„Változtatni kell, különben nincs jövő…”

Kántor Anita a potsdami Abraham Geiger Kolleg-ban végezte tanulmányait, és a potsdami egyetem Zsidó Teológia szakán szerzett diplomát, majd 2020-ban avatták rabbivá. Egy német lapban megjelent egy cikk 2020-ban, ahol ezt nyilatkozta: „Próbálom megtalálni a helyemet ebben a hagyományban, amelyet még mindig a férfiak uralnak. Újra kell gondolni a rabbiról alkotott klasszikus képet, a női rabbiknak is van ott helyük.” ^[1]

Anita ez alkalommal a rabbiként végzett tevékenységéről beszélt, ami összefügg a magyarországi reform közösségekkel is, azonban érintettünk olyan témákat is, melyek jóval túlmutatnak a reform keretein.

Idén márciusban lesz 10 éve, hogy Berlin északi részén – Gesundbrunnenben – megalapították azt a zsidó közösséget, ahol jelenleg rabbiként dolgozom. 2020 szeptembere óta vagyok a közösség rabbija, és ez alatt az idő alatt sikerült egy elöregedett, kihalófélben levő közösséget megújítani, és egy erős magot kiépíteni. A közösségem kicsi (33 háláhikus zsidóval és kb. 40 pártoló taggal, ún. háverimmal), de meglehetősen aktív. Az átlagéletkor 70-75 évről lecsökkent 50-re. Mindenkinek feladata van a közösségben, amit lelkesen látnak el. A vezetőség havonta összeül, ekkor az egyik legfontosabb napirendi pont az előző hónap istentiszteleteivel, eseményeivel, a vasárnapi iskolával kapcsolatos visszajelzések kielemzése a közösség érdekében.

2021-ben megalakult a Közép-Európai Bét Din, melynek alapítótagja vagy, nemrégiben pedig te lettél a bét din feje, vagyis az ém bét din.

Az első Progresszív Közép-Európai Bét Din (CEBD) szervezetet az Európai Unió a Progresszív Judaizmusért (EUPJ) és az EUPJ Rabbinikus Gyűlés (ERA) hozta létre és hagyta jóvá tavaly év végén. A hivatalosan 2021. január elején elindított EUPJ-hez tartozó bét din Csehország, Magyarország, Lengyelország és Szlovákia progresszív rabbinikus bíróságaként működik. Ez az egyetlen progresszív bét din, amelyet a WUPJ, az EUPJ és rabbinikus közgyűlése, az ERA elismer ebben a négy országban. Ez a bét din sem különbözik a többitől a feladatok szempontjából. Ami számunkra az alapításkor fontos tényező volt, az a nemzetközi összefogás. A háláhá nem ismer határokat, akkor miért kellene magunkat egy ország határai közé zárni? Lengyel, cseh és szlovák kollégáimmal együtt arra törekszünk, hogy a lehető legjobb döntéseket hozzuk egy mindenki által vágyott jövő érdekében, mind individuális, mind közösségi szinten. A közösséghez tartozás alapfeltétel, egyikőnknek sem áll szándékában egyedülálló, magányos zsidókat produkálni. Egy „újszülöttet” sem teszünk ki az utcára. Minden egyes betérni szándékozó olyan, mint egy csecsemő, szüksége van szocializációra, amit hol máshol kaphatna meg, mint egy szerető és befogadó hitközségben? Mindemellett természetesen, nyitottak vagyunk mindazon kollégák felé, akik hajlandók kommunikálni velünk, és keressük is a lehetőségeket a tapasztalatcserére.

Milyen szabályok szerint működik egy reform/progresszív közösség? Milyen a háláhához való viszonya? Miben különbözik más irányzatoktól, pl. a konzervatívtól vagy a neológtól?

Kezdjük azzal, hogy mi a háláhá. A háláhá nincs kőbe vésve, folyamatos mozgás, előrehaladás, a micvák betartásán alapuló folyamatos fejlődés, tehát igencsak progresszív a szó legnemesebb értelmében. Mindezt az élhető és megélhető zsidóság érdekében, a jobbítás szándékával teszi. Progresszívnak lenni nagy felelősség, ugyanis egy progresszív zsidónak/rabbinak nem csak a maga irányzatában kell otthonosan mozognia, de a többi irányzatot is ismernie kell, legalább olyan szinten, hogy partner lehessen a különböző irányzatok közötti párbeszédekben. Egy ideális világban mindegyik zsidó irányzatnak progresszívnek kellene lennie, mert hitünk, történelmünk, a háláhá mind arra ösztönöz, hogy folyamatosan fejlesszük magunkat saját és közösségünk érdekében. Ha egy közösség a progresszivitás halmazán belül még reform is, akkor pontosan azt teszi, ami a meghatározásában áll. Re-formálja, újra értelmezi az adott kihívásokat annak érdekében, hogy minél több embert elérjenek. Tehát nem a háláhát kurtítja meg, csak úgy interpretálja, hogy a 21. század emberének is értelmezhető legyen. Végül is a kérdések és a logika népe is vagyunk. Egyetlen dolog van, ami megkérdőjelezhetetlen, és ez az Örökkévaló jelenléte.

Mi a különbség a progresszív és a reform között? Miért néha reform, és néha progresszív? Szemantikai, kommunikációs, pr, vagy politikai okok vezetnek oda, hogy az általad is képviselt irányzatra mikor és kik használják a progresszív vagy reform kifejezést?

A progresszív a nagy halmaz, azon belül vannak a különböző irányzatok, tehát az ortodox is lehet progresszív. A progresszívon belüli reform számomra az, amelyik a tanulásra, a hitközségi tagok aktivitására és a kölcsönös tiszteletre épül, a demokratikus vezetői típus helyes használatán alapszik, a közösség érdekében. A demokratikus vezető figyelembe veszi a munkának az emberi oldalát is, és kész kompromisszumokat kötni, de rabbiként csak és kizárólag interperszonális szinten. Tekintélye nem pusztán a beosztásán alapul, mint rabbi, hanem szakmai tudásán, emberi viselkedésén is. Előnye, hogy baráti légkör uralkodik és így folyamatosan jó teljesítményt képes nyújtani a hitközség, ha a vezető nincs jelen, akkor is.

Hogyan történik a betérés az általad vezetett bét dinben, mik a követelmények egy betérő felé?

A követelmények egyértelműek: a zsidó élet minden szegmensét megtanulni, megélni és gyakorolni. Pontosan úgy, ahogy Rút Könyvében írva van: „…mert ahová te mégy, oda megyek én is. Néped az én népem, és Istened az én Istenem.”[2] A jelölt értse meg, hogy egy egyirányú utcába lépett be, ha az ajtó bezáródik mögötte, akkor már nem lesz visszaút. A felelősségteljes döntés meghozatalára, tapasztalatom szerint, és a kollégáim tapasztalata alapján is minimum két év aktív tanulás és közösségi élet szükséges mindazok számára, akiknek korábban semmiféle kötődése sem volt a judaizmushoz. Mindezeken túl a hitközségi tagoknak is kell időt hagyni, hogy a jelöltet megismerhessék, hiszen ideális esetben a jelöltből teljes joggal rendelkező hitközségi tag lesz, akivel aztán együtt élnek az utána következő – jobb esetben – évtizedekben.

Ez jóval szigorúbbnak és alaposabbnak, legalábbis így elsőre jóval hosszabb időnek tűnik, mint az általam ismert neológ betérés. Mi a véleményed arról, hogy ennek ellenére nem fogadja el még a neológia sem ezeket a betéréseket?

Miért akarnánk olyan embereket „kitermelni”, akik két perccel a betérésük után elhagyják a közösséget, mert hirtelen nem vagyunk elég zsidók nekik? Vagy éppen a péntek esti kidus közepén nekiállnának telefonálni két áldás között? Sajnos ilyen tapasztalataim is voltak más hitközségekben. Mindezek a szimptómák arra utalnak, hogy az illető nem szerves része a közösségnek és nem érett meg a zsidóságra. Márpedig, ahogy az eddig mondottakból is kiderül, számomra ez az egyik legfontosabb érv. A támogató rabbinak oda kell figyelnie, hogy azt az embert, akit bét din elé küld, ismerje és legyen része a közösségi életnek. A futószalagon gyártott betéréseknek ideális esetben 30 százaléka marad meg a közösségben – és ez nem csak Magyarországra, hanem Németországra is igaz – pontosan az integráció hiánya miatt. Hogyan lesz ebből következő generáció? Hogyan éljük meg a leDor vaDor micváját?

Az ortodox világ betéréseit csak felületesen ismerem. Személyes tapasztalatom alapján úgy gondolom, hogy mindegyik ortodox bét din jó zsidókat akar kinevelni a maga módján – a „jó” szót bibliai értelemben használom. Hogy milyen a jó zsidó, az már kérdéses, tehát ami az egyiknek jó, az a másiknak nem, vagy kevésbé elfogadható. Nem hasonlítgatja magát más irányzatokhoz az ortodoxia, ami egy részről az empátia és a külső kommunikáció tudatos kizárása, másrészről a belső világ gazdagságáról tanúskodik. Ennek a belső világnak köszönhetően alakultak ki a különböző irányzatok. Mindenki ismeri a csodarabbi fogalmát, minden csodarabbinak volt saját iskolája, értékrendje (természetesen a micvák megtartásával), és voltak követői. Akkor miért csodálkozunk, hogy nem fogadják el egymás betérését sem?

Arra, hogy mi is a neológia eredetileg, nem adott nekem választ egyik rabbija sem, azok közül, akiket megkérdeztem. Így hát kénytelen voltam előszedni jegyzeteimet: a neológia újításai alapvetően az emancipáció és asszimiláció folyamataihoz kötődtek, és nem érintették a liturgikus rend alapjait. Változásokat hoztak azonban a prédikációban és magyarázataiban, (ami magyar nyelven történt), öltözködésükben, zsinagógaépítészetben (talár, szószék, orgona, szakáll elhagyása) és szokásaikban.

A neológia szerintem elköveti azt a hibát, hogy a reform irányzatot úgy utasítja el, hogy meg sem próbálja megismerni. Tehát, amikor azt mondja nekem egy neológ rabbi, hogy a reform zsidóság csak egy fokkal jobb, mint a kereszténység, a tudás teljes hiányát vagy rosszabb esetben a tudás ellenére a szándékos rosszindulatot kell feltételeznem. Akkor inkább ne foglalkozzanak velünk.  A szinát hinám[3] csak katasztrófához vezethet, mint azt mindannyian tudjuk. Viszont, hála az Örökkévalónak, az utóbbi idők eseményeire visszatekintve, látok esélyt a helyzet megváltoztatására, bár nem fog könnyen menni, és sok időt vesz igénybe.

Az általad vezetett bét din milyen kapcsolatban áll a magyarországi két reformközösséggel?

A két közösség hozzánk tartozik, de eddig még csak betéréssel foglalkoztunk. A bét dinünknek ugyanazok a feladatai, mint bármelyik más irányzatnál. Ha kell, gijur[4] jelölteket vizsgáztatunk, ha kell, vallásjogi kérdéseket vitatunk meg. Az utóbbi idők eseményei, lásd covid, és most az izraeli helyzet, ránk is hatással van. Egy nemzetközi bíróságnak megvan az az előnye, hogy fennáll a lehetőség a többszintű kommunikációra. Megvan az az előnyünk is, hogy mind az EUPJ mind a WUPJ rabbijai készségesen állnak rendelkezésünkre, és ez így működik fordított esetben is. Kihívás lesz a jövőre nézve az izraeli háború lecsengése és az áldozatok elsiratása után, a hátrahagyott családtagok státuszának kezelése vallásjogi szempontból.

Mi a véleményed az itthoni reformközösségekről, azok működéséről? Van különbség a kinti közösséged és az itthoni reformközösségek működése között?

Úgy gondolom, hogy a magyarországi két reformközösségnek támogatásra van szüksége ahhoz, hogy fennmaradjon. Meg kell érteniük és magukévá tenniük a reform mozgalom értékeit és elvárásait annak érdekében, hogy egy erős és megalapozott tudást adhassanak át a következő nemzedékeknek (leDor vaDor), és egyenrangú partnerek lehessenek más irányzatokkal. Az egyik legnagyobb hiba, ha magunkat másik irányzattal hasonlítgatjuk össze, amikor még a saját irányzatunkkal sem vagyunk tisztában. Progresszív értékeken képzett, abban jártas, és azt tovább adni tudó rabbi nélkül lehetetlen a hitközségek fenntartása. Tehát a megfelelő, jól megalapozott progresszív-reform oktatás és hitélet mentheti meg a két közösséget Budapesten. 

Hogyan látod a magyarországi zsidóság jövőjét? Mi lesz például a „nők ügyével”? Mi lenne az ideális helyzet, ami esetleg mindenkinek megfelelne?

Ideális helyzet nincs, ebben a realitásban élünk és nem egy utópisztikus világban. Úgy gondolom, hogy a legelső lépésnek a kommunikáció kialakításának kellene lennie a különböző zsidó irányzatok között, természetesen az egymás iránti kóved betartásával. A „selo ászáni isá” csak egy a félreértelmezett, a kontextusból helytelenül kiemelt áldások közül a liturgiában.[5] Az évszázadok alatt öncélúan, vagy a történelmi események miatt kényszerből átértelmezett liturgiai részek és egyéb irodalmak újraértelmezése szerintem a zsidóság jövője érdekében elkerülhetetlen, mert a mostani fiatalok számára ebben a formában nem vonzó. De ez csak egy módon lehetséges, mégpedig a megfelelő, modernizált oktatáson keresztül, gyökereinket és a háláhát nem megtagadva. És akkor a nők státusza sem lesz kérdés.

A zsidó progresszió szempontjából mennyire lehet párhuzamot vonni a 19. század utolsó harmadának Budapestje és a 21. század első harmadának Berlinje között?

A kérdés nehéz, de lehet párhuzamot vonni a kettő között. Az a fajta újító szándék és lelkesedés, ami megvolt a 19. századi Monarchiában, megtalálható a mai Berlinben és Németország egyéb városaiban is. A legújabb példa az úgynevezett Frankel Ufer Synagoge, ami a maszorti irányzathoz tartozik. Tanulmányaim megkezdésekor (2014) még üresen állt, mostanra élettel teli, köszönhetően az önvizsgálatnak és a modern, új programok bevezetésének, a hívők igényeinek megfelelően, mindezt úgy, hogy nem adják fel a maszorti tradíciót.

A személyes tapasztalatom az, hogy az egymásra mutogatás helyett, már inkább beszélhetünk egyfajta „felébredésről”. Az emberek megértették, hogy változtatni kell, különben nincs jövő. Ezzel nem azt mondom, hogy mindenki felfogta a helyzet súlyosságát, de akik igen, azok igyekeznek megtalálni a hasonló gondolkodásúakat. Így fordulhat elő, hogy például a maszorti zsinagógában havonta egy alkalommal egaliter minján van, vagy hogy az én zsinagógámba szívesen jönnek maszortiak is.

Milyen most Budapesten, és milyen Berlinben rabbinak, vagy egyáltalán zsidónak lenni?

Október 7-e egy választóvonal. Előtte azt mondtam volna, hogy Berlinben jobb zsidónak lenni. Most, október 7. után azt mondom, hogy mindegy hol vagyok zsidó, de rabbiként, hivatalosan, még mindig nagyobb a nemzetközi elismertségem, mint a magyarországi.

Szükség van-e olyan vitákra, beszélgetésekre, mint ami például legutóbb volt a Hunyadi téri zsinagógában, a Bét Orim közösség által meghirdetett közös imákról, ahol a tefilin kötését nőknek is megtanítják?[6] Vagy, ahogy nemrégiben hallottam valakitől, felesleges, hogy az újításért küzdők kezdeményezzenek bármit is, meg kell várni, míg neológ körökből érkezik megkeresés? 

Természetesen szükség van a közös kommunikációra, hiszen, ha csak ülünk és várunk, semmi sem fog történni. Szerintem az a vitaest egy jó kezdeményezés volt, folytatni kellene. Nézzük kicsit másképp a történetet: a siduh[7] egy fontos intézmény a zsidóságban. Két teljesen ismeretlen személy találkozik, és legfeljebb egy harmadik fél információi alapján tájékozódtak egymásról. Az első találkozó sorsdöntő. Vagy pár perc után feláll az egyik fél, vagy hosszabb beszélgetésbe bonyolódnak, hogy minél jobban megismerjék a másikat. Ezen az alkalmon majdnem 4 órát töltöttünk el együtt, és ez szerintem egy jó kezdet is lehet.

Ha már arról a beszélgetésről esett szó, ha szeretnék, akkor tehetnek a nők táleszt és tefilint? És hol, csak otthon a négy fal között? Mi annak az akadálya, hogy egy neológ zsinagógában a mehice mögött egy nő tefilint kössön például? 

 A bölcsek korában még nem volt szó neológiáról… Tudtommal abban az időben mehice sem volt… Egy-két idézetet hozok ehhez a válaszhoz.

„Hogy Isten tanítása a szádban legyen.” – Miért mondták ezt? A „Jel lesz számotokra” kijelentésből azt gondolhattuk volna, hogy a nők is beletartoznak [a tefilin viselésének kötelezettségébe]. Logikus lenne: mivel a mezuza és a tefilin egyaránt pozitív parancsolatok, ha a mezuza nem ragaszkodik a nemi megkülönböztetéshez, akkor a tefilinnek is így kellene lennie? Ezért a vers azt mondja: „Hogy Isten tanítása a szádban legyen” – [azt tanítani, hogy a tefilin csak arra vonatkozik], aki köteles a Tóra tanulmányozására. Ez az alapja annak, hogy azt mondjuk, hogy mindenki köteles a tefilinre, kivéve a nőket és a rabszolgákat. Michal bat Kushi tefilint vett fel, Yonah felesége megtartotta a sátoros ünnepeket, Tavi, Rabban Gamliel rabszolgája tefilint vett fel.

„Emlékeztetőül a szemeid között, hogy Isten tanítása a szádban legyen” – Ez az alapja annak, hogy azt mondjuk, hogy mindenki, aki tefilint vesz fel, olyan, mint a Tóra-olvasók, és mindenki, aki a Tórából olvas, mentesül a tefilin alól…” ^[8]

„Egyetértek azokkal, akik azt mondják, hogy ha akarják, megtehetik az összes ilyen micvát, és elmondhatják az áldásokat, Michal bat Shaul példája alapján, aki tefilint viselt, és nem tiltakoztak (a bölcsek); valójában a bölcsek akaratának megfelelően tette ezt, és az ügy természetéből adódóan, mivel tefilint ölt magára, áldást ad.” [9]

Máhárám[10] volt az első rabbi, aki tiltakozott a nők tefilin hordása ellen, tisztátlanságra hivatkozva, amire válaszként azt kapta, hogy a férfiak sem különbek: a bál kriá kategóriáját használták fel példának. A magömlés ugyanis tisztátalanná teszi a férfiakat, akkor fel vannak mentve az imák és a Tóra olvasás alól? A válasz: természetesen nem.  Szóval a lényeg, hogy arra a következtetésre jutottak elődeink, hogy ha a nő tefilint akar rakni, akkor tegye. Egyébként ez a kérdés egy másik problémát is felvet: ha a felmentésből tiltás lesz, akkor kizárjuk a nőket a Semá és az Ámidá mondása alól is vajon…?

Pontosan az előző idézetek igazolják, hogy a férfiaknak is lehetnek olyan testi problémáik, ami miatt nem tehetnek éppen tefilint. Eltelhetnek napok, akár hetek is. Akkor ez azt jelenti a férfira nézve, hogy soha többé nem tehet fel tefilint? Vagy, ha netán elutazik és otthon marad a tefilin? Hisz a világnak vannak olyan országai, ahol nem tud csak úgy bemenni egy boltba kóser tefilint venni…

Hogyan foglalnád össze az eddigieket egy mondatban?

Az Örökkévaló mindent tud, mi pedig keveset, az pedig rajtunk múlik, hogy tanulunk-e a hibáinkból, hajlandóak vagyunk-e nyitott szemmel és elmével látni, és tisztelni a bennünket körülvevő világot és az embereket. Számomra nem kérdés, hogy ez az egyetlen út a zsidóság megélésére, és túlélésére.

Jegyzetek

[1] https://www.zeit.de/news/2019-09/03/abraham-geiger-kolleg-wird-20

[2] Rut 1:17.

[3] ok nélküli gyűlölet

[4] betérés

[5] A reggeli 14 áldás közül a negyedik: „Áldott vagy Te, Örök Istenünk, Világ Ura, aki nem teremtett nőnek! (A nők így mondják: „… aki kedve szerint teremtett”).

[6] https://www.szombat.org/hirek-lapszemle/ahol-nok-is-kothetnek-imaszijat-budapesten

[7] házasságközvetítés.

[8] Mekhilta DeRabbi Yishmael 13:9:6.

[9] Rashba, Teshuva 1:123.

[10] Meir of Rothenburg, német talmudista (1220-1293).

 

Kapcsolódó cikk:

A reform közösség virágzik, erősödik, nincs ok aggodalomra