„A legszilárdabb talapzat” – A Tata-Tóvárosi Izraelita Elemi Népiskola története

Írta: Szűcs József  - Rovat: Történelem

„Az oktatás szent ügye mindenkoron a legfontosabb és legszilárdabb talapzata vallásunk évezredes épületének.” (Goldberger Izidor)

A tatai zsidó iskola alaprajza 1856-ból

A Tatán korábban működő magániskolák feloszlatására és egy egységes iskola létrehozására 1851-ben került sor. Ehhez hozzájárult egyrészt Leo von Thun-Hohenstein gróf vallás- és közoktatási miniszterré való kinevezése, másrészt Ziltz Mór rabbi és tanár Tatán tett látogatása.

Leo Thun 1849. július 28-án lépett hivatalba. Az általa meghozott rendelkezések legnagyobb része a Habsburg birodalom érdekeit tartotta szem előtt, de megjelentek közöttük a zsidó iskolák létesítését szorgalmazók is, például 1851-ben egy. Az így létrejött intézményekben a vallás oktatása mellett nagy hangsúlyt kapott a világi ismeretek elsajátíttatása is. A hatóságok nem tettek különbséget zsidó és nem zsidó iskolák között, a németesítés és a birodalmi érdekek érvényesítése a teljes magyar tanügyet érintették.

Ziltz Mór, a kormány megbízásából, minden nagyobb izraelita hitközséget meglátogatott, s azokat nyilvános iskolák felállítására buzdította. Ösztönző szavai Tatán is meghozták a kívánt eredményt.

A felszámolt iskolákból a tanítók nagy részét elküldték, ám a színvonalas oktatásra alkalmasakat tovább foglalkoztatták. Az intézmény élére ekkor Fischer Gerzsont hívták meg.

Az iskola, ahogyan azt későbbi igazgatója, Herzfeld Jakab megfogalmazta, „a már akkor keletkezett pártok daczára” kezdhette meg munkáját, ami arra utal, hogy nem mindenki támogatta a kezdeményezést.

Az intézmény éves költségvetése 1800 forint volt. Ez „az itteni hitközség anyagi erejének túlbecsülése vala, de minden esetre jele azon nemes törekvésnek, hogy egy, a kor kivánalmainak megfelelő iskolát szervezzen”.

A költségek fedezésére a hitközség egy tagja, Szarvas Vilmos, „egy iskola alapra való önkénytes adakozásra hivta fel közönséget”, de nem járt sikerrel. A tandíjakból nem folyt be elegendő összeg az iskola kiadásainak fedezésére, így ezt a hitközség segítségével oldották meg, ami viszont annak tagjait terhelte meg még jobban, s ez felháborodást, az iskola felé pedig ellenséges érzelmeket szült, főként azok körében, akiknek nem volt tanköteles korú gyermeke, tehát nem látták volna „hasznát” az újabb kiadásoknak. Herzfeld erről úgy gondolkodott, az „ilyen, minden községben élő önző tagok nem gondolják meg, hogy támogatásuk hiányában a szegény gyermekek tanitás és nevelés nélkül nőnek fel s később a társadalomnak csak terhére válnak és jobb a fiatal romlatlan gyermeket akkép gyámolitani, hogy később maga birja magát fenntartani, mint utóbb számos nyomorban élő családot a szó szoros értelmében eltartani.”

Mivel létrejöttekor az intézmény saját épülettel, vagy a céljainak megfelelő helyiséggel még nem rendelkezett, örömmel vette a hitközség a piarista gimnázium (ekkor, 1850 és 1867 között, Tatai Kis-Gimnázium) igazgatójának, Hutter Antalnak felajánlását, aki évi 90 forint bérleti díj fejében átengedte a gimnázium hátsó udvarában lévő, három teremből álló épületet az iskola részére.

Ezeket a helyiségeket azonban igen hamar, már 1852 elején felmondták. Ennek okát egy hivatalos levélből ismerjük, mely arról számol be, hogy az izraelita hitközség és a gimnázium igazgatója között korábban megkötött szóbeli megállapodást, mely a helyiségek bérléséről szólt, a tatai gróf uradalmi tisztségviselőjének utasítására bontották fel. Sőt, ahogyan a levél fogalmaz, az iskolát magát is bezáratták. Ennek következtében a gyerekek „tanithatása ép olly váratlanúl, valamint jogellenesen megakadályoztatott”. A hitközség a közigazgatási hatósághoz fordult panaszával, megkérdőjelezve, hogy az uradalomnak volt-e egyáltalán joga rendelkezni a gimnázium tulajdonában álló javak felett. Az ügy a Császári-Királyi Helytartósághoz került, folytatása azonban nem ismert előttünk. Annyit tudunk csak, hogy az iskola nem térhetett vissza a gimnáziumi termekbe.

Mindezek következtében hetekig tartó szünet állt be a tanításban. Ez meglehetősen visszavett a kezdeti lelkesedésből és érdeklődésből, az elégedetlenkedők számát pedig jócskán megnövelte. A megoldást a hitközség elöljárói, Ehrenfeld Leopold, Fischer Mór, Fischer Miksa és Oblath Fülöp találták meg, akik kibérelték az iskola számára az úgynevezett Skalitz-féle ház három szobáját. Sajnos a tanulók itt tartózkodása sem lehetett tartós, mivel tulajdonosai nem sokkal később az épületet eladták.

Az elöljáróság végül ezen a ponton hozott döntést egy saját iskolaépület felállításáról, a megvalósításhoz azonban szükség volt Fischer Mórra, a világhírű herendi porcelángyár tulajdonosára is, aki a leginkább buzgólkodott az ügy érdekében.

Fischer Gerzson igazgató-tanító, az építkezést övező folytonos viszálykodások miatt, ez idő tájt vált meg az intézménytől, mitöbb, a „rendetlenség és elégületlenség” okán a hitközség akkori vezetése is lemondott, az elnöki tisztet pedig, hosszas rábeszélést követően Oblath Mór vette át. A pénzhiány folyamatos volt, az új elnök semmilyen módon nem bírta rávenni a hitközség tagjait az adófizetésre, így fél év után ő is feladta posztját. Az ezt követően megválasztott elnökök egyike sem volt hajlandó a tisztséget betölteni, annak kilátástalansága végett. Herzfeld ekkor az építkezés újabb, több hétig tartó szüneteltetéséről beszél, sőt újabb tanítóváltásról is, ám itt neveket nem említ.

Goldberger Izidor (Bátorkeszi, 1876. július 1. – Auschwitz vagy Németország 1944) bölcsészdoktor, sátoraljaújhelyi, később tatai rabbi. Fotó: Egyenlőség, 1911

Ismét csak Fischer Miksa és Oblath Fülöp kitartásának volt köszönhető, hogy nem hiúsult meg az egész vállalkozás, s az iskolát sem oszlatták fel. Jagosic császári-királyi megyei biztos és Szabó főszolgabíró személyében is támogatóra leltek, akik, kezükbe véve a kezdeményezést, Singer Dávidot nevezték ki a hitközség élére. Singer, igyekezvén megfelelni az eléje támasztott elvárásoknak, illetve megbirkózni az előtte álló feladatokkal, biztos kézzel és kitartással fogott az ügyek rendezéséhez, s elnöksége alatt, 1853-ra, az iskola épülete el is készült. Munkájában Reviczky főszolgabíró is segítette, pártolta őt.

Mivel az épületet 1853-ban emelték, még nem részesülhetett a zsidó iskolák létesítésére szánt iskola-alapból, mely csupán néhány évvel később, 1856-tól vált elérhetővé.

Goldberger Izidor (1912 és 1944 között tatai rabbi) forrásai szerint a tatai iskola épülete 3821 forint 52 krajcár költségből készült el. Mivel az iparosok kifizetéséhez nem tudtak kölcsönre szert tenni, az elöljáróság 1853. március 27-én tervezetet nyújtott be a főszolgabírósághoz, melynek értelmében a hitközség 100 darab 40 forintos kötvényt bocsátott volna ki, s ezeket a következő évtől, 1854-től kezdve, 10 éven át egyforma részletekben tervezte visszafizetni, 6 %-os kamat mellett. A költségek és kamatok fedezésére a húsadót fontonként egy krajcárral emelték volna, a hitközség pedig kötelezte magát évenként 200 forint megfizetésére.

A tervezet nem valósulhatott meg. Ennek pontos okát Goldberger nem tudja, de két eshetőséget is felhoz. Az egyik, hogy a főszolgabíró nem hagyta jóvá az előterjesztést, a másik, hogy a hívek között nem kelt el a 100 darab kötvény. Ez a sikertelenség a hitközségi elöljáróság felmondásához vezetett. A közel 4000 forintos építési költséget végül felosztották a hívek között, egyedül a teljesen vagyontalanokra nem róttak terheket. Ez alól csak a húspénz volt kivétel, mert annak megfizetése mindenki számára kötelező volt. Mindezt azzal magyarázták, hogy az iskolához, mint közösségi épülethez, mindenkinek joga volt, még a legszegényebbeknek is, a törlesztésből nekik is ki kellett tehát venni részüket. Az iparosok követelésük egy részét végül azonnal megkapták, a fennmaradó részt három év alatt fizette meg részükre a hitközség.

A fent taglalt új törlesztési elképzelésekről 1853. június 28-án adott be a hitközség tervezetet a főszolgabírói hivatalhoz, mely szeptember 7-én hagyta azt jóvá. A fentiek mellett a tervezetben arra kérték a hivatalt, hogy a közösség javainak védelme és gyarapítása végett csak bárány, juh és borjú levágását engedélyezzék, és tiltsanak be bizonyos vágóhelyeket. Kérték továbbá azt is, hogy az utóbbi időben előforduló lemondások és tanárváltások miatt szervezzék újra a tanári kart.

A földszintes, négy tanteremmel, egy lakással és egy tágas udvarral ellátott iskolaépület a hitközség tulajdonában állt, becsült értéke – 1896-ban – nagyjából 7000 forint volt, felszerelése pedig további 1000 forintot ért.

Az iskola a bejövő tandíjakból tartotta fenn magát, ha ez nem volt elegendő, a hitközség adta a hiányzó részt. Az országos izraelita iskolaalapból 1859 és 1864 között évi 300 forint segélyben részesült, államsegélyt egészen az 1907/1908-as tanévig nem kapott.

Részlet Szűcs József: „A legszilárdabb talapzat”. A Tata-Tóvárosi Izraelita Elemi Népiskola története 1851-1944 című, megjelenés előtt álló könyvéből (Tata, 2022. Kuny Domokos Múzeum). 

A könyvet 2022. szeptember 4-én vasárnap 16 órakor mutatják be Tatán, a Kuny Domokos Múzeum Vármúzeumában (Öregvár, Váralja utca 1-3.) Rigó Balázs, Tata város alpolgármestere köszönti a megjelenteket. A szerzővel Dr. Simonik Péter helytörténész, a Széchenyi István Egyetem docense beszélget.

A kötet a helyszínen megvásárolható, a szerző pedig dedikál.

[popup][/popup]