Bérházi konfliktusok 1944-ben Budapesten

Lassan másfél évtizede az országos és helyi sajtó segítségével igyekszem olyan embereket megszólítani, akiknek a magántulajdonában kiadatlan naplók vannak. Az újságcikkekhez mellékelt felhívások segítségével több idős ember megkeresett a kamaszkorában vezetett naplójával. Egyik „hirdetésemre” egy budapesti idős hölgy is jelentkezett, akit a későbbiekben Molnár Juditnak nevezek. Először a már elhunyt nővére – Molnár Margit –, később pedig a saját maga által írt naplófüzeteket bocsátotta a rendelkezésemre.

A két katolikus lány összesen több mint húszfüzetnyi naplót írt. A lányok édesapja műszaki felügyelőként dolgozott a fővárosi elektromos műveknél, édesanyjuk háztartásbeli volt. Margit 1927-ben született, középfokú tanulmányait egy római katolikus leánygimnáziumban, majd pedig egy ipari leány középiskolában végezte. Az érettségit követően a Pedagógiai Főiskolára járt angol-magyar szakra egy tanéven keresztül, mivel azonban azt túlságosan nehéznek találta, később az óvónőképzővel cserélte fel. Élete végéig óvónőként dolgozott. Húga, Judit 1934-ben született, egy római katolikus polgári leányiskolába járt, és közgazdasági technikumot végzett.

Amikor a Molnár lányok a világháború alatt elkezdtek naplót írni, a család egy háromemeletes pesti bérházban lakott, amelyet szántszándékkal nem fogok közelebbről sem leírni, sem pedig megnevezni. 1936-ban költöztek ide, amikor a naplóíró Margit kilenc-, húga pedig kétéves volt. Ezt megelőzően az ekkor már csak nyaralóként funkcionáló rákoscsabai házukban laktak, amelyet még Margit születésekor vettek, mert a kislány szívbeteg volt, s orvosi tanácsra kiköltöztek a fővárosból a szülők.

Az 1941-es népszámlálás lakásívei szerint a bérházban összesen 19 család lakott.

A polgári lakáseszménynek megfelelően a bérház legtöbb lakása háromszobás volt. Ezekben kilenc család élt, többnyire állami intézmények szolgálatában lévő családfőkkel, így akadt köztük árvaszéki ülnök és nyugalmazott postafőellenőr. Ugyancsak az államhoz kötődött egy hadnagy is. Több értelmiségi lakott ilyen nagyságú lakásokban: műegyetemi tanársegéd, MÁV-mérnök és orvos. A három szobát bírók másik rétegét alkották a vállalkozók: Valkó Nándor drogériatulajdonos, aki 1500 pengőt fizetett évente, ahogy Kovács Ferenc puskaműves is, azonban utóbbi lakásához nem volt cselédszoba. A háromszobás lakások éves lakbére 1250 és 1600 pengő között mozgott. Négyszobás lakás csupán három volt, ezek mindegyikéhez cselédszoba, konyha, előszoba, éléskamra és fürdőszoba tartozott, bérleti díjuk 1500 és 1800 pengő között mozgott. A három legdrágább és legnagyobb, azaz négyszobás lakást a bérházban egy rendőrfőkapitány-helyettes, egy nyugalmazott MÁV-főfelügyelő, valamint egy nyugalmazott tüzérezredes elvált felesége bérelte.

A lépcsőn vagy a liften felérve az első emeletre a 10. szám alatt található kétszobás lakásban lakott a Molnár család. Lakbérként az apa bevallása szerint 840 pengőt fizettek. Lakásuk két parkettás szobájának ablakai a bérház belső udvarára néztek. Távbeszélőjük nem volt, de elektroncsöves, azaz lámpás rádiójuk igen. A szobákon túl még kiegészítő helyiségek voltak a lakásban, amelyek emelték annak komfortját: előszoba, éléskamra, fürdőszoba és konyha. A lakásban víz, gáz, villany volt, a tisztálkodáshoz széntüzelésű fürdőszobakályha szolgáltatta a meleg vizet, a WC vízöblítéses volt. A konyha gáztűzhelyén többnyire a lánytestvérek édesanyja főzött, ritkábban a cseléd. Külön pincerész is járt a lakáshoz, amelynek különösen a főváros ostroma alatt vették nagy hasznát. Háztartási alkalmazottjuk a sváb, római katolikus B. Anna volt, aki cselédfülkében volt kénytelen magát meghúzni. Ő hat évvel volt öregebb a család legidősebb lánygyerekénél.

Ezen az emeleten még négy család élt, akik közül a naplók alapján a két közvetlen szomszédra érdemes kitérni bővebben. Velük szemben az izraelita Valkó, közvetlenül mellettük pedig a római katolikus Kovács család lakott. Valkó Nándor tulajdonosa volt a család drogériájának. A vállalkozás családi kereteit jelzi, hogy minden családtag itt dolgozott. A felesége az illatszereket állította elő, „drogista mester” volt a férje bevallása szerint. Feltehetőleg itt dolgozott lányuk, Valkó Alice is „drogista tanoncként”. Ő öt évvel volt idősebb, mint a naplóíró Margit a szomszédban, 1922-ben látta meg a napvilágot. Háromszobás lakásukat M. Ágnes háztartási alkalmazott tartotta rendben, aki cselédszobában lakott. 1936 augusztusában költöztek be lakásukba, két hónappal előbb, mint a szomszédos Molnár család. Korábban az üzletüktől viszonylag távolabb, a Népszínház utcában laktak. Költözésüket nyilván az is motiválhatta, hogy közelebb kerüljenek a drogériájukhoz.

A lakásívek szerint tehát Molnárék kétszobás lakása az egyik legolcsóbb volt a bérházban. Lakásuk méretére, mint róluk árulkodó indikátorra úgy tekintettek, mint amely nem egyezik meg a társadalmi identitásukkal, hiszen Margit naplója szerint magukat úri családként határozták meg. Az úri önbesorolásuk alapja a viselkedés, az általuk helyesnek képzelt magatartási normák betartása, és bizonyos fogyasztási javak (így a lakás) birtoklása volt. Margit naplója szerint családjukat a közvetlen környezetük is úriként kategorizálta. Így a boltos, akitől a háborús élelmiszerhiány idején a disznóhúst kapták, a viselkedése alapján úri asszonyként határozta meg az édesanyjukat, más vevők magatartásával állítva azt szembe: „»igen finom, csendes úriasszony, nem veszekszik, kiabál[…]«”.

A család társadalmi identitásával a bérelt kétszobás, belső udvarra néző lakás nem volt összeegyeztethető. Másrészt a mindennapokban igen szűkösnek bizonyult, hiszen abban négyen laktak, a szülők a két gyerekkel, s amikor cselédet tartottak, például 1941-ben, még zsúfoltabbá vált. A családfő azon szándékával, hogy az általuk sanyarúként megélt helyzeten változtasson, az egész család azonosult. Az apa a napló szerint lakáscserében gondolkozott, olyan módon, hogy egy nagyobb lakásért egy kisebbet adott volna kompenzáció nélkül. Az ebből adódó aránytalanság azonban jelentősen beszűkítette azoknak a bérlőknek a körét, akik részt vettek volna a jogügyletben. A hátrányok miatt csak olyan bérlőt szólíthatott meg ezzel az ajánlattal, aki – anyagilag, törvény által vagy érzelmileg – kiszolgáltatott helyzetben volt, így az előnytelen üzletbe akarva vagy akaratlanul is beleegyezett.

A Molnár család társadalomról alkotott képzete alapjaiban határozta meg, hogy ezt a célt milyen eszközökkel tartották megvalósíthatónak. Így a következő részben Margit naplóján keresztül a család társadalomképének mozgatórugóit mutatom be, majd pedig rátérek arra, hogy a második világháború és a forradalom között milyen stratégiákkal igyekeztek nagyobb lakást szerezni.

 

Bérház és társadalomkép

A kamaszkorban írt naplók alapján Margit és Judit világképét alapjaiban meghatározta a családi szocializáció és legfőképpen az a bérház, ahol laktak. A társadalmat úgy képzelték el, hogy a szegény keresztény magyarokat az általuk gazdagnak és nem magyarnak tekintett zsidók elnyomják. Margit bipoláris társadalomképe, amely a szegény saját csoportot szembeállította a gazdag idegenekkel, alapvetően a bérház lakásainak szerinte egyenlőtlen eloszlásán alapult. Tapasztalata sztereotip értelmezése szerint ugyanis náluk a bérházban lakó zsidó családok nagyobb bérleménnyel bírtak. Ez pedig előítéleteit hitelesítette.

Margit későbbiekben részletesen bemutatandó képzetének valóságmagja pontosan feltárható a lakásívek segítségével, ha a ház lakbéreinek és lakásméreteinek az eloszlását a felekezeti hovatartozással vetjük össze. Szinte csak keresztények laktak a bérházban, túlnyomórészt római katolikusok, mint Margit és családja, vagy mint puskaműves szomszédjuk. Ha a bérház három legtehetősebb bérlőjének felekezeti hovatartozását nézzük, abban már a protestánsok domináltak. A 1941-es lakásívek szerint izraelita vallású csupán két család volt a bérházban. A második emeleten F.-ék azok, akik az egy szinttel alattuk lakó Margit naplójában soha nem szerepelnek. Annál többet foglalkozik azonban a másik izraelita családdal, Valkóékkal, akik velük szemben laktak. Mindkét izraelita család háromszobás lakásban élt, amely azonban nem tartozott a maga 1400, illetve 1500 pengős évi bérleti díjával a legdrágábbak közé. Otthonaikat keresztény cselédek tartották rendben. Összességében tehát, mint az előítéletek esetében általában, Margit képzetét sem támasztották alá tények, amelyeknek szerepe úgyis csekély, hiszen a társadalomképekben nem a valóság, hanem annak egyéni értelmezése az, amely döntő jelentőségű. Ezt a képzetet Margit a családi szocializáció részként sajátított el, és szülei osztoztak benne.

Margit naplójában a ház lakói közül a Valkó család szerepel a legtöbbet, többnyire negatív előjellel. Elsőként abban a bejegyzésében tűnnek fel, amelyben eredetileg moziélményéről szeretett volna írni, s csak egy újabb megaláztatásként megélt szituáció ürügyén bonyolódott bele hosszasan abba, hogy a zsidókról alkotott véleményét lejegyezze.

„[…]No a zsidókról még egy pár szót. Mondanom sem kell, hogy ez dögivel van Pesten, hogy a szél fújja el őket a szaharába. Ha zsidóünnep van a Körúton, alig van egykét bolt nyitva. Annyi kampós orrú Grűn Svarc és Grünhut, hogy el lehetne rekeszteni velük a Dunát. Meg is mondták a német katonák, hogy ez nem Budapest hanem Jud[a]pest. Szörnyű bosszantó, nekik mindenre telik mindenre. Kávéházban, strandon, csak ők, a nagy ők vannak. Azt mondják, ha vége a háborúnak, Hitler itt is rendet teremt a zsidók között. Nem kell mást megemlítenem, csak azt, hogy mellettünk a Valkóék. Nana…Hát kérem szépen felvilágosítást nyújtottam a pillanatnyi helyzetről, mely nem éppen rózsás, elkeseredésre nincs okunk, mert éhen nem halunk, le sem rongyosodunk és élünk. […] Hanem én ugyan jól belemelegedtem az írásba.”

Az ekkor született bejegyzésébe minden ellenszenvét kiöntötte a naplóíró. A Szaharára, illetve a Duna zsidókkal történő elrekesztésére való utalása azonban egyértelműen jelzi, úgy vélte, hogy valamilyen módon a fővárosnak meg kellene a zsidóktól szabadulnia. Számára a keresztények kiszolgáltatottságának a legfőbb bizonyítéka a fogyasztás lehetőségeinek beszűkülése volt. Sztereotípiáiban a zsidókat mind gazdagnak, tehetősnek látta, ellentétben a szegény és kiszolgáltatott saját csoporttal (keresztény magyarok). A család fogyasztási szokásairól s annak anyagi korlátairól sokat árul el, hogy a kávéházakat és strandokat a zsidókhoz kötötte. Margit – vagy anyagi okból, vagy pedig a vélt társadalmi térhasználat betartása miatt – a naplója alapján nem járt sem kávéházban, sem pedig strandon. A családi beszélgetésekből, a média híreiből, vagy talán a közelebbről meg nem nevezett német katonáktól értesülhetett Margit a náci Németország zsidóellenes intézkedéseiről, amellyel bizonyára egyetértett. Hiszen a németeket állította példaként a naplójában, mert saját sztereotip tapasztalatai is megerősítették, hogy a főváros szinte csak zsidóként azonosítottakból áll, s a saját csoport tagjai kisebbségben vannak. Jól kifejezi ezt a német katonáktól hallott Judapest kifejezés átvétele is.

A németek kijelentésének hitelességét elsősorban az erősítette meg, hogy a legközvetlenebb környezetében – azaz a bérházban is – alátámasztva látta a zsidók gazdaságát. Ennek bizonyítékaként házbéli szomszédjukra, Valkóékra utalt. Ők egyetlen „személyben” jelenítették meg számukra és számára a „zsidókat”, hiszen csak velük volt érdemi, mindennapi kapcsolata. Ezeket a tapasztalatait vetítette ki és általánosította az egész zsidóságra. A Margit társadalomképében szerepet játszó antiszemitizmus a családi szocializáció hozadéka, de ennek megerősítésében a lakókörnyezet, ahol felnőtt, hasonlóan fontos volt. Amint erre korábban rámutattam, e felekezeti, társadalmi és vagyoni szempontból heterogén lakóközösség előítéleteken keresztüli olvasata kézzelfogható bizonyítékként is szolgált. Ez pedig alapvetően befolyásolta azt, hogy mely szomszédjuktól igyekeztek lakást szerezni.

 

Lakásszerzés a háború alatt

A naplók szerint az első emeleten, ahol laktak ott voltak a legaktívabbak a szomszédsági kapcsolataik. A hétköznapokban ‒ amennyire a naplóból ez rekonstruálható ‒ felületes ismerősi viszonyban állt egymással a római katolikus Molnár és az izraelita Valkó család. A gyerekek nem, sokkal inkább a szülők tartották a kapcsolatot a szomszédos családdal. Molnárék leánygyermekeinek szemében Valkóék képviselték „a zsidókat”, akikre az irigyelt pozíciókat birtokló idegenként tekintettek.

Margithoz a fővárosi információk 1944 nyarán többszörös áttétellel jutottak el, mert a két gyermek és édesanyjuk a rákoscsabai nyaralóban élt, biztonságos távolságban a bombázott fővárostól. A dolgozó családfő és a cseléd lakott csak ekkor a kétszobás bérházi lakásukban. Apjuk néha hétvégenként meglátogatta családját vagy felhívta telefonon őket. Margit tehát csak édesapjától értesülhetett a bérházban történtekről. Így a naplójának ekkor született bejegyzései a családnak az eseményekkel kapcsolatos véleményét is visszatükrözik, amelyet megerősíthettek a gyerek korábbi emlékei. Margit némi kárörömmel szemlélte 1944 nyarán a zsidó család tönkremenetelét és anyagi ellehetetlenülését.

„Képzeld, otthon a Valkóék lakásában 3 zsidó család lakik. Múltkor Valkóné nagy hangon kijelentette, hogy 1 személynek kell egy szoba. Most cirka 18-an laknak a 3 szobában. Ugye, hogy jön még a kutyára dér?! Most majd viselheti büszkén az ezer pengős nerceket meg bundákat. Az üzletet is be kellett zárniuk, az élelmiszereket vissza kell adni, a vagyont be kell szolgáltatni.”

A szobaszámra vonatkozó megjegyzést érdemes kiemelni, hiszen annak hangsúlyozását kimondatlanul is lenézésként értelmezte a naplóíró. Hiszen tisztában lehetett Valkóné is azzal, hogy a Molnár családban egy szobára két fő jutott, az általa és a Molnárék által is ideálisnak talált lakhatási viszonyokkal ellentétben. Ez mélyen sértette Margitot és egész családját, s olvasatuk szerint csak alátámasztotta bennük a zsidókról élő reprezentációkat.

Csak egy későbbi bejegyzéséből derült ki, hogy a kijelentés megközelítőleg mikor és milyen kontextusban hangzott el. 1943-ban a Molnár család azt ajánlotta Valkóéknak, akik csak hárman laktak lakásukban, hogy cseréljenek lakást, s ekkor hangzott el a fenti érv Valkóné szájából, amellyel elutasította a kérést. Az elektromos műveknél dolgozó apa talán a családja nagyobb létszámával érvelt. A naplóból úgy tűnik, hogy nem hivatkozott a zsidótörvényekre, s nem éreztette a diszkriminációt a Valkó családdal. De a törvények által zsidónak minősítettek helyzetére mint a kiszolgáltatottság egy faktorára tekintett a családfő. Erre építve más hasonló helyzetűeknél is próbálkoztak csereajánlattal, amivel azonban a ház kereszténynek minősített lakóit soha nem keresték meg. Ilyen ajánlatot csak a zsidótörvények által sújtottaknak tettek, bízva abban, hogy labilis helyzetük miatt könnyebben belemennek a hátrányos alkuba. 1944. május közepén a rákoscsabai nyaralójukból egy rövid látogatás erejéig tért vissza Margit a fővárosi lakásukba: „Olyan utálatos Pest és a lakásunk, hogy csoda. Jaj, ha vége lesz a háborúnak – ? – gyönyörű lakásba megyünk lakni, mert ez a mostani undok. Alig férünk el benne és mindig ég a villany. Pedig már 7 éve itt lakunk. Beszéltünk Valkónéval. Mikor kértük, hogy adja oda a lakást, cseréljünk, mert ők 3-an laknak a hatalmas 3 szobás lakásban, (zsidó) azt felelte méltatlankodva, hogy 1 személynek igazán kell egy szoba (Mi négyen lakunk két szűk szobában). Most? Tudod mi történt? 3 névtábla van az ajtajukban. 3 család lakik a lakásukban. Jól van, nagyon jól. Jön még kutyára dér. Ugye. Meg a tanácsosék. Most derült ki, hogy zsidók. Tőlük is kértük, hogy cseréljenek, nem kell nekik olyan nagy lakás, hát persze nem cseréltek, most elvették tőlük a lakást, bombakárosult lakik benne, ők meg a Király utcában 1 szobás lakásban szűkölködnek valami 7-en. Jön kutyára dér.” Mivel a két szomszédtól – Valkóéktól és a közelebbről nem azonosítható tanácsoséktól is – hasonló elutasító reakció érkezett az őket hátrányosan érintő ajánlatra, a csillagos házakba való kényszerköltöztetésüket a gazdag zsidók megérdemelt büntetéseként fogta fel Margit. Úgy vélte, ez hosszú távon az ő érdekeiknek kedvez, és az általa „ideálisnak” képzelt társadalmi rendet állítja helyre.

A Molnár család nem kísérelte meg, hogy a zsidónak minősülő szomszédjainak a lakását hivatalosan kiigényelje, hanem csupán személyes szomszédsági viszonyukra próbáltak építeni. A személyes kapcsolatokon nyugvó érdekérvényesítésnek két fontos előnye lett volna Molnárék számára azon túlmenően, hogy nagyobb lakáshoz juthattak volna: ez egyfelől gyorsabb a formális ügyintézésnél, másrészt számukra biztosan kedvező eredménnyel zárult volna. A családfő talán azért bízott jobban az informális megállapodáson nyugvó lakáscserében, mint a szomszédok lakásainak hivatalos kiigénylésben, mert tudta, hogy annak sikerére kevés az esélyük. A „zsidó ingatlanok” nem közcélra szánt részét hivatalosan hadigondozottak, sokgyermekes családok, illetve bombakárosultak vagy menekültek igényelhették ki 1944-ben nagyobb eséllyel. A Molnár család pedig a kedvezményezett csoportok egyikébe sem tartozott.

A személyes ismeretség, a laza, de állandó kapcsolattartás a szomszédos irigyelt Valkó családdal azonban mégis enyhítette és árnyalta ellenszenvét (de csak velük kapcsolatban). Jelzi ezt a kérdés felmerülése, hogy a vagyonfosztás után: „Vajon miből élnek majd meg?” A szomszédi viszony a legkritikusabb napokban sem volt nyíltan ellenséges, illusztrálja ezt, hogy Valkóné elbúcsúzott a családfőtől, amikor a csillagos házba „költöztek”. Ugyan nem hangoztatták a szomszédokra vonatkozó nézeteiket, de a családi szocializációs közeg 1944 nyarán mélyen át volt itatva ezzel a narratívával. Érdemes külön kiemelni, hogy a tizenhét éves Margit Valkóék „hatalmas 3 szobás” lakásáról írt, amely világképében a gazdagság és a jólét szinte soha el nem érhető szimbóluma volt, ennél nagyobbat nem is szándékoztak szerezni maguknak. Négy- vagy ötszobás lakás szerzése fel sem merült benne ‒ még vágyként sem.

Összességében tehát a családfő a személyes ismeretségén és a szomszédságon alapuló házon belüli kapcsolatrendszerét használta fel annak érdekében, hogy nagyobb lakáshoz jussanak.

A zsidónak minősülő szomszédok csillagos házba való költözését azért szemlélték kárörömmel Molnárék, mert abban a „gazdag zsidók” jogos megbüntetését látták (Jól van, nagyon jól. Jön még kutyára dér.). Margit naplója azt sejteti, hogy Molnárék úgy vélték, hogy a csillagos házba való kényszerköltöztetésre nem került volna sor, hogyha a cserét elfogadták volna, mert akkor már szerényebb lakásuk lett volna.