Könyv a gyorshadtestről – hiányosságokkal…

Az utóbbi időben több mű is napvilágot látott a magyar honvédség második világháborús tevékenységéről a Szovjetunióban.

Ezek nagyrészt egymással vitatkozó, különféle álláspontokat képviselő munkák, elég különbözőképpen ítélik meg a csapatok magatartását, különös tekintettel a lakossággal való kapcsolatra illetve a németek által végrehajtott kegyetlenkedésekre, beleértve a zsidók lemészárlását. Elég, ha Krausz Tamás könyvének visszhangjára gondolunk, vagy Ungváry Krisztián munkájára, illetve a két szerző heves vitájára! Nemrég mutatták be a honvédség Stefánia úti központi művelődési házában a Hadtörténeti Könyvtár igazgatójának „A magyar királyi honvédség részvétele a Szovjetunió elleni támadásban 1941. június-december” című új könyvét.

A Belvedere Meridionale kiadó munkatársa felsőfokon szólt a könyvről, a szerző szerényen csak azt emelte ki, hogy ő tulajdonképpen a magyar SS alakulatokról, jelesen a Szent László hadosztályról akart írni, de ez a téma olyan népszerű a bölcsészhallgatók között, hogy már többen megelőzték. Ezért döntött a magyar királyi honvédség támadó harcainak megörökítése mellett.

Andaházi Szeghy Viktor  nemrég megjelent könyve a Szovjetunióban harcoló honvédség egyik részének történetét vizsgálja egy bizonyos időszakban, így nem kell általános értékeléseket, következtetéseket levonnia, megmaradhat az események szakszerű leírásánál. Nem mindig marad meg ennél, pl. részletesen taglalja a magyar hadba lépés előzményeit, amelyet nem előzött meg hivatalos német felkérés: a Barbarossa-terv  sem számol Magyarország részvételével, legfeljebb a támadó csapatok átengedésével. Ennek dacára a gyors magyar hadüzenet miatt azonnal átdobtak csapatokat a határon. A gyorshadtest volt a magyar hadsereg legmodernebb része, de mégsem volt elég korszerű. Gyalogos, lovas, kerékpáros és gépkocsizó alakulatok voltak benne együtt, ami már a menetsebességnél is áthidalhatatlan különbségeket jelentett az utánpótlásról nem is szólva. Leghamarabb a lovasság lett használhatatlan, pedig helyi „hucul” lovakat is szereztek. Szervezetileg egy idő után kiváltak a Kárpát-csoportból és a német Déli hadseregcsoport irányítása alá kerültek. Nem említi a könyv, hogy noha már rendelet volt a zsidók munkaszolgálatáról, a gépkocsizók között megtűrték a zsidókat. Ennek fő oka abban keresendő, hogy az előző években az autókat tulajdonosaikkal együtt mozgósították, akik között nagy volt a zsidók arányszáma. (E sorok írójának apja is karpaszományos tizedesként vett részt a könyvben leírt hadműveletben.) Volt kezdeményezés a zsidó katonák átirányítására munkaszolgálatra, de ezt a közvetlen parancsnok az alakulat állandó mozgására hivatkozva megakadályozhatta. Több ezer zsidó menekült meg így a megalázástól és bántalmaktól, amit a munkaszolgálat jelentett.

Kezdettől kegyetlen harc folyt az égő búzatáblák közt, kevés foglyot ejtettek, az időjárás eleinte nagyon meleg volt, később nagyon hideg, közben esett az eső. Rossz utak, sár nehezítette a mozgást, a járművek (kerékpárok, autók, fogatok) tönkrementek, a lovak lesántultak. Parancs idézi: a lakossággal „barátságosan” kell bánni, de a „túszszedés” megengedett. Kértek munkaszolgálatos századokat. Sáska alezredes a megszállt területeket sokáig szeretné kézben tartani, egyrészt a zsákmányolt hadi- és üzemanyag hazaszállítása végett, másrészt, hogy erre a területre a nem kívánatos hazai elemeket, zsidókat és ukránokat áttelepíthessük.” Ebben „polgári és katonai szervek részéről tapasztalhatunk igen hatékony együttműködést”. Utal Kőrösmezőre és Kamenyec Podolszkra. Előbbi helyen tábor volt a kihurcolt zsidók részére, utóbbi kivégzésük közismert helye, a könyv csak a helyneveket említi, kommentár nélkül. Írja, hogy a németek kérték az áttelepítés leállítását”az ukrán lakosság nyugtalansága miatt”.

A már kihurcoltak sorsáról csak annyit olvashatunk: ”A probléma német megoldást eredményezett”. Gyengébbek kedvéért alább: „A 19.426 személy legtöbbjét augusztus 27-28. tömegmészárláson agyonlőtték”.(132 l).  Itt közli, hogy Keresztes Fischer Ferenc belügyminiszter augusztus 15-én ideiglenesen leállította a kitelepítéseket, utal rá hogy Szombathelyi tábornok elítélte a kolomeai tömegkivégzéseket. A magyar megszállók bevezették a sárga karszalagot a zsidók részére, de utal a német tömegkivégzések ellenzésére. Ez a –minket annyira érdeklő – téma csak szórványosan fordul elő a könyvben. Ennek ellenére belelapozván a szokatlanul drága műbe a 160. oldalon meghökkentő sorokat találunk: ”A magyar szempontból nem kívánatos elemek (Magyarországra menekült osztrák, német, lengyel zsidók) kitelepítését szintén példás szervezettséggel és hatékonysággal sikerült megoldani, mint ezt a korabeli jelentések láttani (sic!) engedik”.

Ez azt jelentette, hogy a kihurcolt kb. 20.000 embert – akik között voltak több nemzedék óta itt lakó magyar zsidók is – kiszolgáltatták német és ukrán hóhéraiknak, akik legnagyobb részüket agyonlőtték. Ez volt a kamenyec-podolszkiji vérfürdő, a magyar holocaust nyitánya! A tömeggyilkosság az átvonuló magyar katonákat is felháborította – ellentétben a szerzővel, akinek, úgy látszik, annyira tetszik ez az akció, hogy a kevés illusztráló fénykép közé is betesz egyet „Kamenyec-Podolszk átfésülése” aláírással. Hátha életben maradt valaki! Vajon a következőket is érdemként kell elkönyvelnünk? ”A megszállt területen a magyar katonai közigazgatás vezette be a zsidók számára a Dávid csillagos karszalag viselést már augusztus elején.”

Nagyon alaposan foglalkozik a fegyverzet technikai vizsgálatával, a ruházatot megfelelőnek tartja, de megjegyzi, hogy a huszárok nadrágja gyorsabban kopott a többi fegyverneménél. Hivatkozik „a szövetséges német alakulatokkal kiépített kitűnő bajtársi viszony” áldásaira. Jó a képanyag, de a szerző itt is szűkszavú, pl. egy szovjet hadifogoly elszállításánál valószínű, hogy már a hadifogolytáborban fogyott csontvázzá. Rengeteg lábjegyzet és térkép emeli a szöveg színvonalát, a függelékben a csapatok hadrendjét, stb. is közli. Gépjárművek adatai és sok táblázat tanúskodik a szerző alaposságáról.

Nagyon sajnálatos, hogy az egyébként szakmailag kiváló munkában nem kaptak méltó teret a többi forrásban jelentősnek tekintett és alaposan tárgyalt, zsidókkal kapcsolatos kegyetlenkedések. Pedig a szerző egy helyen Randolph L. Braham-re is hivatkozik, tehát ismeri ezek irodalmát. Amit mégis említ, azt félreérthetően, kommentár nélkül teszi. Mivel feltehetően szélesebb olvasótáborra számít – felkészült munkája ezt megérdemli – néhány mondat ezen segíthetett volna.