„Itt egy szoba, és rád vár…” – Raoul Wallenberg története

Írta: Ingrid Carlberg - Rovat: Történelem

Manapság már a negyedik, sőt az ötödik generáció nő fel a magyar zsidók között, amelyek felmenői Raoul Wallenbergnek köszönhetik életüket. Ingrid Carlberg svéd író és újságíró könyve a halhatatlan hős életének történetét dolgozza fel. Megtudjuk belőle, hogyan nevelkedett Raoul Wallenberg, hogyan lett belőle a II. világháború végén a svéd követség titkára, akit azzal a feladattal küldtek Budapestre, hogy mentsen meg annyi embert, amennyit csak lehet, és hogy hogyan tűnt el a sztálini Szovjetunió mélységes poklában, a mai napig tisztázatlan körülmények között.  

Raoul Wallenberg Budapesten 1944-ben

November 13-án

27 ezer férfi és nő hagyta el Budapestet, hogy gyalog induljanak Hegyeshalomra, a határra. Ők papíron kikölcsönzött magyar munkaerők voltak, de a valóság nagyon is eltért a leírtaktól, tekintettel a nagyszámú gyerekre, öregre és betegre, akik a menetoszlopban gyalogoltak. Időnként megérkeztek Wallenberg biztonsági szolgálatának emberei, és az elfogottak semleges menlevelére hivatkoztak vagy újabbakat osztottak ki, és ily módon sikerült nekik a deportáltak egy részét visszaszerezni. Hasonló akciókat hajtott végre a svájci követség „kivándorlási egysége”.

A látvány elborzasztotta még a legdurvább csendőröket is, akik a Schützlingsprotokollt kísérték. „Az éhező, beteg, szerencsétlen emberek, 12 éves gyerektől 74 éves öregasszonyig, mindenféle felszerelés nélkül vánszorogtak, rongyosan és piszkosan” – állt az egyik napi jelentésben. Mások vándorló csontvázak kilométerhosszú sorairól tanúskodtak, akik rongyos cipőben, feldagadt, sebekkel borított lábon vonszolták magukat. Sokan nem bírták a hideg esőt, az éhség és a kimerültség miatt haldokolva az árokparton maradtak, vagy az SS-őrök és a csendőrök a helyszínen agyonlőtték őket.

A svéd és a svájci mentőakciók nem maradtak észrevétlenül, Berlin is tudomást szerzett róluk. Néhány nappal később elérte a hír a német külügyminisztert, Joachim von Ribbentropot, hogy „nagy veszteség” érte a menetoszlopokat. Felszólította Veesenmayert, hogy azonnal tárgyalja meg a dolgot Szálasi miniszterelnökkel, és mutasson rá, hogy a menlevelek elismerése mekkora nemkívánatos hatást ért el. […]

Ivan Danielsson svéd követ egy nyugodtabb és kényelmesebb diplomataéletet képzelt el magának idősebb korára. Ehelyett hallgatta az ágyúdörgést, látta a front torkolattüzeinek fényét, miközben Svédország egy diplomáciai zsákutcában találta magát Magyarországon, ami a követséget is veszélybe sodorhatja. Az a hír járta, hogy a nyilasok megtámadják a semleges országok képviseleteit november 15-e után azon zsidókra vadászva, akik nem költöztek be a nemzetközi gettóba. A Szálasi-rezsim állandóan a svéd elismerésről rágta a fülét, és mostanra annyira éles hangnemben, hogy ha Danielsson egymaga dönthetett volna, a svéd kormány beadja a derekát. Úgy érezte, máskülönben a schutzpassos zsidók napjai meg lesznek számlálva. Svédország talán valamiféle virágnyelven kifejezhetne egy fajta együttműködést, nagyjából úgy, mint a spanyolok tették, hogy megkönnyítsék a helyzetet.

A külügyminisztérium azonban hajthatatlan maradt. Semmiféle elismerés szóba sem jöhet, ehelyett Danielsson parancsot kapott: halogassa a kérdést. November 16-án a követ jelentette haza, hogy a hivatalosan 4500 zsidót átköltöztették a nemzetközi gettóba, de hozzászámította, hogy további 15 ezren különböző svéd mentőakciók és a Schützlingsprotokoll akcióival megmenekültek a munkaszolgálat és a deportálások alól.

A következő napon a semleges országok követségeit találkozóra hívták a nyilas kormányhoz. A svédek itt fehéren-feketén megtudták, hogy a 4500 zsidó elutazása a diplomáciai kapcsolatokon múlik. Több menlevél kibocsátása nem aktuális. A Szálasi-kormány besokallt, és a Budapesten maradt összes többi, 70–100 ezer zsidót egy általános gettóba gyűjtik össze Pest közepén, a nagy zsinagóga körül.

A légkör egyre kellemetlenebbé vált. A következő hét végén betörtek a svéd követség Gyopár utcai épületének az ablakai, amikor a közelben egy bomba becsapódott. Hamarosan világossá vált, hogy a nyilasok – ígéretük ellenére – nem hagyták békén a védett házakat. Már az első napokban levonszoltak svéd védenceket a ház pincéjébe, véresre verték őket, és elvették mindenüket. A képviseletnek ugyanakkor többfelől jelezték, hogy a nyilas kormány türelme elfogyott. Kemény Gábor külügyminiszter egy privát összejövetelen dührohamot kapott. Azt mondta, hogy hamarosan magához hívatja Danielssont, és elmagyarázza neki, hogy amennyiben a svéd kormány meghatározott időn belül nem ismeri el a nyilasokat, „az összes, svéd védelem alatt álló zsidót […]a Dunába fojtják”.[…]

A Hegyeshalom felé vezető úton

a pokoli jelenetek megrázták még a most éppen a nyilasokhoz lojális Ferenczy csendőrparancsnok közeli köréhez tartozó vezetőket is. Batizfaly Nándor csendőrkapitány Ferenczy egyik alárendelt parancsnokaként teljesítette feladatát a tavaszi deportálások során. Alkalmazkodott főnöke közeledéséhez a Zsidó Tanács felé a nyár folyamán, és később többször együttműködött Wallenberggel. Amikor Ferenczy az októberi puccs után másodszor is a náci hóhér ruháját öltötte magára, Batizfalvynak elege lett. Hegyeshalom volt az, ahol túlcsordult a pohár. Ismét felkereste Wallenberget, elmondta, amit tudott a halálmenetekről, és felajánlotta, hogy segíteni fogja a semleges országok mentőakcióit.

November 22-én 18 órára Raoul meghívta a svájci, spanyol, portugál követségek képviselőit Üllői úti irodájába, hogy találkozzanak az átállt csendőrkapitánnyal. Mivel fennmaradt a jegyzőkönyv, tudjuk, hogy Batizfalvy elmondta, legalább 10 ezer zsidó elérte a határt, ahol átadták őket a németeknek. Véleménye szerint nagyjából ugyanennyien eltűntek az úton, 13 ezren pedig még vonszolták magukat. Az egész menetelés alatt három-négy tányér levest kaptak. Főnöke megtiltotta Batizfalvynak, hogy a menlevéllel rendelkező zsidókat visszarendelje, de ő kijelentette, hogy kész dacolni a paranccsal, és megpróbálja. Wallenberg kérdésére azt válaszolta, arra is hajlandó, hogy segítsen az ételosztásban.

Megállapodtak abban, hogy minden követség delegál két embert, és ezek írógéppel és üres menlevéllel felszerelve kimennek Batizfalvy társaságában. Gyorsan elő lehet teremteni egy élelmiszer-szállítmányt a Vöröskereszt segítségével, és öt teherautó fogja elhagyni a fővárost még aznap éjjel, ennivalóval, gyógyszerekkel az úton levő deportáltak számára.

Wallenberg magával vitte Per Angert is az autóján. […] Követték a teherautókat, és útközben először a „halálhajóknál” álltak meg: két uszályon a deportáltak megalhattak az esős, hideg, novemberi éjszakán. Köztudott volt, hogy sokan a jéghideg vízbe ugrottak, hogy így szabaduljanak meg a további szenvedésektől, másokat a brutális őrök „segítettek” utánuk.

A teherautók lassan haladtak a köd miatt, és mikor megérkeztek, pokrócokat, élelmiszeres ládákat és gyógyszereket rakodtak le. Tilos volt a zsidókat út közben segíteni, de Batizfalvy tekintélyt adó jelenléte megtette a magáét. Wallenberg még megtoldotta ezt, és megvesztegette az őröket rummal és cigarettával. Aztán konzerveket és gyógyszereket cipeltek a deportáltaknak, és nekik is felajánlottak néhány korty rumot. Nem voltak egyedül, jelen volt a Nemzetközi Vöröskereszt kiküldöttje és a többi semleges követség munkatársa is, köztük a legaktívabb svájcié. De senki más nem küldött diplomatákat az akcióra.

A teherautó-konvoj aztán folytatta útját Hegyeshalom felé. Anger és Wallenberg észrevették, hogy a halálmenet kísérésére kirendelt őrök közül sokan nem kegyetlenkedtek, különösen azok, akik nem nyilaskeresztesek vagy csendőrök voltak, hanem akiket a magyar hadseregből verbuváltak. „Láttam például, hogy egy idős asszonynak az egyik katona felajánlotta a karját. Támogatta a nőt, és együtt meneteltek, a katona egyik oldalán a fegyvere, a másikon az asszony” – mesélte Anger később.

Wallenberg meg volt döbbenve. Nyolc nap menetelés az úton. Sehol nem jutott tető a fejük fölé, csak nagyon ritkán kaptak enni. Egyik a másik után halt meg éhezés és betegségek miatt. „Egy vontatóhajón […] fekszik néhány száz súlyosan beteg ember elegendő táplálék, gyógyszer, orvosi ellátás nélkül, borzalmas körülmények között. […] Az emberek annyira kimerültek, hogy szinte állati stádiumba kényszerültek vissza” – állt egy tiltakozó jegyzékben, amit a magyar belügyminisztériumba küldött.

Leírta, hogyan rohamozták meg a konvojt, és hogyan tört ki harc a tömegben, amikor ő és Anger szendvicseket kezdett szétosztani. […]

Akik Raoul közelében mozogtak, azok számára nyilvánvaló volt, hogy valami történt vele a Hegyeshalom felé vezető úton. Az a Raoul Wallenberg, aki onnan visszajött, nem ugyanaz volt, mint korábban, jegyezték meg a munkatársak. Egy eddig nem látott, sötét hangulat uralkodott rajta, amit csak mélyített a nyilasok támadása a védett házakban lakók ellen.

November végéig Forgács Vilmos és Wohl Hugó akkurátusan követték az utasításokat és az ellenőrző rutinokat a Schutzpassok kezelésében. Forgács Gábor elmesélte, hogy édesapja és Wohl ekkoriban rendszerint egy halom menlevél-dokumentum mögött ültek, amire igent vagy nemet kellett mondaniuk. Egyszer csak Wallenberg bejött a szobába, és megkérte őket, hogy ezt hagyják abba. Azt mondta: „Ha valaki képes eddig az ajtóig eljutni, és egy menlevélkérvényt beadni, annak a válasz mostantól mindig igen.”

Svédország külügyminiszterének,

Carl Bildtnek az irodája a Sofia Albertina hercegnő egykori társasági szalonjában van. A műgonddal renovált, díszes lakrésznek a Trónörökös Palotájában az 1700-as évek hangulatát kellene visszaadnia, de az audiencia teremben a kristálycsillárok alatt az ember messziről hallja a lézernyomtatók papírváltásait.

Bildtnél be van kapcsolva a tévé, amikor belépek. […] Körülnézek. Magas tükrök, aranyozott szegélydíszek, és egy laptop az antik íróasztalon. Az ülőgarnitúrán foglalunk helyet.

– Azt mondtad, hogy Svédország nem merte megmenteni Raoul Wallenberget. Mire gondolsz?

– Az elején ez így volt. Kellett volna cselekedni, természetesen, de ezek a személyek már jóval azelőtt leírták őt, hogy halott lett volna. Meg lehetett volna menteni, ha időben cselekednek? Ezt nem tudhatjuk. De azt tudjuk, hogy a kritikus időszakban alig próbálkoztak ezzel – mondja Carl Bildt. – Östen Undénra elkerülhetetlenül nagy felelősség hárul.

– Miért hazudtak az oroszok olyan sokáig? Mi a véleményed?

– A legtöbb dologról hazudtak. Az egy hazugságokra épült állam volt, a saját polgáraival szemben, az egész világgal szemben.

– Mit tesz a kormány, hogy a Raoul Wallenberg-ügyben megtaláljuk az igazságot?

– Amíg nincs teljes világosság, addig ez egy ügy marad. Mostanában gyakorta a legmagasabb szinten foglalkozunk vele. Nem olyan régen Lavrov külügyminiszterrel beszéltem róla.

– Mit mondtál neki?

– Hogy vannak bizonyos új információk, és hogy kérjük, legyenek a kutatók segítségére. Mindig azt mondják, hogy azok lesznek, szóval jó, ha ezt a legmagasabb szintről is megerősítik.

– Úgy gondolod, hogy az orosz vezetés ma többet tud arról, hogy mi történt Raoul Wallenberggel, mint ami az 1957-es Gromiko-memorandumban áll?

– Putyinra gondolsz? Hát… Nehéz ezt tudni. De ez nem valószínű, mondanám.

– Gondolod, hogy valaha is kapunk magyarázatot?

– Szeretnénk ebben reménykedni, de nem vagyok biztos benne, hogy igen. Viszonylag korlátozott a valószínűsége annak, hogy az archívumokban találhatók még olyan dokumentumok, amelyek új megvilágításba helyezik az egészet. Ehhez az kell, hogy valaki meséljen, ott pedig ketyeg a biológiai óra. De persze egyszer csak feltűnhet egy emlékirat, valaki, aki hallott valamit.

– Te mit gondolsz, mi történt vele?

– Az a valószínű, hogy kivégezték.

– Miért végezték ki?

– Lehetett valami különleges oka, az is lehet, hogy csak megtörtént. Ez egy olyan rendszer volt, amelyben naponta rengeteg embert végeztek ki.

– Nem kellene ezt beismerniük 65 év után?

– De. Be kellene ismerniük.

Megjött a válasz az FSZB-től, Moszkvából. Szívesen látnak újra, és megnézhetek „bizonyos dokumentumokat”. Kívánságlistám egyértelmű volt. Szeretném látni Raoul Wallenberg börtönkártyáját, a kihallgatási jegyzőkönyveket eredetiben és a Szmolcov-jelentést. Ez megér egy extra utazást. A Szmolcov-jelentés érdekessége csak nő az idővel.

Ugyanaz a csupasz tárgyalóterem, ugyanazok a fehér teáscsészék. De várjunk csak? Van itt valami új is. A csupasz faasztal közepén, a csokoládés tálka mögött, kilátszik egy sárgásszürke kartonpapír, körülbelül akkora, mint egy A6-os. Ez Raoul Wallenberg fogolykártyája.

A bársonyos tekintetű Krisztoforov az utolsó pillanatban akadályoztatva lett. Az archívum vezetője nagy szemeket mereszt, amikor azt kérem tőle, hogy a kezemben tarthassam a kártyát. Csak egy rövid időre. De beleegyezésül bólint.

Végigviszem a mutatóujjam az érdes felületen. Látszik, hogy a fogolykártya össze volt hajtva. A kézírás gyönyörűen kerekded, Raoul Wallenberg nevét tintával írták, még az is lehet, hogy metillila árnyalattal. Nem írta alá, és az ujjlenyomat rubrikája is üres. Letartóztatták: 1945. január 19. Érkezés Lubjankába: 1945. február 6.

Csomó van a torkomban, de összeszedem magam.

– A kihallgatási jegyzőkönyvekkel a börtönévekből, azokkal mi lett?

– Azokat nem nézheti meg, mert azokban más személyekről is van információ, magyarázza vendéglátóm.

– És a Szmolcov-jelentés?

Az archívum vezetője közölte, hogy a kérésem túl későn jött, és a svéd–orosz munkacsoport zárójelentése előtti időszakra vonatkozik. Van egy hasonlóm otthon, a polcomon. Felüti az oldalt, amin a Szmolcov-jelentés rossz másolata látható. Nyögök egyet.

– De az eredeti?

Az archívfőnök elmondja, hogy soha nem mutatnak eredeti dolgokat, csak másolatokat az orosz archívumokból.

Utána álldogálok egy darabig a Lubjanka téren. Követek néhány hatalmas takarítógépet a szememmel, és végtelen űrt érzek magamban. A gépek járnak körbe-körbe, vizet permeteznek a körforgalomban, aminek közepén a KGB alapítójának szobra állt a Szovjetunió összeomlása előtt.

A zsebemben két bonbon az FSZB archívumának üvegtálkájából. Amikor kihajtogatom a fényes papírt, hátrahőkölök. Az FSZB-csokoládé csomagolópapírján három színes, színházi maszk, az FSZB emblémája.

A kötet Garam Katalin fordításában a Noran Libro Kiadó gondozásában jelent meg. Ingrid Carlberget a minap beválasztották a Nobel díjakat odaítélő Svéd Királyi Akadémia tagja közé.

támogatás
Pop up banner
[popup][/popup]