A futballista, aki embereket mentett

Borbás Gáspár, a magyar labdarúgó-válogatott első gólszerzője – aki ötször nyert bajnoki címet a Fradival – szabadkőműves páholy tagja volt, a nyilas vészkorszakban embereket mentett, a kommunista diktatúra idején pedig reménykedett, hogy elkerüli a kitelepítést. A Ferencváros labdarúgó-szakosztályának 124. születésnapján, december elején avatták szobrát az FTC-MVM Népligeti Sportközpontban, és róla szól a tavaly megjelent Első gól című könyv.

„Hálát adok a sportnak, hogy megtanított küzdeni. […] Szívembe írta, hogy sohasem szabad csüggedni, igazi életharcossá nevelt” – nyilatkozta Borbás Gáspár az Ujságnak 1930 karácsonyán. Márai Sándor ugyanabban a lapszámban a polgárságot siratta, és rezignáltan rögzítette a tényt, hogy egy értelmiségi kevesebbet keres, mint egy jó szakmunkás vagy iparos. Borbás Gáspár élettörténete ennek a társadalmi rétegnek a története is.

A hagyomány szerint az FTC a pesti keresztény (kis)polgárság csapata volt, azon belül főleg a németeké – innen a familiáris Fradi megnevezés, amely a Ferencváros német változatának, a Franzstadtnak a rövidítése. Borbás se német, se franzstadti nem volt, mégis az FTC örökös bajnoka lett belőle. A maga korában nemcsak a legjobb balszélsőnek, hanem a leghíresebb magyar futballistának tartották – így aposztrofálta őt a Nemzeti Sport.

 

Laza homoksivatag

Borbás volt az FTC történetének első gólszerzője bajnoki meccsen. Akkor még nem füves, hanem földes pályán játszottak a csapatok, a Fradi-pálya is „laza homoksivatagra” hasonlított, fű csak a pályát szegélyező vasúti töltésen volt, amíg le nem legelték a kecskék.

1903 áprilisában Magyarország–Csehország mérkőzést játszottak a Millenáris pályán. „Nem hozott valami nagy dicsőséget” – írta a Sport-Világ; „sovány eredmény” – fanyalgott a Magyar Nemzet; a Magyarország c. lap pedig megállapította, hogy a csapaton „meglátszik az összjáték hiánya”. Ennek fényében talán meglepő az eredmény: a magyar válogatott 2:1-re győzött, a nemzeti csapat első gólját pedig Borbás Gáspár szerezte.

Borbás afféle all round sportember volt: nemcsak focizni, hanem futni is nagyon tudott. Olyannyira, hogy megnyerte a St. Louis-i olimpia válogatóversenyét: kölcsönkapott cipőben, hátrányos helyzetből (állóstarttal!) indulva akkora előnnyel szakította át a célszalagot, hogy a második helyezett versenyző lemaradt a fotóról – az olimpián azonban atyai tiltás miatt nem indulhatott.

 

Prémium: sóskifli

Így aztán maradt a futball, amely akkoriban polgárság sportja volt. Egy 1912-es kimutatás szerint a magyar focisták mindegyikének volt legalább érettségije, többségük hivatalnokként vagy mérnökként dolgozott. Borbás jogot végzett, s megillette őt a „doktor” titulus – ebben is ő volt az első (a sorban olyan klasszisok követték őt, mint Sárosi dr. vagy Lakat dr.).

Borbásék testedzésnek fogták fel a sportot, és szórakoztatni akarták a közönséget. Pénz nem járt érte, a Fradi játékosai például ropogós sóskiflik formájában kapták meg a győzelmi prémiumot egy ferencvárosi péktől, s azt hitték, a jó kondíció evéssel érhető el, vagy azzal, ha a meccs előtti napon időben lefekszenek aludni. A pionírkorszaknak persze voltak árnyoldalai is: a közönség néha botsuhintásokkal vagy kőzáporral fejezte ki, ha nem értett egyet a játékvezető döntéseivel; a Sport-Világ egyenesen „a bíróval szembeni terrorizmusról” írt egy BTC–Vienna mérkőzés után (1906 tavaszán).

A Borbás élettörténetét bemutató könyvben feltűnnek a magyar futball hőskorának illusztris alakjai, a Malaky-fivérek és az első világháborúban hősi halált halt ferencvárosi csatár, Koródy Károly mellett például a labdarúgás magyarországi meghonosítója, a „misternek” becézett Stobbe Ferenc is, aki volt kapus, csatár, bíró és szövetségi kapitány, volt sportújságíró (a Sport-Világ főszerkesztője), s a pesti kávéházakban „szédületes iramban rajzolt a márványasztalra”, hogy megértesse hallgatóságával az offszájd-szabályt. (A futballőrült Stobbe végül egy családi tragédia után elmegyógyintézetbe került, s ott is hunyt el, 51 évesen.)

 

…borotváld meg a királyt!

Külön fejezetet kap a könyvben az FTC híres európai turnéja: a zöld-fehérek 1911 decemberében négy győztes meccset játszottak Németországban (Hamburg 5:3, Bremen 5:0, Hertha 4:2, Preussen 7:2). „Szinte leigázottnak tekinthetjük a német labdarúgó-sportot” – írták itthon a lapok. Ez még a rádiózás előtti kor, nem voltak valós idejű közvetítések, ezért meccsnapokon, estefelé tömegek várták a szerkesztőségek előtt, hogy befusson a távirat az eredménnyel, amit egy táblára írva a kirakatba tettek.

Németországból aztán Angliába utazott a Fradi. Mai szemmel nézve különösnek tűnhet, hogy futballisták Londonban képtárba mentek, megnézték a British Museumot, s beiktattak a programba egy színházi előadást is… Ezek után következett a magyar klubfutball első angliai meccse: Woking–FTC 2:3!

Aznap este az angolok bankettre hívták a ferencvárosi játékosokat, akik elénekelték az angol himnuszt, a God Save the King-et, de az angolok nagy derültségére magyarosan (fonetikusan) ejtették a szavakat, „szév” helyett „sév”-nek, ami így azt jelentette: „Isten, borotváld meg a királyt!”

S bár Borbásék a következő angliai meccsükön kikaptak, a magyar futballközvélemény hősöknek kijáró fogadtatásban részesítette őket: a Keleti pályaudvaron tízezres tömeg várta a hazatérő csapatot, Schlosser konflisából pedig kifogták a lovakat, és szurkolók húzták az Üllői útig.

 

A szabadkőműves

Szabadkőműves volt-e Borbás Gáspár? Igen, az volt. Ahogy páholytag volt Wekerle Sándor miniszterelnök, Hajós Alfréd, Ady Endre, Karinthy Frigyes, Ravasz László református püspök vagy az FTC első elnöke, Springer Ferenc ügyvéd is (aki egy páholyban üldögélt a zsidó nagypolgári Brüll Alfréddal, az MTK elnökével).

Borbás 1916-ban vonult vissza a futballtól, 41-szeres válogatottként. Két évvel később felesége belehalt a spanyolnáthába – négyéves gyermekük, Gáspár félárva maradt. Ahogy letelt a gyászév, Borbás újra megnősült, feleségül vette a felvidéki (szalóci) származású Csákány Klárát, s a frigyből két gyermek született.

Szabadkőműves páholytagsága miatt 1921-ben nyugdíjazták tiszti alügyészi állásából. Harminchét éves volt ekkor. Később a Magyar Köztisztviselők Fogyasztási és Értékesítési Szövetkezetének ügyvezető igazgatójaként azért dolgozott, hogy a rosszul fizetett, mostoha viszonyok között tengődő köztisztviselők olcsó élelmiszerekhez jussanak. Közben cikkeket írt, amelyekben egységes gazdasági területet (európai vámuniót) szorgalmazott, az 1930-as évek elején pedig a Nemzeti Radikális Pártban tűnt fel, Bajcsy-Zsilinszky Endre oldalán.

Az embermentő

A zsidótörvények elfogadása után zsidó gépírónőt alkalmazott, amiért a hatóságok pénzbírságot róttak ki rá. 1944-ben aztán több zsidó kollégája is neki adta át ügyvédi praxisát, köztük az érsekújvári születésű Teller Miksa (a világhírű atomfizikus, Teller Ede édesapja). Az ilyen gondnokságért Borbás nem kért, és nem is kapott honoráriumot. Tellernek rendszeresen vitt élelmiszert és készpénzt. „Nemcsak engem segített, hanem védelme alá vette zsidó klienseimet is” – nyilatkozta Teller 1945-ben.

„Alulírott zsidó munkaszolgálatosok hálásan emlékezünk meg… Borbás Gáspár… és … urakról, akik a század 180 tagját mentették meg a Németországba való kihurcolástól… magukra vállalva a zsidóbújtatási vádat és a fennálló nyilasrendszer részéről kilátásba helyezett halálos büntetést.” Borbás az embermentés „adminisztratív részét” intézte, menleveleket és egyéb iratokat szerzett be a hadikórházban bújtatott, sebesültnek álcázott zsidó munkaszolgálatosok részére.

 

Pártiroda helyett kávéház

Az ügyvédek névjegyzékéből végül 1958-ban törölték őt. A bezárkózásra eleve hajlamos Borbás Gáspár ekkorra már „elnémult”: közügyekről, történelemről, háborús élményekről még a családi asztalnál sem beszélt.

Életét egy korábbi sportsérülés következményei is megkeserítették: annak idején egy prágai meccsen eltört a medencecsontja, idős korában emiatt volt kénytelen bottal járni. Ha nem volt muszáj, nem ment ki az utcára – egykori élsportolóként szégyellte a segédeszközt. Zárkózottan élt, káros szenvedélytől mentesen. A múltat nem emlegette, érdemeivel nem dicsekedett.

Amikor 1969-ben a Magyar Nemzet interjút készített vele, nehezen állt kötélnek. „Nem szeretem a nyilvánosságot, s a mai futball problémáihoz nem is tudok hozzászólni” – mentegetőzött. Aztán mégiscsak kiderült, hogy látta focizni Pelét és Eusébiót. A korszak kiválóságainak a technikai tudását elismerte, de hiányolta a váratlan húzásokat. A fiataloknak azt tanácsolta, „ne a gól ellen küzdjenek, hanem a gólért”.

Amikor 1974. május 3-án meghívást kapott az FTC jubileumi díszközgyűlésére, feleségét küldte maga helyett, s rövid levelében azt írta: „Csípőízületi gyulladásom lehetetlenné teszi számomra a személyes megjelenést, ezért angyali jóságú feleségem viszi el üdvözlő soraimat.” Két évvel később, 1976-ban hunyt el, 92 évesen. Felesége 1978-ban nyitotta magára a gázcsapot.

Borbás Gáspár történetét dédunokája, Borbás Barna írta meg az Első gól című könyvben, amelyből nemcsak egy életút mérföldköveire látunk rá, hanem a budapesti polgári miliőre, a szabadkőműves-páholyok világára, s a magyar foci első aranykorára is, amikor a futballkultúra központja még nem a pártiroda, hanem a kávéház volt.

(Borbás Barna: Első gól, Borbás Gáspár élete. Válasz Könyvek, Budapest, 2023)