Trianonról jelenidőben

Írta: Haklik Norbert - Rovat: Politika, Történelem

…aki Trianonról beszél, az a Holokausztról is beszél, és viszont – többnyire azáltal, hogy ha valaki az egyikről szól, akkor hallgat a másikról. Meggyőződésem, hogy ez kortárs közállapotaink talán legnagyobb tragédiája, ugyanis ez az eredője az összes többi kor- és kórtünetnek, ami lehetetlenné teszi, de legalábbis megnehezíti – rajtunk múlik, melyik verzió marad érvényben – az őszinteség és a bizalom kialakulását a kétosztatú közbeszédben.

Haklik Norbert (Fotó: Aleksandra Haklik)

A trianoni döntés centenáriumán lapunk az alábbi kérdéssel kereste meg a magyar szellemi élet néhány jeles képviselőjét:

Az 1920-as Párizs Környéki Békeszerződések következtében Magyarország elvesztette korabeli területeinek több mint kétharmadát, lakosságának több mint a felét.

Mit írna a trianoni békeszerződés 100. évfordulójára emlékezve a Szombat zsidó politikai és kulturális folyóiratba, 75 évvel a magyarországi vészkorszak és a II. világháború vége után, amikor napjainkban Közép-Európa EU-s tagországai között, a meglévő történelmi nézetkülönbségek ellenére új típusú együttműködés is körvonalazódik?

Korábban Benedek Szabolcs, Csepeli GyörgyDemény Péter, Jeszenszky Géza, Kőszeg Ferenc, Laczó Ferenc és Gidó Attila írását közöltük, most Haklik Norbert író válaszát olvashatják.

*

Ahhoz, hogy Trianonról írjunk a századik évforduló kapcsán, aligha van alkalmasabb fórum egy zsidó folyóiratnál – már amennyiben nem történészi szemszögből, hanem a jelenidőre és a lehetséges jövőre összpontosítva kívánunk a témához közelíteni. Ami engem illet, történész nem vagyok, így nem köt a „mi lett volna, ha” kérdésfeltevés tilalma – író és gyermekeink sorsáért felelősséget érző apa viszont igen, következésképpen a „mi lenne, ha” és „mi lehetne, amennyiben” kérdéseket szakmai és emberi felelősségem feltenni.

Mindemellett sajnos úgy alakult, hogy aki Trianonról beszél, az a Holokausztról is beszél, és viszont – többnyire azáltal, hogy ha valaki az egyikről szól, akkor hallgat a másikról. Meggyőződésem, hogy ez kortárs közállapotaink talán legnagyobb tragédiája, ugyanis ez az eredője az összes többi kor- és kórtünetnek, ami lehetetlenné teszi, de legalábbis megnehezíti – rajtunk múlik, melyik verzió marad érvényben – az őszinteség és a bizalom kialakulását a kétosztatú közbeszédben.

Ernest Renan francia történész, filozófus és a sémi nyelvek kutatója fogalmazott úgy közhellyé idézet definíciójában: a nemzet közös emlék a múltról, közös terv a jövőre. Ugyanő írta azt egy kevéssé agyonidézett mondatában: különféle, gyakorta ellentétes képességeikkel a nemzetek a civilizáció közös művét szolgálják; mind hozzájárul egy-egy hanggal az emberiség nagy hangversenyéhez. A mai Magyarországon ez a bizonyos „egy hang” nincs jelen. Kettő van helyette, az egyik tonalitását Trianon, a másikét a Holokauszt alaphangja határozza meg. És – hogy a zenei párhuzamnál maradjunk – egyik hangnem a másikba csak a legkivételesebb esetben modulál.

Kertész Imre a rá jellemző, szuggesztív pontossággal fogalmazta – és egyúttal kérdőjelezte – meg ezt a kétosztatú kizárólagosságot 1990-ben, amikor válaszként a Hitelben megjelent Csoóri-dolgozatra kilépett az Írószövetségből, és döntése kapcsán így írt az írószervezet elnökségéhez intézett levelében: „Sosem tagadva meg származásomat – ezt az égi véletlent –, sosem fogom eltűrni, hogy származásom anyakönyvi adatainak nevében megcsonkítsanak, ugyanők, akik explicite elvitatják azt a jogomat, hogy – például – én is sérelmezhetném Trianont.” (Kertész Imre: Haldimann-levelek. Magvető Kiadó, 2010. 20. o.) Ez a kijelentés egyetlen mondatba sűrítve ragadja meg a probléma lényegét: hogy a szembenálló – mert a szembenállás fenntartása mellett döntő – felek elvitatják egymástól a jogot arra, hogy az elmúlt évszázad magyar történelmét egységként éljék meg, és ne kelljen választaniuk annak tragédiái között.

Most, hogy már nincsenek közöttünk azok, akiknek közvetlen személyes élményei lennének az impériumváltásról – 1916-ban, a későbbi Csehszlovák határ északi oldalán született anyai nagyapámnak még voltak –, Trianon nem történelemmé vált – tehát a jelen helyzethez vezető eseménysorozatok egyik kitüntetett jelentőségű, kulcsfontosságú fordulópontjává, amelynek kutatása és megértése segíthetne biztonságosabb és sikeresebb jövőbeni stratégiák kialakításához –, hanem szimbólummá. A politikai törésvonalak által meghatározott identitásválasztások önlegitimációs mítoszainak egyikévé.

Aki ugyanis Trianont választja önnön történelemszemlélete origójaként, az könnyen arra csábulhat, hogy saját, személyes történelmi narratívájában devalválja a Holokauszt tragédiáját, és viszont. Hasonlóképpen: aki az egyikről szól, az szinte automatikusan annak a gyanújába keveredik, hogy eltagadja a másik jelentőségét. És – mint azt Kertész is oly indokolt indulattal kérte ki magának – szokás elvitatni a másik jogát arra, hogy neki mindkettő fájhasson.

Pedig az a nézet, ami szerint a Holokauszt „zsidó ügy”, Trianon pedig „magyar ügy” volna – mármint a nem zsidó magyarok ügye, kár ragozni-pontosítgatni, aki ezt a szöveget olvassa, úgyis érti –, az nem csupán roppant káros, de történelmileg is megalapozatlan. (Annak ellenére, hogy e nézet története az országvesztéssel közel egyidős: az, hogy az első zsidótörvény alól mentesültek az első világháborúban kitüntetéseket szerzett, a törvény értelmében egyébként zsidóként kategorizálandó állampolgárok, rávilágít: két évtized alatt sem veszett ki az emlékezetéből zsidó honfitársaink kiállása a hazáért az első világháborúban – ám egyúttal azt sugallja, hogy ezt akkor már nem evidenciaként, hanem bizonyítást igénylő kivételként tekintette a közvélemény.)

Ezt bizonyítandó, szorítkozzunk néhány tényre és adatra. Trianon előtt a zsidóság a Magyar Királyság (Horvátországot is beleértve) lakosságának 4,47%-át képezte, és 75,7%-uk vallotta magyar anyanyelvűnek magát (ami meghaladta például a katolikusok körében a magyar anyanyelvűek arányát). 1910-ben Munkács lakosságának 44,4%-a zsidó, míg Máramarossziget esetében ez az arány 37,4%, és a bécsi döntést követen Szlovákiánál maradt Eperjesen is 16,4%. Az 1930-as népszámlálás során a megcsonkított Magyarország zsidóságának 97 százaléka jelölte meg a magyart anyanyelveként – szemben a teljes lakosság 91,8%-os átlagával. A visszacsatolások következtétben Magyarországhoz visszatért területek zsidóságának több mint 93 százaléka vallotta magát magyar anyanyelvűnek. Mit jelent ez? Többek között azt, hogy a magyar hatóságok a deportálásokkal éppenséggel a magyar identitású és kultúrájú lakosság arányát csökkentették a visszaszerzett területeken. Máramarossziget utcáiról a zsidósággal együtt tűnt el a magyar szó, és Eperjes – ahol erről a Tiso-féle Szlovákia „gondoskodott” – szintén a helyi zsidóság elpusztításával vesztette el kulturális mozaikjának magyar elemét (aki kíváncsi egy igen szuggesztív, személyes beszámolóra az eperjesi történtekről, annak a figyelmébe ajánlom a Szabad Európa Rádió legendás munaktársával, a Farkas Ágnesként született Agneša Kalinovával készített interjúregény idevágó fejezeteit: Agneša Kalinová – Jana Juráňová: Hét életem. Fordította: Mészáros Tünde. Magvető Kiadó, 2018.).

Persze a tények és a számok száraz adatok csupán. Hogy a Holokauszt és Trianon egymás elleni kijátszhatóságának véget vessünk, ahhoz arra volna szükség, hogy megteremtsük az őszinte lelki igényt annak a tragédiának a megértésére és átélésre is, amellyel családi emlékezetünk és mikrokörnyezetünk miatt kevesebb személyes kapcsolatunk van. Nem kell a kettőt mesterségesen szétszálazni, mert természetesen vannak összeszövődve. Az íróember (és a filmes, a képzőművész stb.) felelőssége és lehetősége, hogy ezt az összeszövődöttséget a saját eszközeivel átélhetővé tegye – ne féljünk a nagy szavaktól: hogy eljuttassa a közönséget a katartikus felismeréshez, miszerint Trianon és a Holokauszt nem egymás ellenpontjai, hanem ugyanazon tragikus történet két fejezete.

Írjuk szét – Konrád György szavával élve – szellemi sündisznóállásainkat, szerezzük vissza a történelmünket. Teljes egészében, és mindannyiunknak. Nem csekély küldetés, ám ha sikerül, akkor még az a bizonyos közös terv a jövőre is kikerekedhet belőle. És nem csonkítjuk majd többé önmagunkat, száz évvel Trianon után is, önkéntesen.

támogatás
Pop up banner
[popup][/popup]