PÁL

Amikor utazom, szép tájakon járok, eszembe jut Halas, és amúgy félkomolyan megjegyzem: „Azért Halas mégis­csak szebb.” Ha gyaloglás közben egy távolságot kell felbecsülnöm, mondjuk egy kilométert, számomra akkor is a halasi Kossuth utca és a fasor hossza a mérce a vasútig.

Tulajdonképpen csak tizennyolc évet töltöttem Kiskunhalason, a deportálást leszámítva csak tizenhetet. Eltekintve emigrációm első tíz évétől, amikor am­nesztia híján azt nem tehettem, azóta is visszajárok, ha lehet, évente több­ször is. „Nincs már ott senkim”, „most már igazán nincs miért odamennem”, hallom olykor másoktól. Lehet, hogy én sokaknál hűségesebb halasi lennék? Ezen is tűnődöm most, amikor ezeket írom. Amíg anyám élt, természetes volt, hogy több időt töltök Hála, még úgy is, hogy a tengerentúlról kellett ide­jönnöm. Azután már csak néhány is­merős maradt, pár osztálytárs, meg az időnkénti érettségi találkozók. Milyen jó is volt még olyan ismerősökbe botla­ni, akik még mesélni tudtak anyámról, „Rózsikáról”, apámról, vagy még ismer­ték nagyszüleimet! Egyszer, már az is régen volt, a városi szállodában vettem ki szobát. Pár szó után a szívélyes por­tásnő elkezdte sorolni, hogy „Maguk­ból” kik is élnek még Halason. Mégis­csak a „Magukbólok” közé tartozom, – gondoltam. Akkoriban Halason már csak egyetlen stabil pont maradt a szá­momra, Grosz Klári néni, az ugyancsak távol élő Imre barátom édesanyja. Min­dig „drágámnak” szólított, miként gon­dolom, legtöbbünket. Úgy állítottam be hozzá, mint aki hazajön. Azonnal kér­désekkel árasztott el, melyek éppen iz­gatták soha nem pihenő szellemét: gö­rög műemlékekről, mitológiáról, egy- egy szó etimológiájáról: „Te biztosan tudod”. Hányszor kellett szegénynek csalatkoznia! Most már csak a múlt ma­radt meg nekem, a város, az utcák, a régi házak, egy-egy, a régmúltból előbukkanó már idős arc, s természete­sen a zsinagóga, gyermekkoromat feli­déző udvarával, és hát hogyne lenne ott, a temetőm, a holtak, akik között nevelkedtem.

Merthogy én nemcsak halasi vagyok, hanem halasi zsidó is. Gyermekkorom biztonságát, azonosságtudatát jórészt közeli és távolabbi családom, nevelte­tésem zsidó tradíciói határozták meg. Schwarcz nagyszüleimet, Mihály bácsit, a nagytekintélyű hitközségi elnököt már nem ismerhettem, de jól emlék­szem Icig bácsira, az ő hosszú fehér szakállú unokatestvérére a dájánra, akit kilencvenkét évesen vittek el meg­halni. Bennem élnek a Winter nagyma­mánál, Esztikénél töltött péntek esték, ahogy gyertyagyújtás közben, lehunyt szemmel titokzatos szavakat mormol. Meg a becsinált leves és az ünnepi mé­zes sütemény.

Más péntek estéken templomba men­tünk apámmal, aki a kornak megfe­lelően, jó zsidó és jó magyar is volt egy­ben. Királyáért harcolt és sok-sok érem­mel tért vissza az első világháborúból, de a helyi zsidó életben is aktív szere­pet vállalt. Rendkívüli erejű sportember volt, amellett vakmerő, becsületes és igazságszerető, akinek diákcsínyeiről, majd hőstetteiről számos történet járta. Egy ízben, például, a Kálmán szanatóri­um erkélyéről, ahol akkoriban laktunk, megpillantotta, amint szemközt, a Do­hány tisztelendő úr ablaka alatt suhancok zsidóztak. Apám gyorsan felmérte a helyzetet és anyám kérdésére, hogy „hova rohansz Karcsi?” válasz nélkül, pizsamájára kapott köpenyében, pilla­natok alatt a helyszínen termett és sza­naszét dobálta a hívatlan vendégeket. Sajnos, 1944-ben őt is elhurcolták.

Ortodox hitközség volt a miénk, de szüleim már nem tartoztak a szigorúan vallásosak közé. Az ünnepek azért ese­ményszámba mentek, előírásait nagyjá­ból betartottuk, a zsíros és tejes edé­nyeket elkülönítettük, megünnepeltük a purimot, a húsvétot és a sátoros ün­nepet, böjtöltünk, templomba jártunk. Ám mindig türelmetlenül vártuk a csü­törtöki napot, amikor is estefelé megje­lent apám egy finom illatú kis csomag­gal, melyből jóízű felvágottak kerültek elő. Az abrosz egyik sarkát felhajtottuk, és a férfiak, apám, Iván bátyám meg én, ha nem is bűntudat nélkül, vétkez­tünk. Voltak persze zsidó nagynénéim és nagybácsikáim is, akik mindig szíve­sen látták unokaöccsüket boltjaikban. Szüleim baráti köre és társasága is na­gyobbrészt zsidókból állt. Széleskörű társasági élet folyt: kulturális rendezvé­nyek, klubok, kártyapartik, nagy séták, strandolás, csónakázás a közeli tava­kon, ping-pong csaták, az utóbbi a mi udvarunkon. Kisgyerekként védettnek éreztem magamat az egyre ellensége­sebb környezetben. Ahogy azonban szorult a hurok, én is át kellett hogy érezzem a mindennapok szaporodó nyomorúságát, szüleim egyre súlyosbo­dó gondjait, az üldözés és kirekesztés kezdeteit, az időnként engem is elérő zsidózás megalázó élményét.

Azután ott volt a templomudvar, ben­ne az imaházzal, az iskolával és az ud­varban lévő sok lakással, azoknak szí­nes, tarka lakóival. Mennyi emlékeze­tes órát is töltöttem ott hat és kilenc éves korom között, mielőtt elvittek bennünket. Már első éves koromban büszke voltam földrajztudásomra, arra, hogy tanítónőm, Schütz Olga néni min­dig engem szólított, amikor valamelyik felsős adós maradt a válasszal. Ő sem jött vissza szegény, ahogy mondani szokás manapság. A leggondtalanabb órákat azonban a tágas udvaron töltöt­tük. Versenyt futottunk, verekedtünk, „adj király katonát” játszottunk, labdáz­tunk, dióztunk. Az istentisztelet alatt is gyakran kiszöktünk a templomból, a felnőttek nagy méltatlankodására. A templomudvar lakásaiban és a szom­szédos házakban éltek a hithűek, a hit­község alkalmazottai, akiknek élete a vallás körül zajlott, közöttük számos fe­dett fejű, szakállas, pajeszos zsidó. Aki ma belép a néma udvarba, aligha kép­zelheti el azt a zsivajt és nyüzsgést, amely ennek az udvarnak a jellemzője volt. Ahogy egy korombeli fiú, Zafír Sáji megjegyezte: „Nekünk nem kell színházba menni, a színház itt van.” Olykor a nagytekintélyű és szigoráról ismert Dohány tisztelendő is feltűnt az udvar­ban – ő is ott lakott -, ilyenkor sietve szétrebbentünk. A ház népe többnyire sokgyermekes volt. Herstikék, a kánto­rék, szép énekhangú, gyönyörű gyermekeikkel, Lebovicsék, a sakterék, Brachék, ha jól emlékszem, Katzék és sokan mások. Nehéz nosztalgia nélkül visszagondolni az akkori zsidó élet gaz­dagságára, sokszínűségére. Mintha egy kelet-európai stetl-et látnék magam előtt, mely világ, sajnos, ma már csak filmeken és fotókon látható. A mi gyer­mekkorunk meg különösen rövidre lett szabva. Újabban sokat próbálkoztam az ügyben, hogy valahogyan rekonstru­áljam azokat az időket, hogy megidéz­zem elemi iskolai éveimet. Levéltárak­ban és könyvtárakban nyomoztam, hát­ha rábukkanok az iskola évkönyveire, osztálytársaim névsorára, de mindhiá­ba. Tudom, páran még itt élnek Magyar- országon, Kiskunhalason meg Buda­pesten, vagy szétszórva a világban, má­sokat, mint Berger Lacit vagy Frommer Illést, családjukkal együtt elnyelte a ké­mény füstje. Szegény dadogós Singer Imit pedig golyó találta fejbe a vonaton, Bergen-Belsen és Theresienstadt kö­zött, 1945-ben. Egyes korosztályokról viszont találtam adatokat. Megtudtam például, hogy anyám, Winter Rózsi, ma­gaviseleté rendre „ernyedetlen” volt.

Hittanórára is jártunk, meg az un. „héderbe”, Feuerstein bácsihoz, a nagy héber költő, Avigdor Hámén rokoná­hoz. Sem óráit, sem őt nem, kedvel­tem. Mint a kor számos pedagógusá­nak, neki sem kellett sok ahhoz, hogy jó erősen megcibálja a fülünket. Van egy olyan szóbeszéd is, hogy egyszer, amikor bátyámmal ezt tette, apám be­ment, és meghúzta a rettegett Feuer­stein bácsi fülét. Ha nem is így történt, füleimnek mindig jól esett ezt hallani. Egy másik verzió szerint apám csupán körlevelet küldött szét tiltakozásul hit- sorsosainak. Nyugodjanak mindketten békében. Tanulni, meg játszani a hábo­rú után is jártam a templomudvarba, akkor már mint ifjú cionista. A bicegő Scheiber chavér igyekezett ott felkészí­teni bennünket arra, hogy majd egy jö­vendő zsidó állam hasznos és öntuda­tos polgárai lehessünk.

Szülők és nagyszülők, nagynénik és nagybácsik, meg a sok többi néni és bácsi, a rőfös és élelmiszerboltok, a közszeretetnek örvendő Steinek doktor bácsi, a Kálmán meg a Bálint doktorok, Práger Sándor bácsi, a Rácz patika, a többségükben púpos és kivételes szel­lemiségű Grosz család, anyám munkaszolgálatban elpusztult fiatal öccsei, a „Daru madárt” gyönyörűen éneklő Kar­csi és a csodálatosan verset mondó, éppen végzett nagyreményű színész, Várnai (Winter) László: közülük ma már senki sincs. Emlékeim nélkül csupán csak turista lennék Halason. Áll még ugyan pár ház a régi Halasból: Winter nagyszüleim „főszögi” háza, benne a kisbolttal, ahova éjjel-nappal becsön­gethettek petróleumért meg rézgálicért a velünk harmóniában élő, környékbeli parasztok. Áll még egyik-másik egykori lakásunk épülete is, az iskolák, a gim­názium, apám üzlete, a Hecht ház, amely gettónkul szolgált, a zsinagóga és a temető.

Szeretem a kisváros fákkal szegélye­zett, apró girbe-gurba utcáit, parányi te­reit, a zsákutcákat, az un. „sutlikokat”. Bár engem is lezsidóztak párszor ott, még a háború után is, és ha emlékeim nem is mindig kellemesek, ellenérzése­imnél mindig erősebbek maradnak kötődéseim Halashoz, amely elindított életutamon.

Ahogy a magyarok szeretik mondogat­ni, hogy a világban mindenütt vannak magyarok, a halasiak is számon tartják a Halasról elszármazottakat. Elszakíthatatlanok az én halasi gyökereim is.

Címkék:2001-06

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Holokauszt-centrikus zsidóság?

Naftali Kraus Holokauszt-centrikus zsidóság? A fenti kérdőjel tulajdonképpen felki­áltójel. A kérdés már rég nem kérdés: úgy tűnik, hogy Európában sokhelyütt,...

Alternatív struktúra a hitközségen belül?

Alternatív struktúra a hitközségen belül? Olti Ferenc, Mazsihisz-alelnök, aki a Hitközség képvi­selője az European Council of Jewish Communities (ECJC) nevű...

Close