Forradalom és ellenforradalom a zsidó sajtóban 2 – Zsidó Szemle

Írta: Róbert Péter - Rovat: Történelem

Az emancipáció hamar fellendítette a zsidó sajtót Magyarországon. A zsidó közönség igényelte, hogy saját lapjai legyenek, de zsidó publicisták nagyon sok más újságba is írtak. A hivatalos zsidó sajtó általában a mindenkori kormánypolitikához igyekezett idomulni. Így volt ez az első világháború alatt, de a forradalmak idején is. 

Zsidó Szemle.[1]

1919 márciusában néhány lapszám más cím alatt jelent meg, de ez nem jelenti a lap megszűnését, hiszen a március 30-án megjelenő 12-13-as szám fejlécén zárójelben közli: „Zsidó szemle XIV. évfolyama”. Érdekes módon ez a szám vasárnap jelent meg, a többi már ismét pénteken, mintegy szombati olvasmányként. „Olvasóinkhoz” címen a vezércikk duplaszám első oldalán indokolja a változást, üdvözölve a proletárdiktatúrát. A cionizmust hosszú cikkben, kommunistának jellemzi. „Mi három okból is köszöntjük örömmel a proletárdiktatúrát. Először azért, mert biztos hitünk az, hogy az előbbi kormány alatt országszerte ismétlődött üldöztetéseknek és pogromoknak a proletárdiktatúra erős keze egyszer és mindenkorra véget fog vetni. De azért is, mert a mi mozgalmunk kezdettől fogva a színtiszta kommunizmus jegyében működött. A mi ősúj-államunkban, a kommunisztikus berendezés ősállamában, a zsidó Palesztinában nem volt és nem lesz magánföldbirtok, minden a közé és a köz gondoskodik a dolgozó egyénekről…” A következő oldalon Simon Lajos: „A Tanácsköztársaság és a zsidóság” címen lojalitást jelent be és általában elítéli a kapitalista rendet. Az április 4-i szám vezércikke azért kritikusan vizsgálja az új intézkedéseket, például a zsidó felekezeti iskolák megszüntetését és követeli „a zsidó nép számára nemzeti ünnepnapját: a szombatot”.

Az április 15-i duplaszám a hitközségek „valóságos néphitközségekké” alakítását szeretné elérni és felszólít a Palesztinába kivándorlásra. Addig is őszinte módon adományokat kér „lapunknak fokozottabb feladatai vannak, fokozottabb támogatást igényel. Pénzt! Minden mennyiségben és minden címen! Adjatok – hiszen magatoknak adjátok!”

Hangsúlyozott lojalitása ellenére a lapot betiltják, a következő szám 1919. szeptember 12-én, már a román cenzor engedélyével a fejlécen jelenik meg. Az alcím már nem hetilap, hanem „Cionista röpirat”. Az első oldalon ismét felhívás „Olvasóinkhoz!”, de ez már a cionista szervezeteket felszámoló „vörös terror” méltatlan lépéseit panaszolja, ugyanakkor kénytelen utalni a fehérterrorra is. „A vörös terror teljes súlyával és gonoszkodásával terpeszkedett rá szervezetünkre… Nem volt nyilvánosság, ahová a sérelmeinket apellálhattuk volna: azok, akik mostan olyan komiszan lezsidóznak minden boltot és pogromokat hirdetnek és csinálnak retorzió képpen azért a kommunizmusért, amely bennünket sújtott legjobban, azért a proletárdiktatúráért, amely zsidó értékeket, zsidó intézményeket pusztított el leginkább, azok derék urak nagyon is békésen viselkedtek akkor, szótlanul húzták meg magukat és alázatos láthatatlanná zsugorodtak a hatalom előtt.” Hivatkozik a lap szerkesztőjének letartóztatására is.

Közvetlen ezután „Magyar dolgokról” címen már a Dunántúli pogromokról kénytelen írni. Az alcím már Zsidó Hetilap. A román cenzor neve, Solomanescu esetleges zsidó származásra utal, de ő sem liberálisabb elődeinél, már az első oldalon nagy fehér foltok tanúskodnak a kényszerű kihagyásokról. A vezércikk már a tervezett numerus clausus ellen tiltakozik. Szomorúan ír a zsidó köztisztviselők elbocsátásáról. Rövid közlés követeli az utolsó három hónap 4000 kikeresztelkedettje névsorának megszégyenítő közlését. Nem szolidáris az elfogott kommunistákkal, de azért cikkben támadja a Chevra Kadisát, Pogány József népbiztos apjának elbocsátása miatt. November 28-án Jövőnk címen utoljára jelenik meg, egy hét múlva már ismét Zsidó Szemle a lap neve.

Az 1920-as első szám vezércikke a zsidó sajtó feladatait összegzi, megfogadja: „Mi pedig ígérjük nektek, hogy népünk érdekeinek megalkuvást nem ismerő harcosai leszünk és minden igyekvésünk az lesz, hogy becsülést szerezzünk a zsidó népnek kifelé éppúgy, mint a magunk táborában.” Ezekben az években ez elég nehéz feladat volt. A lap sokat vitatkozik az antiszemitizmussal, hivatkozva a zsidók háborús áldozataira. Februártól kezdve több cikkben tiltakozik a numerus clausus közelgő bevezetése ellen. Úgy látszik, ezt a hivatalos szervek nem veszik jó néven, mert egy február 13-i cikkben több sort kiikszel a cenzúra. Az apró hírek riasztóak, a budapesti utcákon az „ébredő magyarok” verik a zsidó külsejű járókelőket. Gróf Eszterházy Móricot szakálla miatt bántalmazták. („Halló Kohn Úr!”) Sajnálkozik a brutálisan kiutasított galíciaiak sorsán. A május 7-i szám teljes egészében Palesztinával foglalkozik, a telepítés támogatására szólít fel. A következő számokban már többet foglalkozik hazai ügyekkel. Védekezik a rágalmak ellen, utalva a zsidók alacsony arányszámára a bűnözök között. Nagyon barátságosan ír Apponyi Albert grófról, aki kiáll a zsidóság mellett. A cenzúra továbbra is erős, például a június 30-i szám egész vezércikke kimarad, az olvasók csak az üres oldalt láthatják. Még verseket is töröltek. Ősz közeledtével egyre nagyobb teret kapnak a hírek között az egyetemi zavargások, zsidóverések. Érdekesen fogalmaz a szeptember 24-i szám vezércikke, amely Prohászka Ottokár püspök alapvetően zsidóellenes beszédében a cionizmusra kedvező részleteit közli és kommentálja. Viszont kirohan „az Ojság” című (amúgy széles körben zsidónak tekintett) „ízléstelen és szellemtelen” vicclap ellen, mert az kigúnyolja a zsidókat.

A november 19-i szám vezércikke a Trianoni béke ratifikálásának zsidó vonatkozásait taglalja. Zárómondata: „Szemet hunyunk a támadások, a bántalmazások felett, fájdalmunkat magunkba fojtva fogjuk teljesíteni zsidó és magyar kötelességeinket.” A december 17-i szám vezércikke „Királykérdés és a zsidóság” címen azt tanácsolja, hogy a zsidóságnak ebben az ügyben „a legteljesebb passzivitással és semlegességgel kell viseltetnie.” A polgári év utolsó számának vezércikkel felteszi a kérdést: „Kikeresztelkedjünk-e?” Válasza természetesen tagadó. [2]

[1]   A magyarországi cionizmus központi közlönye. 1909-ben havilapként indult, 1914-től hetilap. Szerkesztői gyakran változtak, legtovább Schönfeld József volt. 1939-ben más zsidó lapokkal együtt a Zsidó Szemle is megszűnt.

[2] Az előző hónapokban rengetegen megkeresztelkedtek, a huszonhét zsidó bárói családból néhány nap alatt huszonhárom lett keresztény, csak a fővárosban több, mint tízezren hagyták el őseik vallását.

A cikksorozat első része itt olvasható.

Címkék:Ellenforradalom, Tanácsköztársaság, zsidó sajtó