„…lázítottak a templom eladás ellen”

Írta: Novák Attila - Rovat: Történelem

Viharos zsinagóga-eladás Lágymányoson (1959-1966)

A lágymányosi zsinagóga eredeti formájában (forrás: magyarzsido.hu)

Van a magyarországi zsidóság 1949 utáni történelmével és társadalmával foglalkozó kutatók körében egy széles körben elterjedt nézet, mely szerint a kommunista hatalomnak hálás zsidóság vezetői felmondták a társadalmi szolidaritást – tulajdonképpen a saját zsidó sorstársaikkal szemben is.

A levéltári források ezt a nézetet nem erősítik meg, erősen árnyalják, illetve bonyolultabbá teszik. Bár a felekezeti élet – melynek élén általában ügynöki szerepet is betöltő személyek álltak – rendkívüli módon kontrollált volt és alapvetően ügyeltek arra ezek a vezetők, hogy kiszolgálják az államhatalmat – de mégis több alkalommal f megtörtént, hogy egy-egy helyi közösség szembefordult a felső, központi akarattal, sőt az is, hogy a hierarchia egyes pozícióiban lévők is vonakodtak kiszolgálni a felső vezetést.  Az állam sem bízta véletlenre a dolgokat, hiszen nem csak az Elnöki Tanács és Állami Egyházügyi Hivatal előzetes hozzájárulásától tette függővé (1957-től) a zsidó felekezeti csúcsvezetői pozíciók betöltését[1], hanem – a Belügyminisztérium erre szakosodott részlegein „keresztül” – igyekezett minél több potenciális és aktuális hitközségi vezetőt rávenni az ügynöki szerepre, melyet sokszor zsarolással és megfélemlítéssel ért el. Ennek ellenére voltak olyan ügyek, amelyek kapcsán egyfajta ellenzéki magatartásmód vagy legalább is a centrumtól eltérő vélemény megnyilvánulhatott. Erre nagyon jó alkalmat nyújtott a zsinagógák eladása, hiszen a közösségi imádkozásnak és együttlétnek is helyet adó épületek tulajdoni viszonyának radikális megváltoztatását, a saját zsidó tulajdonból történő kikerülését vallási szempontból is opponálni lehetett, így nem politikai motivációjú fellépésként is lehetett értékelni a történteket.

A lágymányos zsinagóga belseje az átalakítás előtt (forrás: magyarzsido.hu)

Az értékesítést általában helyi állami-önkormányzati erők, tanácsok kezdeményezték, a MIOK vezetői pedig – bár nem mindig „problémátlanul” – de együttműködtek a helyi vagy állami akarattal. A zsidóság vezető funkcionáriusaiban ugyan is – az államnak való megfelelés belső és külső kényszere mellett – élt egy olyan – nem is teljesen alaptalan – meggyőződés, hogy a holokauszt és az 1956-os forradalom utáni kivándorlás miatt megtizedelt zsidóság használatában lévő és sokszor elnéptelenedett zsinagógákat – melyek „túlméretezettek” voltak – az állam kezére kellene juttatni, hiszen a közösségnek ezek túl nagyok, mivel egy teljesen más létszámú zsidóság számára jöttek létre. A folyamat a szocialista tömb más országaiban is hasonló módon ment végbe, sok helyen  – például Csehszlovákiában – sok zsinagógát le is bontottak.[2]

1956 után tehát felgyorsult Magyarországon a hitközségi ingatlanok eladásának, olykor átjátszásának folyamata. Ennek egyik élharcosa maga Sós Endre (1905-1969), a MIOK (és a Budapesti Izraelita Hitközség, avagy a BIH) elnöke volt, aki például egy 1960-as jelentésében – mint „Sipos” fn.ügynök – elégedetten állapította meg, hogy „Mindig gondoltunk arra, hogy állami érdekek is kellően érvényesülhessenek.”[3]

A zsinagóga felavatása 1936-ban (forrás: egykor.hu)

Azonban több esetben csak nagy harcok árán tudták keresztülvinni az akaratukat a MIOK vezetői. Gyöngyösön Sós egy évig küzdött a helyi zsidósággal, hogy átengedjék a főtéren lévő nagy és kis zsinagógát. Cserébe a város ígéretet tett, hogy az egyik mellékutcában épít egy új, kis zsinagógát.[4] Kiskőrösön a térség képviselője, Ortutay Gyula kívánságára engedték át a zsinagógát az iskola bővítésére.[5] Sós Endre meg is jegyezte, hogy „majdnem kiátkoztak, hogy kierőszakoltam” ezt, igaz nagyon kevés zsidó maradt a városban. A MIOK vezetése – az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) jóváhagyásával – szűk három esztendő alatt 15 zsinagógát adott el az országban. Bár a MIOK kikötése az volt, hogy „kegyeletsértő” módon nem használhatják a zsinagógákat, a magyar zsidóság szellemi és anyagi veszteségét csak fokozta ez a lépés.[6]

Tehát egyfajta alulról jövő nyomás – ha minimálisan is – de késleltetni tudta az intézkedések végrehajtását. Nyilvánvaló, hogy a hatalma teljében lévő és az állam teljes támogatását élvező MIOK vezetése általában könnyen át tudta vinni akaratát (még ha az eladást általában nem is ő kezdeményezte), de voltak olyan esetek, amikor kifejezetten megtorpanásra kényszerült. Ez történt – a már említett eseteken túl – az 1936-ban átadott lágymányosi zsinagóga[7] esetében is, amely a budai körzet – melynek élén akkor Kertész Zoltán állt – egyik legfontosabb zsinagógája volt, a Duna jobb partján élő fővárosi zsidóság egyik gyöngyszeme.[8]

Sós Endre (forrás: fortepan.hu)

A lágymányosi zsinagóga látogatottsága a holokauszt után megcsappant, az istentiszteletet és a kulturális műsorokat a templom alagsorában lévő, a gondnok lakásával szomszédos helyiségben tartották, ahol egyébként 1949 áprilisában a már feloszlatott Magyar Cionista Szövetség Hanoar Hacioni szervezetének budapesti és vidéki szervezeteinek a búcsúeseménye is zajlott.[9] A közösség sorait gyarapították az Észak-Kelet Magyarországról Budapestre költözött zsidók, akik nélkül a zsinagóga működése, a hitélet folyamatossága veszélybe került volna. Az itt 1948 után szolgáló rabbik közül Benoschofsky Imre főrabbi, Komlós Ottó/Jehuda – 1957-ben Izraelbe távozott (később a Yad Vashem munkatársa lett) – és Hochberger László (1914-1990) rabbik neveit kell megemlítenünk.[10]

Bár vannak olyan vélemények[11], melyek az 1950-es állami kisajátítás és az 1966-os TIT (Tudományos Ismeretterjesztő Társulat) tulajdonába kerülés között nem tudnak másról, az eladás ügyletéről szinte minden forrásunk beszél. Nem igazán ismeretes a kisajátítás tartalma, ráadásul a zsinagóga vallási élete csak jóval később, az 1960-as évek első felében szünt meg.

A hátteret tehát nem ismerjük pontosan, nem tudjuk, ki kezdeményezte a lágymányosi zsinagóga értékesítését, de a hiperlojális Sós Endre elnök minden további nélkül azonosult az értékesítés folyamatával.

Hochberger László (balra) és Scheiber Sándor (középen) vélhetőleg az ötvenes években

A templom rabbija, Hochberger László (aki hivatalosan rabbihelyettes volt, de rabbiként működött) azonban nem nyugodott bele a történtek ilyetén alakulásába és 1959. október 12-én „lázító” beszédet mondott. Az események azonban nem álltak meg itt, az Állami Egyházügyi Hivatal – összhangban a felekezeti vezetéssel – úgy döntött, áthelyezésekkel oldja meg a lázadó közösség és a renitens rabbi okozta problémát. Hochberger a visszaemlékezések szerint úgy is tiltakozott a bezárás ellen, hogy „az istentiszteleteket az alagsor helyett a templomban tartotta. Mozgósította a hívőket is, hogy minél többen jöjjenek el és ezzel is bizonyítsák a templom megtartásának a szükségességét.”[12]

A lázadást tekintve a lágymányosi rabbi nem volt egyedül; Geyer Artúr óbudai rabbi (1894-1976) – állítólag – a Dohány-utcai zsinagóga szószékéről vonta kétségbe azt, hogy Magyarországon vallásszabadság van és egyéb kritikus, ha úgy tetszik rendszert bíráló megjegyzéseket is tett. A BIH gyorsan lépett és a rabbikat át akarta helyeztetni máshova, amely egyébként az ÁEH-nak fontos eszköze volt az ilyen konfliktusok lerendezésében. Minden bizonnyal egy-két áthelyezés már korábban – és ettől függetlenül is – meg volt tervezve, de a történések felgyorsították az eseményeket. Hochbergert behívatta Turai István egyházügyi főelőadó (Fővárosi Tanács), aki megígértette vele, hogy többé nem „avatkozik” bele a lágymányosiak dolgába, viszont „cserébe” – bár nem maradhat Lágymányoson –,nem kell vidékre mennie, hanem Budapesten – igaz, a peremen – folytathatja tovább rabbinikus működését.

Közben a lágymányosi körzet október 31-én vacsorát rendezett, ahol sokan Hochberger melletti elköteleződésüknek adtak hangot. A november 8-i BIH közgyűlésen pedig 30-40 lágymányosi tüntetett rabbija mellett. A gyülésen Dr. László Pál (az óbudai körzet egyik vezetője) folyamatosan ébren tartotta az ellenállás lángját, hiszen ő meg saját rabbijuk, Dr.Geyer Artúr tervezett áthelyezése ellen tiltakozott. Az elnök végül feloszlatta a gyűlést, ekkor a résztvevők a MIOK elnökének és az elnökségnek a lemondása mellett demonstráltak. Az Országos Képviselőtestületi ülést is csak egy másik helyiségben lehetett megtartani. A hitközség vezetése és a „szervek” tudatos szervezkedést láttak az események mögött, Sós Endre pedig november 11-re ismét meghirdette a közgyűlést.

Hochberger László egy későbbi felvételen (Forrás: milev.hu)

A hatalmát joggal veszélyeztetve érző Sós természetesen ellenlépéseket foganatosított. Miután tárgyalást folytatott Olt Károllyal (1904-1985), az Állami Egyházügyi Hivatal vezetőjével – aki részben államellenes szervezkedésnek és így rendészeti kérdésnek tekintette az ügyet –, megkapta a felhatalmazást arra, hogy mozdítsa el Dr.László Pált és függessze fel az óbudai körzet automómiáját. A Dohány-utcában is forrongás volt, november 10-re az amúgy nem könnyű természetű Fisch Henrik (1907-1986) főrabbi ellenes tábor gyűlést hívott össze, amelyhez azonban Sós nem járult hozzá. Fisch Katona József főrabbi (1909-1959) halála után lett a Dohány utcai zsinagóga rabbija és sokan nem szimpatizáltak vele.

Srankó András százados (BM II/5-c alosztály) – „a Doktor” fedőnevű ügynök (gyöngyösi születésű budai rabbi, ebben az időben a BIH főtitkár-helyettese) felső kapcsolata – nem akarta átpolitizálni az eseményeket és leszögezte, hogy személyes szál áll az ügy mögött. Ugyanakkor megvizsgálandónak tekintette, hogy vajon nem az izraeli követség áll-e a háttérben, amely talán involválódott a hitközségi konfliktusokba.

Az ügy 1960-ban sem nyugodott le. Február 22-én jelentette „Doktor” – és jelentése a lojális beszámolón kívül üzenetet is tartalmazott a jelentést befogadó állami hatalom felé –, hogy a lágymányosi zsinagóga eladása ellen sokan lázadnak és „csínján” kellene bánni az egész üggyel, mert ha „közérdek” is a templom áruba bocsájtása, van annyi hívő, hogy egy másik, nagy templomot bocsássanak a közösség rendelkezésére (pl régi  Váli utcai „templomot” kellene visszaadni[13]), mert tavaly Sós elnök majdnem „belebukott” a történtekbe. „Doktor” egyértelműen Olt Károly ÁEH elnök akarataként tekintett a zsinagóga eladására és csak Sós eljárását kritizálta. Fontos momentum az, hogy egy egyébként a saját karrierjét ügynöki tevékenységével is előmozdítani akaró – és 1962-ben külföldre távozó – ügynök bírálta főnökét, aki egyébként szintén ügynök volt.

A lágymányosi ügy még 1960 februárjában is izgatta a nagyérdeműt, mert „Doktor” írásban kijelentette, hogy amellett, hogy a hitközség megtette az ajánlatát a Tanács felé az eladással kapcsolatosan: A lágymányosi hívek között nagy az ellenállás, névtelen levelek tömegével árasztják el a felekezeti élet reprezentánsait, a tanácsot és az ÁEH-t is.”[14]

1961 szeptemberében a „Sipos” fedőnevű ügynök büszkén jelentette azt, hogy az utóbbi két évben 15 templomot adtak el az államnak raktár, kultúrház vagy más célokra.[15] „Sipos” szerint jelenleg is tárgyalások folynak két budapesti templom eladásáról. Hozzátehetjük, hogy valószínűleg ezek között lehetett a lágymányosi zsinagóga is.

1962 novemberében már Hochberger László személyére redukálódott a Lágymányos-vita, hiszen sem a MIOK vezetői, sem a belügyi szervek nem felejtették el neki azt, hogy ő volt, aki „fellázította” a helyi zsidóság tagjait az állam érdekében fontosnak mutatkozó templom-eladás ellen”.[16] Még 1963-ban is Hochberger László (immár kispesti[17]) rabbi személyéhez kötötték a lágymányosi kudarcot és – természetesen – Scheiber Sándor főrabbihoz, az Országos Rabbiképző Intézet igazgató-professzorához, aki lehetővé tette a rabbihelyettes számára, hogy végül hivatalosan is rabbi legyen. A lágymányosi zsinagóga eladása végül megtörtént, 1966-ban pedig a TIT Természettudományi Studiója költözött oda, a hívek pedig akkorra már évek óta a mai Bét Sálom zsinagógaként működő szép villaépületben, a Károli Gáspár tér 5.sz.alatt imádkoztak tovább.[18]

A zsinagóga-eladásokkal kapcsolatban halachikus fenntartások, tiltások is vannak, amelyeket nyilván nehezen lehetett volna érvényesíteni a Kádár-rendszer viszonyai közepette, hiszen a zsidóság és az állam viszonya – hasonlóan a többi egyházéhoz, felekezetéhez – nem partnerségen, hanem alávetettségen alapult egy ideologikus pártállamban. Így a zsidó vallásjogi szempontok alárendelt szerepet játszottak a felekezet és az állam közötti kapcsolatban.[19] Ezért is volt olyan különleges, hogy az 1950-es évek végén – a korábbi történelmi kataklizmák és viharok, valamint a várható retorziók ellenére is – voltak egyáltalán olyan zsinagógai közösségek az országban, amelyek szót emeltek imahelyük eladása, rabbijuk vegzálása, áthelyezése miatt.

Az ügyhöz kapcsolódó dokumetnumok közül holnap közlünk néhányat. A szerk.

Jegyzetek

[1] Kovács András publikálta a dokumentumot. Lásd uő: „Rendteremtés” a hitközségen 1956 után. In: Szombat 2017-02-25.

[2] Jacob Ari Labendz: Synagogues for sale: Jewish-State mutuality in the communist Czech lands, 1945-1970. In: Jewish Culture and History. Volume 18, 2017. 54-78.

[3] 1960. március 16-i jelentés. In: ÁBTL O-17169. Ellenséges tevékenységet kifejtő cionisták.

[4] In: uo.

[5] Idézi Toronyi Zsuzsanna is: https://mazsihisz.hu/hirek-a-zsido-vilagbol/mazsihisz-hirek/toronyi-zsuzsanna-zsinagogakrol

Lásd még: Zsidó közösségek öröksége. Budapest, Magyar Zsidó Örökség Közalapítvány, 2010.

[6] Még az 1970-es években is hasonló módon történtek a zsinagóga-eladások: állami nyomás, sokszor az ÁEH-n keresztül a helyi tanácsok kezdeményezésével, sokszor a zsidóság vallási törvényeivel ellentétes célokkal és eredményekkel. Lásd Bódi Loránt írását: A tatai zsinagóga esete a kádári emlékezetpolitika tükrében. In: Új Forrás 2010/9. 45-57.

[7] A Bocskai út 37.sz.alatt volt a zsinagóga (mai postacím alapján).

[8] http://collections.milev.hu/items/show/28578

[9] Kovács Gábor személyes közlése. Budapes, 2020.március 20.

[10] Frojimovics Kinga: Neológ (kongresszusi) és status quo ante rabbik 1869-től napjainkig. Archontológia (Az anyahitközségek rendjében). Budapest, MTA Judaisztikai Kutatóközpont, 2008. (A továbbiakban: Frojimovics).

[11] Komoróczy Géza: A zsidók története Magyarországon. II.1849-től a Jelenkorig. Kalligram, Pozsony, 2012. 1026-1027.

[12] Kovács Gábor személyes közlése. 2020.március 21.

[13] 1944-ben egy időben a Váli utcai zsidó elemi iskola épületében működött a helyi zsinagóga.

[14] “Doktor” fn.ügynök jelentése. 1961. február 8. In: ÁBTL 3.1.2. M-21589

[15] 1961. szeptember 4-i jelentés. In: ÁBTL – 3.1.5. O-17169. Ellenséges tevékenységet kifejtő cionisták.

[16] “Doktor” fn.ügynök feljegyzése. 1962. november 15. In: ÁBTL 3.1.2. M-21589

[17] Kispest, Csepel és Pesterzsébet volt az a körzet, ahol ekkor Hochberger László szolgált.

[18] Kovács Gábor: Volt egyszer egy zsinagóga. In: Új Élet 2016. április 1. 1.

[19] Eladott, megüresedett, kiürített és kisajátított zsinagógák sorsa. Háláchikus állásfoglalás (Oberlander Baruch rabbi – Köves Slomó rabbi). Közzétéve: 2017.március 1. https://zsido.com/eladott-meguresedett-kiuritett-es-kisajatitott-zsinagogak-sorsa/

támogatás

Címkék:Benoschofsky Imre, Hochberger László, Lágymányosi zsinagóga, Sós Endre, zsinagóga eladás

[popup][/popup]