Trianonról, nehézkesen

Írta: Romsics Gergely - Rovat: Politika, Történelem

“A két nagy ideológiai család polgárháborús jellegű szembenállása azonban ahhoz vezetett, hogy az 1919 őszén „győztes” jobboldali koalíció elemei között éppen a magyar baloldal démonizálása és felelőssé tétele vált az egyik fő kapoccsá, s ez eleve kizárta a folyamatok alaposabb, megértő vizsgálatát. A részben emigrációba, részben hallgatásba szorult, s utóbb is csak szűk korlátok között tevékenykedni hagyott baloldaliak körében kialakult emlékezetkultúra – már csak önvédelemből is – szintén nem a felelősség történeti megértésben való feloldásában, hanem annak áthárításában volt érdekelt.”

Romsics Gergely

A trianoni döntés centenáriumán lapunk az alábbi kérdéssel kereste meg a magyar szellemi élet néhány jeles képviselőjét:

Az 1920-as Párizs Környéki Békeszerződések következtében Magyarország elvesztette korabeli területeinek több mint kétharmadát, lakosságának több mint a felét.

Mit írna a trianoni békeszerződés 100. évfordulójára emlékezve a Szombat zsidó politikai és kulturális folyóiratba, 75 évvel a magyarországi vészkorszak és a II. világháború vége után, amikor napjainkban Közép-Európa EU-s tagországai között, a meglévő történelmi nézetkülönbségek ellenére új típusú együttműködés is körvonalazódik?

Korábban Benedek Szabolcs, Csepeli GyörgyDemény Péter, Jeszenszky Géza, Kőszeg Ferenc, Laczó Ferenc, Gidó Attila, Haklik Norbert, Markó Béla és Kováts Judit írását közöltük, most Romsics Gergely történész válaszát olvashatják.

*

Trianon a történészi beszéd számára sajátságos, de nem egyedi problémát jelent. Minél inkább elmondható egy történelmi eseményről, hogy az idők során társadalmi és politikai szereplők számára sarkalatos jelentőségre tett szert, minél többször történt kísérlet értelmezésére és tanulságok levonására, annál nagyobb az eredetileg a történeti eseményre utaló fogalom által hordozott teher. Az a történeti epizód, amely a közösség számára a jelenben is őrzi jelentőségét, s amelyből a mai társadalom önmagára vonatkoztatható tudást igyekszik kihámozni, valójában hálátlan téma a történésznek, ha nem a nyilvánosság előtti szereplés az elsődleges célja. Ennek oka az, hogy a történészi munka a múltat a maga múltbeliségében, az akkori kontextus szétszálazásával igyekszik értelmezni jellegzetes céhes szabályai szerint, míg a politikai közösség érvényes tanulságokat vár az elemzéstől. Az egyik tehát akaratlanul is távolít, az „akkort” kutatja, a másik „használható” vagy „hasznos” múltra vágyik. Nézetem szerint mindkettő jogos célkitűzés; a két perspektíva összeolvadását várni nem érdemes. Hatni ugyanakkor hatnak egymásra, hiszen szerencsés esetben a tudomány szállít megbízható „nyersanyagot” a társadalmi vita számára. A következőkben a két megközelítés bonyolult viszonyáról szólva éppen ezért amellett próbálok meg érvelni, hogy a kettő miért egyaránt fontos, és látványos hasznossági korlátai ellenére az elefántcsonttornyába zárkózni látszó történészi kutatás és beszédmód mennyiben járulhat hozzá a társadalmi múltfeldolgozás legalábbis egyenrangú feladatához.

Nemcsak természetes, de hasznos is, hogy a magyar társadalom számára Trianon értelmezése eleven probléma maradt, amely máig címoldalt érdemel a szélesebb olvasótábort megcélzó hírszolgáltatók – például online hírportálok – szerkesztői szerint is. Nem beszélhetünk arról, hogy a „trianoni helyzet” egyszerű megoldást nyert volna akár a demokratikus átalakulások, akár az euroatlanti integráció révén. Egyrészt a demokratikus átmenetek nem vezettek a megelőző évtizedekben államszocialista ruhába bújt nacionalizmusok eltűnéséhez, a nacionalista reflexek és a kisebbségek kárára történő politikai „pontszerzés” logikái pedig időnként újra működésbe lépnek (bár a kilencvenes évek magyarfaló politikusai a szomszédállamokban jobbára kabarészerű emlékké váltak). A nemzetiesítő állam a 19-20. század fordulójára a térségben is megszilárdult eszménye olyan politikai-mentalitásbeli örökséget hagyott hátra, amellyel még sokáig küszködni fogunk. Másrészt az euroatlanti szervezetek számára a kisebbségi sors kérdései indokolatlanul szorosan összekapcsolódtak az erőszakos nacionalizmusok rémképével. A poszt-jugoszláv háborúk véres öröksége, a posztszovjet világ szakadár területeit ellenőrző rezsimek és a régió soviniszta hordószónokai hosszú időre megterhelték az állam határain túl élő nemzettagok érdekében végzett politikai munka megítélését, amelyhez az integráció szervezetei és szervezői általában eltartott kisujjal igyekeztek közelíteni. A brit és spanyol devolúció, az Alto-Adige/Dél-Tirol tartományban vagy Finnországban kialakított részleges autonómiák elvei a „veszélyes” Kelet kisebbségpolitikája számára nem váltak normává, míg a leküzdendő történelmi örökségről, a kölcsönösen egymás ellen fenekedő kisnemzeti nacionalizmusok kiiktatásáról szóló eszmefuttatásokkal Dunát és Oltot lehetett volna rekeszteni. Utóbbiakban sok igazság volt és van – egyedül azzal nem vetettek számot, hogy a magyar kisebbségek sorsa annyiban feltétlenül unikális, hogy nagy számban és helyenként tömbszerűen élnek a történelmi Magyarországból kivált területeken, míg a magyar politikai mainstreamből legkésőbb 1993-ra kiszorult a revíziót emlegető külpolitikai irányzat.

A Trianonról való beszéd nehézségeit mégsem ez a „nemzetközi dimenzió” okozza elsősorban. Megkockáztatható, hogy a történészi és politikatudományi kutatás és a társadalomban elterjedt nézetek között jelentős átfedés van a tág értelemben vett kisebbségi ügyek és az ezekre vonatkozó gyenge, töredékes nemzetközi normák viszonyával kapcsolatban. A kutató látja ennek a védrendszernek a befejezetlenségét, a befejezéshez szükséges nemzetközi politikai akarat hiányát, a társadalom a kérdés iránt érdeklődő szegmense pedig legalábbis érzi. Komoly feszültségekre akkor bukkanunk, amikor Trianon a magyar történelemben elfoglalt helyére kérdezünk rá, s számba vesszük, milyen történészi, illetve társadalmi- politikai válaszok születnek erre a kérdésre. A történelmi Magyarország bukása ugyanis szorosan beágyazódott és szerves részévé lett annak az immár évszázados társadalmi szembenállásnak, amely a magyar modernitás megoldatlan problémáinak és az első világháború régiónkban éveken át elhúzódó lezárásának kudarcos kezeléséből nőtt ki. A 19. századi liberális korszak az 1873-as gazdasági összeomlástól kezdve gyűrűző válsága nyomán Európában szinte mindenütt éles politikai törésvonalak nyíltak egy új típusú konzervatizmus és egy szintén új – szociáldemokrata és szociálliberális-progresszív – baloldal között, melyek egyaránt szakítottak az óliberalizmus állam- és szabadságeszményével. A nemzeti éjjeliőr-állam szintézise az ezt követő, az első világháborúval véget érő bő fél évszázad során hitelét vesztette. Mindkét színre lépő – s persze országonként változó összetételű – kontinentális politikai irányzat aktívabb és lehetőségteremtő államot kívánt, azonban az egyik jellemzően egy leszűkítően meghatározott nemzeti közösség tagjai, a másik egy nyitott politikai társulás minden tagja számára. Ezek a szembenállások évtizedeken át hozzájárultak társadalmi csoportok és pártok közötti ellentétek kiéleződéséhez. A sokáig Európa politikai laboratóriumaként is műkődő Franciaország esetében például a történet gerincét a kommünt leverő erőkből kivált nemzeti konzervatívok, valamint a radikálisok és kispolgári szocialisták, szociáldemokraták közötti vetélkedés képezte. Ennek fejezetei közt találjuk a Dreyfus-ügyet, az 1918 után „kartellizálódó” táborok ellenségeskedéseit, s a nemzeti radikálisok Vichy-be és a megszálló náci hatalommal való kollaborációba torkolló mozgalmát a harmincas évek végén. A Vichy-korszak feldolgozása pedig még Franciaországban is – a gazdasági növekedés és nagysokára stabilizált demokratikus intézményrendszer ellenére – csak a hetvenes években kapott igazi lendületet, és a témára vonatkozó szakirodalom egyöntetű véleménye szerint legkorábban a kilencvenes években kezdett leülepedni. Azaz: ekkor kezdődött meg a történeti kutatás által feltárt, sokszor ellentmondásos eredmények történelemként való elfogadása, egyben viszonylagos társadalmi konszenzus kialakulása a múlt gyászos és ellentétes megítélés alá eső elemeiről.

Magyarországon ez a nagyszabású ideológiai törés – századelős előzmények nyomán – sajnos éppTrianon árnyékában rajzolta át az előző korszak elöregedett politikai erőterét. A világháborút lezáró béke része lett a nemzeti politikai kultúra új, meghasadt állapotának, mely mögött sokkal nagyobb ellentétek húzódtak meg 67-esek és 48-asok 1914 előtti közjogi vitáinál. Az ország szétesése nem értelmezhető sem az előző korszak nemzetiségi politikái, sem a háborús vereség, de még a Károlyi-kormány tevékenységének feltárása nélkül sem. A két nagy ideológiai család polgárháborús jellegű szembenállása azonban ahhoz vezetett, hogy az 1919 őszén „győztes” jobboldali koalíció elemei között éppen a magyar baloldal démonizálása és felelőssé tétele vált az egyik fő kapoccsá, s ez eleve kizárta a folyamatok alaposabb, megértő vizsgálatát. A részben emigrációba, részben hallgatásba szorult, s utóbb is csak szűk korlátok között tevékenykedni hagyott baloldaliak körében kialakult emlékezetkultúra – már csak önvédelemből is – szintén nem a felelősség történeti megértésben való feloldásában, hanem annak áthárításában volt érdekelt.

Nehezíti a történeti és emlékezetpolitikai beszédmódok szétválasztását, hogy az említett baloldali álláspont egyik legbefolyásosabb képviselője, és az első máig ható, történészként is feltétlenül mérlegelendő felbomlás-elemzés szerzője egy és ugyanaz az ember volt. Jászi Oszkár a Magyar kálvária – magyar feltámadás című 1920 körül keletkezett emlékiratában a formálódó Horthy-rendszert támadta (különösen a kibővített angol nyelvű kiadásban), s a Tisza István által megszemélyesített régi Magyarország felett is pálcát tört. Minden értéke és Jászi nagysága ellenére igazi polgárháborús műről van szó. Az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása című főművében ugyanakkor – immár egy vidéki amerikai elitegyetem kampuszáról tekintve vissza – az ideológus Jászi fel-feltűnő hangjai mellett elsősorban a társadalomtudós szavai töltik meg a vaskos kötetet. Jászi nyomán függetlenül gondolkodók sokasága, s történészek immár több nemzedéke látta be, hogy az első világháborút követő, az államhatárokat újrarajzoló átalakulás egy alapvető jelentőségű folyamat, a nemzetté válások/nemzetépítések keleti irányban akkor már évszázada zajló terjedésének eredményeként ment végbe. 1918-20-ban ennek a nagy átalakulásnak és a világháború nyomán kialakult biztonságpolitikai helyzetnek eredőjeként születtek meg – körvonalaikban legalábbis – az új államok és a trianoni határok. Ezek a határok tehát a nemzeti önrendelkezés elve, az ezt az elvet gyakran cinikusan felhasználó kisnemzeti államépítő ambíciók, és egy, a 19. századi európai koncert hagyományaival szakító, erőszakos hatalmi politikai kísérlet, a francia kontinentális rendszer következményeiként jöttek létre. A történész, ha békekonferencia jegyzőkönyveit, a résztvevők magániratait, az ott összecsapó elvi és pragmatikus álláspontokat, az utódállamok ambícióit és amagyar társadalom, illetve az egymást követő kormányok katasztrofális gyengeségét vizsgálja, nehezen fog arra hajlani, hogy – ahogy történelmünk más fordulópontjai kapcsán is – ne a nemzetközi kontextusban határozza meg a folyamatok elsődleges okát. Ez sem azt nem jelenti, hogy a dualizmus kori Magyarország egyszerre rettegő és sikereitől megittasodott nacionalizmusának következményeit ne látná, sem pedig a Károlyi-kormány kapkodó lépéseinek esetlegességét és sikertelenségét ne ismerné fel. De ezekben nehéz döntő okokat találni, ha a nemzetközi folyamatok iránt nem tettet vakságot. S ebben, elkerülhetetlenül, inkább lesz az amerikai professzorrá csendesült Jászi Oszkár munkájának folytatója, mint akár olyan nagy történészek szellemiségének továbbvivője, akik a két világháború között komoly életművük mellett alkalmanként propagandisztikus megnyilvánulásokban örökítették tovább Trianon magyar polgárháborús mítoszait.

A történész legjobb védekezése az elfogultságát firtató esetleges vádakkal szemben éppen saját tudása. Mivel nem előre tekint, hanem a vizsgált korszak egészét önmagában igyekszik felmérni, már-már furcsa érdeklődést tanúsít soha ki nem bontakozott tervek, derékba tört kezdeményezések iránt is. Ezzel megnyílik előtte és olvasói előtt egy olyan univerzum, amelyet az emlékezetpolitikai korszakok egyre-másra mázoltak át harsány színekkel, és ha egymás festékét elfedni nem is tudták, az eredeti, finomabb és változatosabb mintát, a maga összetettségében felfogott múltat, sikerrel tették láthatatlanná. Némi forráskutatás árán feltárul például az 1920 utáni magyar politikai és közgondolkodás viszonylagos összetettsége. A Tanácsköztársaság elleni propagandairodalom már 1920-ban is dübörög, de még nem intézményesültek és váltak általánossá azok a sémák, amelyek a valódi ideológiai ellenfelet és politikai alternatívát jelentő októberi koalícióra és „nemzetközi szövetségeseire” hárítanák a teljes felelősséget az év elején már hivatalosan is kézhez kapott békefeltételekért. A legáltalánosabb vélekedés és várakozás a nagyhatalmak „kijózanodására” vonatkozik: ha rádöbbennek, hogy a kisantant politikusai „megvezették őket”, ha meglátják Magyarországban a stabilizálni kívánt dunai régió természetes középpontját, majd korrigálni fogják tévedésüket. Ebben értettek egyet sokan Apponyi Albert gróftól Teleki Pálon át – egészen a Magyarországon maradt, illetve a Tanácsköztársaság utána hazatért októbristákig, így Lovászy Mártonig és Batthyány Tivadarig.  Sokféle elképzelés forog ekkor közkézen, de fontos megfigyelni, hogy a szegedi katonatisztek és radikalizálódott arisztokraták által vezetett félkatonai vagy titkos szervezetek vidékét leszámítva sokan mérlegelik az épp csak megalakult Nemzetek Szövetségének lehetséges szerepét a béke kijavításában, Wlassics Gyulához és Irk Alberthez hasonló jogászprofesszorok írnak a nemzetközi jog növekvő szerepéről az eljövendő békésebb korszakban, s általában véve sem tapasztalható 180 fokos fordulat például 1919 január-februárjához képest. Akkor már Károlyi Mihály és szövetségesei számára is nyilvánvaló volt, hogy az új korszak nem csak a pacifizmus és wilsonizmus jegyében fog kibontakozni, de a következetesen reálpolitika-hívő Bethlennel ellentétben azt 1920-ban sem fogadták el még sokan, hogy komoly és tartós szerepe ezeknek a gondolatoknak egyáltalán nem is lesz a nemzetközi rendben. Ebből aztán az is következett, hogy a Károlyi ellen heccelő – és persze szintén olvasott és befolyásos – radikális lapok világán túllépve egy olyan Trianon-recepcióra bukkanunk, amely még nem a bűnbakkeresés és a külvilág velünk szembeni erkölcsi restitúciós kötelezettségének pólusai között artikulálódik elsősorban, hanem adott esetben nem kevés realizmussal, máskor hasonló arányú idealizmussal konstruktív politikai válaszokat keres.

Ahogy konszolidálódik a kialakuló jobboldali autoriter-parlamentáris rendszer, úgy intézményesülnek emlékezetpolitikai ideológémái is az 1920 utáni években. A szélsőjobboldalt Bethlen integrálva leszerelte, majd ideiglenesen marginalizálta, de ennek egyik „ára” az volt, hogy számos tézisük utat talált a Horthy kormányzósága által szimbolikusan összefogott hibrid rendszerben. Kanonizálódott a progressziót a zsidósághoz, a progressziót pedig a történelmi ország katasztrófájához kötő tétel is, amely minden századelőig visszanyúló előzménye ellenére ekkor válik valóban szinte magától értetődő tézissé. A rendszer liberálisabbjai és mérsékeltebb személyiségei kivételeket megengednek ugyan, de az axiómát egészében ők sem utasítják el. Ez az a folyamat, amely létrehozza azt a máig fel-felbukkanó Trianon-diskurzust, mely valójában nem is Trianonról szól, hanem a magyar nemzetfelfogások és politikai eszményképek közötti törés szakadékká nyílásáról. Ebben a diskurzusban tételeződik utóbb a felelősségkeresés, az eseményről kialakított értékelés magyarságmérceként való alkalmazása. Nem utolsósorban pedig ekkor és így jön létre az a vonatkoztatási rendszer, amelybe a történész nyelvén beszélve még beleszólni is nehéz.

A történész szeme előtt talán részleteiben világosabban látszik, hogy mennyire ideológiavezérelt ezeknek a beszédmódoknak a kialakulása, de saját eszközeivel aligha lehet másra képes, mint rámutatni: milyen mélyen és hosszan ható történelmi erőkről, a nemzetközi rendszerből eredő kényszerekről feledkezünk meg, milyen mesterségesen és szándékoltan kialakított mitológiákat éltetünk tovább, amikor azt gondoljuk, Trianon ügye „eldönthető” a felelősség felől közelítve. Az pedig már nem a történész mesterségének része, hogy felvesse: ez a lényegét tekintve ahistorikus beállítódás, amely gyenge és buta, illetve erős és okos alakok portréiba sűríti az ideológiai oppozíciókat, a kisnemzeti és kisállami évszázadunk gondját-baját, hogyan járul hozzá ahhoz, hogy Trianont ne tudjuk feldolgozni, s még abban se értsünk egyet, amiről ugyanazt gondoljuk.

Nem történészként szólva: megkérdőjelezhetetlennek tartom, hogy a magyar társadalom túlnyomó része a történelmi emlékezet kivételesen fájó, kataklizmikus pillanataként gondol Trianonra, amely alatt mi, magyarok, nem annyira a  békeszerződést értjük, hanem azt a sokgyökerű és sokágú folyamatot, amelynek eredményeként a történelmi Magyarország helyén utódállamok keletkeztek, s magukat magyarnak valló emberek milliói kerültek egy sokszor határozott nemzetiesítő politikát folytató állam fennhatósága alá. Ebből a praktikus politikai cselekvés számára többféle – akár egymással kombinálható – út lehetősége adódik. Ezek között szerepelhetne a sajnálatosan zárójelbe tett nemzetközi normaépítés, a híres elvszerű skandináv külpolitikai identitás mintájára. S szerepel máig is a kisebbségi közösségek és az anyanemzet közötti hídépítés, támogatás közvetlen, a szomszédállamokkal való kapcsolatépítés közvetett eszköze. Ezekkel szinergiában létezik az európai, határokon átívelő struktúrák kiaknázása, amely a kétségtelenül csak részleges eredmények ellenére is az elmúlt évtizedek legígéretesebb lehetősége volt és maradt. Ezen utak modalitásairól társadalmi és politikai viták lefolytatása természetes dolog, s a történész állampolgárként vehet bennük részt, esetleg olyan állampolgárként, akinek több tudása van az átlagembernél a meghaladni kívánt nemzetiesítő reflexek makacs természetéről. A múltbéli áldatlan állapotokról szerzett pontosabb tudása és a munkájából következően sajátjává vált szélesebb időbeli perspektíva miatt esetleg arra is hasznosan figyelmeztethet, hogy az elmúlt néhány évtized eredményeit és főleg a heves viták felszíne alatt gyakran meghúzódó, közösen vallott elveket is észrevegyük.

Sajátosabb helyzetben találja magát ugyanakkor a történész, amikor az ebben az írásban is vizsgált nemzeti emlékezetviták sűrűjében igyekszik konstruktív szerepet vállalni. Ilyenkor érzi magát a mai felelősségtörténeteket eredményező mítoszépítések folyamatát jól ismerő, a nemzetközi környezet kényszereivel munkája során újra és újra szembekerülő kutató a lövészárkok között. Hiszen azt látja, a Horthy-korszak számos szereplője sem pusztán az elvakult Nem, nem soha jegyében közelített Trianon kérdéséhez, de azt is tudja, hogy a jelszó maga éppen az októberi forradalom idejéből származik, és 1920 júniusában a polgári radikális Világ is naponta buzdított a Területvédő Liga tüntetésein való részvételre. Ezért aztán azt is tudja, milyen komoly felejtésnek kellett végbemennie ahhoz, hogy a megkettőződött magyar emlékezetkultúrában kialakuljanak a jelen torzképei az egykori kvázi-polgárháborús csoportok munkájáról és vélt mai örököseikről. Saját eszközei azonban elsősorban egy negatív feladat elvégzésére teszik alkalmassá. A múltat a ránőtt emlékezetpolitikai nagyelbeszélések alól legalább részlegesen megszabadíthatja, az eseményeket a saját koruk kontextusában vizsgálva, bemutatva a szereplők döntéseire ható tényezőket, a külső kényszerektől az életük során szerzett tapasztalatokig és szocializációjukig bezárólag. Ez a történelemmé formált múlt azonban nem oldja meg a társadalom sorskérdéseit, nem temet be árkokat, s dogmaként sem állja meg a helyét, hiszen lényegét éppen a párhuzamos történészi beszámolókkal folytatott vita képezi. Teret talán nyit valamilyen társadalmi cselekvés számára, de ennek is csak akkor van értelme, ha azt a teret nem az emlékezet vállalkozói, hanem önreflexióra is képes, de elkötelezett állampolgárok vitái töltik meg.

támogatás
Pop up banner

Címkék:2020-07, Trianon 100, Trianon centenárium, Trianon-körkérdés

[popup][/popup]