„Fácánvadászat”

Mit szóltak az egyszerű Wehrmacht katonák a zsidók tömeges legyilkolásához? Ehhez szolgáltat adalékot Sönke Neitzel és Harald Welzer dokumentumkötete, mely a német hadifoglyok – brit hírszerzés által titokban rögzített – beszélgetésein alapul.

A pusztítás és önfeláldozás kultuszát hirdető nemzeti szocializmust akár kamaszoknak is kitalálhatták volna: a teuton pogány mítoszok és a Wagnert utánzó giccs hatékonyan mozdította elő az egész nemzetre kiterjedő konformizmust és az összetartozás érzését. A Hitlerjugend hűséget hirdetett a Führernek, és megvetette a gyöngék iránti együttérzést képviselő zsidó-keresztény erkölcsiséget. A roma, zsidó közösségek, homoszexuálisok és értelmi fogyatékosok haszontalannak és az életre is méltatlannak minősültek.

A két szerző Soldaten (Katonák) c. könyve az SS és a Wehrmacht hadifogságba esett katonáinak titokban rögzített beszélgetéseiből merít. Ezekből kiderül, hogy az egyszerű németek sokkal nagyobb mértékben vettek részt a zsidók legyilkolásában, mint ahogy azt a történészek mindeddig feltételezték.

„A katonák körében olyan gyorsan terjedt a szóbeszéd, hogy joggal gondolhatjuk: tudomásuk volt arról, hogy sok zsidót megöltek” – állítják a szerzők. Mi több, számos katona nem csupán „parancsra tette” hanem élvezetét lelte a gyilkolásban. A zsidók megölése nem párosult szemükben az erkölcsi romlottság érzésével. Kiirtásuk – ide értve a csecsemőkét is – a harmadik birodalom ellenségeivel való leszámolást jelentette. A háborús Németországban a zsidókkal történő leszámolás polgári erénynek számított.

A nőkkel és gyermekekkel szembeni kegyetlenkedés a Soldaten egyik legmegrendítőbb témája. Curzio Malaparte olasz regényíró szerint a németek a gyengéktől és védtelenektől jobban féltek, mint az ellenséges katonáktól. A harctéren ez nem lehetett téma, a hadifoglyok között viszont igen, amikor a fegyőrök nem voltak a közelben. El sem tudták volna képzelni, hogy ott elhangzott szavaikat egyszer még könyvben fogják publikálni.

Fogságba esésük után a szövetségesek német katonák ezreit internálták, és titokban megfigyelés alatt tartották. A fölvett beszélgetések érdekesek voltak, és nem ritkán stratégiai információt tartalmaztak. A viaszhengerek tartalmát azután lefordították és legépelték; többezer oldalt tesznek ki a brit és amerikai archívumokban tárolt anyagok. 1996-ban a titkosítást föloldották, és öt év telt el, amíg Sönke Neitzel német történész rájuk akadt. A legtöbb beszélgetés az észak-londoni  Cockfosters metróállomás közelében létrehozott Trent Park internálótáborból származik. Neitzel az ismert szociálpszichológust, Harald Welzert hívta segítségül; együtt elemezték az 1940 és 1945 között fölgyülemlett anyagot.

A könyv bestseller lett Németországban, de éles vitákat is kiváltott. A háború után a német történészek azt állították, hogy a Wehrmacht mintegy 18 millió katonája túlnyomó részben tiszteletre méltó ember volt, akik becsülettel álltak helyt a frontokon. A Soldaten más képet mutat. Az itt publikált beszélgetések alapján elmondható: az embertelen cselekmények elkövetése nem csupán az SS-re és a Gestapóra volt jellemző, de minden rendű és rangú Wehrmacht katonára is.

August von der Heydte alezredes például hadifogoly társának elmondta, hogy egy ebéd után 30 lengyel zsidót „fácánvadászat” keretében gyilkoltak le. „Minden vendég kapott egy puskát, a zsidókat elővezették, és bárki lőhetett rájuk.” Zsidók legyilkolása olyan szórakozásnak számított, hogy polgármesterek, rendőrök, Wehrmacht küldöncök és más érdeklődők jelentek meg a halálgödrök szélén fényképeket készíteni, és az áldozatokból gúnyt űzni. A „kivégzés turizmus” olyan méreteket öltött, hogy az SS biztonsági szolgálata 1942-ben rendeletben korlátozta.

A könyv szerzői szerint a náci kivégzőosztagokban volt valami félelem a zsidó gyermekektől. „Hároméves gyerekeket hajuknál fogva fölemeltek, pisztollyal meglőtték őket, és bedobták a gödörbe” – mondta Heinrich Kittel altábornagy 1944-ben, három évvel egy oroszországi esemény után.

Voltak olyan tömeggyilkosságok, mint Babij Jar, ahol a „műveletben” 33.771 zsidót végeztek ki, s itt oly sokan működtek közre, hogy az egyes Wehrmacht katonák részvétele „elvesztette fontosságát”. A katonák ugyanúgy nem érezték tettük súlyát, mint az auschwitzi tisztviselők. A Wehrmacht emberei szerint ők saját intézkedési körükbe tartozó kötelességüket teljesítették (zsidó foglyok számbavétele, a kivégző osztagok időbeni megjelenése). Ezért aztán nem törődtek munkájuk erkölcsi vonzataival.

Az iratok arról tanúskodnak, hogy a katonák minden további nélkül kivégeztek asszonyokat, miután közösültek velük. Hitler háborút viselt a nem-árják ellen, de katonáinak megengedett volt a fogoly nők megerőszakolása; kéjsóvár vadállatok lettek. Priebe hadnagy mondta Oroszországról: „Sokan közülük egészen szemrevalók voltak, valóságos hölgyek”.

Az olvasó megütközik azon, milyen örömöt találtak az erőszakban és pusztításban („Soha nem éreztem még ahhoz fogható élvezetet, mint amikor szétvertünk egy zsinagógát.”) Ritka volt az olyan német harcos, aki különbséget tett a katonai célpontok és a polgári szereplők között, bár ez más nemzetek katonáinál is előfordult.

A Soldaten alapvető dokumentum; hírszerzés ritkán szolgál ilyen fontos ügyet.

 

Guardian – Bassa László