Temetésről temetésre

Scheiber Sándor és temetései – az állambiztonsági anyagok tükrében*

Scheiber Sándor főrabbi, a Rabbiképző Intézet igazgató-professzora 1985. március 3-án elhunyt. A Kádár-korszak végén eltávozott nagy tudós rabbi – már csak hívatásánál fogva is – egész életében temetett. Ezt tette dunaföldvári rabbisága idejében, ám a Vészkorszak után is. Temetőkben elmondott beszédei (heszpedim) sokféle kívánalomnak tettek eleget: egyszerre gyökereztek a zsidó hagyományban, fejtettek ki az alkalomhoz illő tórai vagy prófétai szakaszokat, mondatokat és voltak modernek, használták a magyar és az egyetemes irodalom egyes ismert és kevésbé ismert részleteit. Egyszerre fogalmaztak meg általános tanulságokat és szóltak a gyászoló családhoz, a túlélőkhöz. Mivel a magyar zsidóság szinte túlnyomó része gyászolónak volt tekinthető a Vészkorszakban meggyilkolt hozzátartozók miatt, a temetéseket átlengte a kollektív magyar zsidó gyászba való bekapcsolódás tudata és egyfajta lelki-pszichológiai segítségnyújtás (emberi és rabbinikus) szándéka is. Ahogyan múltak az évek, Scheiber híre egyre nőtt: idős és beteg emberek találtak megnyugvást abban, ha úgy tudták még az életükben, hogy ő végzi a temetési szertartást, ő temeti majd el őket.[1] A Scheiber Sándor beszédeit tartalmazó 1990-es években kiadott kötet[2] számos ilyen búcsúszöveget tartalmaz, ám a még nem publikált hagyatékban is sok ilyen legépelt beszédet találunk. A Rabbi, a Tanító ősi hivatása szerint búcsúzott (tágabban véve vett) közössége tagjaitól, ez egy tradicionális és dramaturgiailag is kimunkált szerep, ám Scheiber olyan tartalmakat és stílusjegyeket plántált a beszédeibe, melyek teljesen egyedivé tették – magát a temetés aktusát is.

Scheiber Sándor életét alapvetően a Vészkorszak emlékei határozták meg.[3] Édesanyját (aki a paksi főrabbinak, Adler Sándornak /1846?-1894/ volt a lánya) a saját szeme láttára lőtték meg a nyilasok az Üvegházban 1944. december 31-én. A cionisták még beszállították mentővel a Wesselényi utcai ideiglenes zsidó szükségkórházba, de életét már nem lehetett megmenteni. Ez a nagyon is személyes gyász meghatározta a temetésekhez való hozzáállását is – rabbiként is. A felszabadulás utáni pár év fél-demokratikus szünete (újabb) diktatúra köszöntött Magyarországra és a szellemi függetlenségére kényes tudós rabbi, aki egyben a neológia legpatinásabb oktatási intézményének igazgatója is volt – hamar a hatalom célkeresztjébe került és haláláig nem is került ki onnan. Írásunkban Scheiber Sándor 1950 utáni fontos temetéseiről írunk, ám csak olyanokról, melynek egyben állambiztonsági kontextusa is van. Mindezek előtt azonban Scheiberről és koráról, valamint az igazgató-professzor korai állambiztonság történetéről kell röviden írnunk.

Az ötvenes évekből nem sok anyag maradt fenn rá vonatkozólag, de azt lehet tudni, hogy 1950-ben bújtatta Murányi (Mermelstein) Miklós volt újpesti rabbit a lakásán, illetve „illegális adatgyűjtést” és „pénzsegélyezést” végzett (az izraeli követség segítségével) .[4] Scheibernek a kezdetektől fogva folyamatos kapcsolata volt az izraeli diplomatákkal és azt is felrótták neki, hogy a frissen megalakult Yad Vashem számára „adatokat” gyűjtött és juttatott ki Izraelbe. Scheiber független szellem volt, mindig meg volt a véleménye a rendszerről, nem rejtette véka alá a véleményét: 1953-ban állítólag  Stöckler Lajos hitközségi elnök letartóztatásakor – akit a sztálini orvosper mintájára megkonstruált magyarországi rákosista tisztogatás következtében vettek sokakkal együtt őrizetbe –  azt mondta, hogy „nem szimpla politikai kérdés az ő lebukása, hanem a keleti antiszemita hullám kapta el” („Faragó” fn.ügynök 1953.jan.19-i jelentése.).[5] Kitelepítetteket is támogatott a „klérussal teljes kooperációja van” – jelentette a rá állított „Faragó” ügynök (1953.augusztus 3-i jelentés)[6]. „Fehér” ügynök egy zsidó gimnáziumi tanulóval kapcsolatos Scheiber-i bon mot-t rögzített 1954. márciusában: „…had menjen egy népi kollégiumba. Mi egyszerü zsidó tanárok nem imponálunk ezeknek a fiatal zsidó kommunistáknak. Ezeknek a legjellegzetesebb tulajdonságuk a hálátlanság”.[7] 1955 nyarán bizalmát fejezte ki – az 1953. júniusa óta a MIOK elnöki tisztségét betöltő Heves Lajos (1900-1965) iránt és megfordult a fejében az is, hogy esetleg a zsidóságot fegyveres támadás érheti.[8] Scheiber 1956-os tevékenységéről nem tudunk, nem csatlakozott az ellenállókhoz. Éppen akkor készült volna el a Kaufmann Haggada fakszimile kiadása, és ő – hogy idegességét csillapítsa – a nyomdát látogatta sűrűn, hogy megvan-e a kódex. Ezzel az életét is veszélybe sodorta, többször majdnem lelőtték.[9]

A forradalom leverése utáni időkben azzal hívta fel a szervek figyelmét, hogy a Claims Conference által biztosított összegeket osztotta szét (1961-től), ráadásul olyanoknak is, akiket a hatalom nem szeretett. Bár voltak ezzel ellentétes mozgásai is, de a rezsimhez nem „loyális” személyként tartották nyilván, akit meg kell figyelni és el kell szigetelni. Nyugat-barát, reakciós, cionista, számtalan ilyen és ehhez hasonló jelzőt „érdemelt ki” az évek alatt az állambiztonságtól. Tucatnyi ügynök figyelte és jelentett róla, valamint különféle technikai és adminisztratív eszközöket  is bevetettek ellenőrzésére.

*

A Szombat hasábjain is tárgyalt megrázó, Scheiber bátorságát bizonyító 1954-es temetésen (itt a határőrök által pár évvel korábban agyonlőtt apáról és fiáról volt szó) elmondott beszéde után is folyamatosan temetett, beszélt a rabbi. Az élet és a halál körforgása szüntelenül folyt tovább. Scheibert mint rabbit sok olyan család is megkereste, amelynek elhunyt tagja a magyar(-zsidó) művész-tudóstársadalomhoz, az elithez tartozott. A főrabbinak ez a „celeb-búcsúztató” funkciója – az 1960-as évek elején – nem csak politikai okokból váltották ki az országos rabbitestület vele egyébként sem szimpatizáló egyes tagjainak az ellenkezését. A testület nem sokat várt: 1964. február 5-i ülésén határozatot hozott, melynek három pontja szabályozta azt, hogy ki temethet egy (neológ) zsidó temetőben.[10] A kifejezetten Scheiberre méretezett döntése szerint azonnali hatállyal „visszaállították” az „évezredes hagyományt, hogy Budapest területén csak a főváros aktív rabbijai és főrabijai végezhetnek „ rabbi funkciókat”.[11] Bár Budapest akkor még száz éves sem volt, az indoklás a nemlétező ősrégi időkbe akarta visszavezetni a Scheiber-ellenesek jogkövetelését. A Rabbiság arra is gondolt, mi történik akkor, ha egy-egy család részéről felmerülne az, hogy „más a község rabbija, vagy rabbi képesítéssel rendelkező és a rabbi hivatásnak megfelelő életmódot folytató személy végezze ennél a családnál a rabbi funkciót”. Erre módot nyújtott abban az esetben, ha a család ezt a kívánságát „indokolással” bejelenti a hitközség illetékes szervénél (az esküvőt a szertartási, a temetést a Chevra osztályon). Az így felkért rabbinak – a határozat szerint – az írásbeli kéréssel a Budapesti Izraelita Hitközség (BIH) rabbiságát kell megkeresnie és annak elnöke engedélyezheti ezt. A rabbisági döntés utolsó pontja pedig előírja a testület elnökének, hogy tegye meg az azonnali hatálybalépéshez szükséges intézkedéseket.

A rabbisági határozatról Sós Endre (1905-1969), a MIOK és a BIH elnöke, Seifert Géza (1906-1976) BIH-alelnök és  Péner Tibor, a BIH főtitkára (1891-1964) hivatalosan értesítették a Chevra Osztály elnökét és igazgatóját, valamint Szilágyi Sándort a szertartási csoport vezetőjét. Sajnos a felsoroltak közül ketten biztosan az állambiztonság ügynökei voltak, Szilágyi viszont exkisgazdaként (Borsa Mihállyal együtt) inkább a megfigyelések tárgyaként foglalkoztatta a szerveket.

A rabbitestületi üggyel foglalkozó legfontosabb jelentés szerzője, a „Sárosi” fedőnevű ügynök, azaz Seifert Géza sajátos indoklást és egyben felekezet-történeti előzményt fűzött az egész történethez. Seifert szerint Sós és Steiner Marcell (MIOK alelnök, a Chevra elnöke /1879?-1966/) a közelmúltban arra törekedtek, hogy Scheiber „személyének fokozottabb kiemelése és népszerüsitése” érdekében a közismert értelmiségiek temetésén a rabbi Scheiber legyen. Ezt a Budapesti Rabbiság több tagja zokon vette, hiszen „ugy nézett ki a dolog, mint, hogyha Scheiber Sándoron kivül nem akadna egy rabbi sem, aki egy magasabb entellektüel temetésén a rabbi funkciót el tudná látni.” A felháborodott Máté Miklós rabbi (1906-1984), valamint Geyer Artúr (1894-1976) és Dér István rabbik (1906-1982)[12] az ügyet a Rabbiság elé vitték. Ugyanakkor mivel úgy találták, hogy Scheiber – a Claims Conference által lehetővé tett összegekből – a Rabbiság egyes tagjait anyagi juttatásban részesíti, már hónapokkal korábban előzetes „megbeszéléseket” folytattak. Megnyerték ügyüknek Benoschofszky Imre főrabbit (1903-1970) is, ami azt is jelentette, hogy még egy rabbi támogatása kell(ett) ahhoz, hogy többséget szerezzenek álláspontjukhoz és ezért „a vallástörvényekben lefektetett elvek szerinti fenti határozatot meghozhassák”. Ugyanakkor a Rabbitestület megosztott volt, Benoschofszky a Scheiberre neheztelő rabbikkal való „megállapodás” ellenére február legelején (4-e előtt pár nappal) a Rabbiszemináriumban tárgyalt Scheiberrel, Salgó László főrabbival (1910-1985) és Domán Ernő rabbival (1886-1976), a Páva utcai zsinagóga körzeti rabbijával. Arra kapacitálták Benoschofszkyt, hogy ne csatlakozzon a határozati javaslathoz. Benoschofszky ezért arra kérte a február 5-i ülés előtt a fenti rabbikat (és a velük lévő Fisch Henrik főrabbit /1907-1986/), hogy a másnapi ülésen ne tárgyalják meg a javaslatot és ebbe bele is egyeztek Mátéék.

A rabbisági ülésen – a jelentés szerint – a tévedések vígjátéka zajlott le. Salgó László – azt hívén, hogy Benoschofszky Scheiber mellett fog szavazni – kérte, hogy mégis vegyék napirendre az ügyet. Fisch Henrik – bár eredetileg a halasztás mellett volt – de Salgóra hivatkozva mégis az ügy tárgyalása mellett foglalt állást. Benoschofszky ugyanis azt mondta Fischnek, hogy ha Salgó így felveti az ügyet, ő a Máté-Fisch féle javaslat mellé fog állni.

Amikor Máté Miklós felolvasta a határozati javaslatot, Salgó nagyon nyomatékosan elmondta, hogy nem akarják Scheibert „megalázni”, és arra kérte a testületet, hogy utasítsák el a javaslatot, mert Scheibernek „hazokoja”, azaz szokásjogon alapuló joga van a temetések „celebrálására” nézve (ami egyébként jogos érvnek tűnt) . Fisch Henrik vitatta ezt, mire komoly vita alakult ki Salgó és közte, rámutatva arra, hogy ez a „harc” nem csak Scheibernek, de a magyar államnak is árt.

A hozzászóló Schwarcz Mór (1896-1981) – akiről „Sárosi” nem felejtette el hozzátenni, hogy Scheiber Claims-támogatásban részesíti – azt javasolta (Scheiber dicsérése mellett) hogy a Rabbiság hozza meg határozatát, de úgy, hogy az Scheiberre ne vonatkozzon. Ezután Fisch javasolta, hogy Salgó és Schwarz Mór indítványát a Rabbitestület vesse el, és emelje határozattá a Máté Miklós által indítványozott és felolvasott határozati javaslatot.

A titkos szavazás eredményeképpen 6:4 arányban a határozati javaslatot elfogadták és határozattá emelték.[13] A jelentés értékelése bekapcsolja ezt a mozzanatot abba a küzdelembe, melyet 1961-et követően – állami iniciatívára – a hitközségen lévő „loyális front” vívott a „nyugatbarát-cionista” elemekkel szemben – az állambiztonság segítségével. Scheiber Borsa Mihállyal, Steiner Marcellel és másokkal együtt egyértelműen az ellenséges csoportba tartozott. Mélykuti Ferenc őrnagy deklarálta is a „loyálisok” győzelmét és külön tennivalót nem jelölt meg. Hogy az egész rabbisági döntés Scheiber ellen irányul, arra más forrás is rendelkezésünkre áll. A „Svéd Péter” fedőnevű ügynök (valójában Rosenberg Péter rabbiszeminarista[14]) nem az állambiztonság politikai értelmezését nyújtotta, hanem amiről korábban is írtunk: szerinte Scheiber gyakran vállal esküvői és egyéb szertartásokat „gazdag és külföldi” zsidók számára.[15] A Scheiber politikai/intézménypolitikai elszigetelésére irányuló törekvés találkozott az irigységgel és rosszindulattal, ennek az eredménye ez a határozat.

1963. áprilisában meghalt Dr. Bernáth Miklós, a zuglói körzet főrabbija (1885-1963), aki Scheiber Sándor feleségének, Bernáth Líviának volt az apja. Scheiber szép temetési beszédet mondott.[16] Az Új Élet sem akart kimaradni a búcsúztatásból, először közölte Dr. Geyer Artúr rabbi nekrológját, majd beszámolt a temetésről.[17] A gyászszertartáson egy katolikus pap is beszélt, emlékezett az elhunyt főrabbira, ám erről az Új Élet nem számolt be. Ezt a tényt sérelmezte 1963. őszén a zuglói körzet egyik elöljárója – a Síp utcai székházban tartott körzeti elnöki értekezleten.[18] A „Sárosi” ügynök (a Budapesti Izraelita Hitközség alelnöke által jegyzett jelentés) a Scheiber-após temetésén elmondott beszédet egyértelműen a felekezetek közötti közeledési kísérletnek tudta be. Viszont Sós Endre elnök az Állami Egyházügyi Hivatal beavatkozásával magyarázta ezt, míg Seifert leszögezte, hogy nem erről van szó, hanem hogy semmiféle felekezeti összefogásban nem akar részt venni a zsidóság. „Mi egyedül csak a népidemokratikus államhatalmunktól kaphatunk az antiszemitizmus ellen védelmet” – szögezte le a megfelelni és bizonyítani akaró alelnök. A háttérben az állt, hogy a második vatikáni zsinat idején katolikus részről voltak iniciatívák egyfajta dialógusra Magyarországon is, pozitív zsidó felekezeti válaszok is születtek. Ennek csírájában való (önkéntes) elfojtását vállalta Seifert Géza – természetesen állami iniciatívára.

*

1964. január 3-én váratlanul elhunyt Grünvald Fülöp (1887-1964)[19], a Zsidó Múzeum egykori igazgatója, akit rendkívül vitatott körülmények között váltott le állásából Sós Endre MIOK-elnök.[20] Sós (azaz „Sipos” fn. ügynök) mindennel megvádolta[21], kegyszerek kicsempészésével, az izraeli követséggel való együttműködéssel, Herzl-és Nordau kéziratok Izraelbe való kicsempézésével, rossz és hiányos leltározási gyakorlattal. Ismert cionistának állították be, elmozdítását pedig az egyik jelentés szerint a Sóssal folytatott konfliktus előzte meg. A Grünvald elbocsátása utáni vizsgálat leszögezte, hogy sok múzeumi tárgy „hiányzott”, ám a hiányosan és rosszul vezetett leltár miatt nem lehetett megállapítani, hogy azok hogyan és mikor tűntek el. Grünvald halála után mindenesetre özvegye visszavitte a múzeumba Vázsonyi Vilmos aranyóráját (Sós ennek eltulajdonításával vádolta meg Grünvaldot), ezzel az ügy lezáródott. A III/II-es Csoportfőnökségen dolgozó Mélykúti Ferenc alezredes még abban is állást foglalt, hogy helyes lépés volt Grünvald elbocsátása, ugyanakkor nehezményezték, hogy ezt a lépést Sós Endre személyes bosszúból tette meg, és nem politikai alapon. Azaz azért, mert nem értett egyet a cionista nézeteivel, amit alátámaszt az is, hogy nem tett rendőrségi feljelentést ellene.[22] A ”Xavér” fedőnevű ügynök (azaz utódja, Benoschofszky Ilona) jelentéseiben vissza-visszatérő motívum a Zsidó Múzeum egyes tárgyainak eltűnése, amelyeknek hollétéről biztos adatok a jelentésírás pillanatában nem voltak. Az ügynök jelentése szerint a korábbi igazgató, őrzött lakásán jó néhány arany tárgyat, az igazgató azonban azt állította, hogy sokan kaptak ajándékba a múzeumtól tárgyakat, amelyeket egy ideig ő jegyzett egy papírra, de amikor ez az adományozás a prominens vendégeik felé felgyorsult, felhagyott vele.[23]

Bár a vádak így nem állták meg a helyüket, annyi bizonyos, hogy az izraeli képviselet vezetői (Meir Shachar, majd David Giladi is) – akik az izraeli állam emlékezetpolitikai kívánalmait is közvetítették –  szorgalmazták, hogy kerüljenek magyar zsidó hagyatékok, kegytárgyak és dokumentumok a zsidó államba. Ennek alapvetően az volt az oka, hogy az újonnan létrejött Izrael számára Magyarország nem volt más, mint egyfajta Holokauszt-terület, olyan zóna, amelyben a nagyszámú zsidóság léte önmagában nem volt indokolható és érthető, a fájdalmas múlt relikviájaként tekintettek a közösségre. Így kerülhettek ki korrupció, eltulajdonítás, illetve illegális kereskedelem nélkül is az országból zsidó dokumentumok és kegytárgyak, kegyszerek. Ebben a „tranzakcióban” az izraeli diplomatákon kívül több rabbi, egyes források szerint Scheiber is részt vett.

Sós azzal is megvádolta Grünvaldot, hogy Borsa Mihályon (a Központi Szociális Bizottság elnöke /1906-1986/) és Scheiber Sándoron  keresztül Erwin Heymannak, aki a Société de Sécours elnöke volt (és a zsidó felekezet és az állam partnere, hiszen a Jointot képviselte) juttatott el ilyen anyagokat. Grünvaldot nyugdíjazták, a Borsa-Scheiber szárny hiába próbálta meg visszahelyeztetni az állásába, ez a kísérlet kudarcot vallott.  Amikor az elszenvedett méltatatlanság következtében is meghalt, a pesti zsidó „közvélemény” (ezt leginkább állambiztonsági anyagok sokaságából lehet tudni) Sóst és Seifertet okolta a haláláért. Grünvald Fülöp temetése előtt olyan hírek terjedtek el, hogy Scheiber Sándor olyan temetési beszédre készül, „amelyben félreérthetetlen “célzásokat” akar tenni az ugynevezett “Grünwald-ügyre”, arra, hogy Grünwald Fülöpöt miképp távolitották el az iskolából és muzeumból, és hogy Grünwald Fülöp ezek miatt az eltávolitások miatt halt meg.”[24]  A Scheiberhez közelálló Borsa Mihály és Steiner Marcell – állítólag – kijelentették, hogy megpróbálják visszatartani Scheibert, míg „Sipos” (Sós) szerint a Scheiber-féle „társaság” (háttérben az izraeli követséggel és az „itteni cionista klikkel”) „szeretné pecsenyéjét Grünwald Fülöp koporsója mellett megsütni”.[25] „Sipos” kétségbe volt esve, mert szerinte) az Állami Egyházügyi Hivatal azt közölte, hogy „nagyon bőven” közöljenek tudósítást a temetésről.[26] „Sipos” jelentésében az érdekes az, hogy nem csak azt kérdezte meg az állambiztonság emberétől, hogy ő egyáltalán elmenjen-e a temetésre, de azt is el akarta érni, hogy az Egyházügyi Hivatal figyelmeztesse a Rabbiképző igazgatóját, hogy ne mondjon semmi olyat, mely felzaklatja a magyar zsidóság „felekezeti életének szereplőit”. A Sóssal jó viszonyban lévő ÁEH-s főelőadó, Izik János (1914-?) kijelentette, hogy ő nem tud Scheiberrel beszélni és azt is kizártnak tartja, hogy Veres Pál főosztályvezető (1899-?) is vállalkozni tudna erre. Hiszen Scheibernek és „társaságának” (Ortutay Gyula, az Elnöki Tanács tagja és Borsa Mihály: ők egykor kisgazdák voltak, ennek a körnek az egymással is szolidáris tagjai) Prantner József ÁEH-elnökkel (1911-1975) vannak kapcsolatai, így jobb lenne, ha Scheiberre az egyik barátján keresztül hatna Sipos, hiszen „nagyon rossz lenne a zsidó felekezeti közélet szempontjából, ha a Grünwald-ügyből…kavarodás támadna”.[27]

Sós annyira felzaklatta magát, hogy tartótisztjével soron kívül is találkozott és elmondta ugyanezt, hogy a temetést a „cionista beállitottságu személyek” Scheiberen keresztül akarják felhasználni a „loyális” hitközségi vezetők lejáratására (mely Klein Vilmos, a Vasvári Pál utcai körzet elnöke által már a MIOK Intézőbizottsági ülésén is megkezdődött). Az állambiztonság értesülése szerint a január 7-i temetésen az izraeli követség is jelen lesz és koszorút fog elhelyezni. A szervek intézkedtek, javasolták a temetés ellenőrzését, „technikai felvételek” elkészítését és erről tájékoztatták a III/II.Csoportfőnökség illetékes csoportjait is.

Az Új Élet (melyben a már említett MIOK Intézőbizottsági üléses Sós méltatta az elhunyt Grünvaldot[28]) egy névtelen cikkben emlékezett Grünvaldra és egyben számolt be a temetéséről.[29] Grünvaldot utolsó útjára Sós Endre nem kísérte el, Seifert Géza MIOK-alelnök, Láng Viktor BIH elnökhelyettes és Steiner Marcell Chevra-elnök volt jelen. Scheiber Sándor elmondta beszédét, amelyet az Új Élet nem ismertetett, nem idézett belőle semmit sem. Jellemző az elhallgatás politikájára, hogy sem Sós, sem a bizarr cikk nem említette azt, hogy Grünvald a Zsidó Múzeum igazgatója volt, vagy hogy bármi köze lett volna hozzá.

Ugyanakkor Scheiber a temetési beszédet a Kanadában megjelenő Menorah című lapban publikálta, amely önmagában is nagy merészségre vall, hiszen egyértelműen ellenséges emigráns lapnak minősült ez az orgánum. [30] A gyászbeszéd (külön közöljük) egyszerre állásfoglalás a régi munkatárs, atyai jóbarát mellett és protestálás mindenféle igazságtalanság mellett: „Soha rosszat nem mondott senkire, soha nem haragudott senkire, azokra sem, akik bántották.” A scheiberi gyászbeszédekre jellemző, hogy a zsidó szentírás egyes részeit magyarázta úgy, hogy beleszőtte az elhunyt személy élettörténetét, emberi tulajdonságait, egyben megemlékezett szeretteiről is. Grünvald a tudós, múzeumépítő, a tanáregyéniség és a feddhetetlen ember, akinek „tiszta volt élete, tiszta volt gondolatvilága, tiszta volt minden cselekedete.” Sós tehát feleslegesen aggódott amiatt, hogy Scheiber elmondja, mit gondol Grünvald haláláról, ugyanakkor nem véletlen, hogy az egyértelműen pozitív beszéd nem jelent meg a felekezeti sajtóban.

A Grünvald-ügy hullámai nagy vihart vertek. Az Új Kelet 1964. július 14-i számában Grünwald Malkiél, G. Fülöp Jeruzsálemben élő testvére információira alapozott cikkben (gyakorlatilag) gyilkossággal vádolta meg Sós Endrét, a MIOK elnökét.[31] A cikk szerint – mely a Herut izraeli napilap előző napi számán alapul – Grünwald Malkiél legutóbbi svájci látogatásán hivatalos panaszlevelet küldött Kádár Jánosnak és ebben súlyos vádakkal illette Sós Endrét. Elmozdította állásából és ezzel meggyorsította halálát – ez egyébként sokak véleménye volt Magyarországon. Noach Zvuloni (helyesen: Zevulomi), a Herut munkatársa azt írta cikkében, hogy Kádár magához rendelte Sóst és azt mondta neki, hogy mondjon le vagy pedig indítson rágalmazási pert Grünvald ellen.[32] A lap információi szerint Sós a második utat választotta, viszont Grünvald védelmét Shmuel Tamir ügyvéd vállalta el (a Kasztner-ügyben ő is szereplő volt, Malkiél védelmét látta el).[33] A Herut, majd az Új Kelet cikke nagy vihart kavart. A Belügyminisztériumban komolyan foglalkoztak vele, hiszen Kádár személye bevonódott.[34] A minden bizonnyal a miniszternek felterjesztett bejegyzés felháborodását fejezi ki afelett, hogy „izraeli és cionista körök” beavatkoznak a zsidó hitközség életébe. A szöveg szerint az Új Kelet vonatkozó számában „szerkesztőségi cikkben” (mely nem igaz) vádolták gyilkossággal Sós Endrét és nemzetközi pert akarnak kiprovokálni. A „provokáció” elhárítása érdekében az Állami Egyházügyi Hivatal irányítása alapján egy visszautasító levelet írtak, melyet négy vezető főrabbi írt alá. A Külügyminisztérium útján megküldték a levelet az Új Kelet szerkesztőségének. Amint megtudta ezt Scheiber Sándor és Borsa Mihály, a „nemzetközi cionista szervezetek és a budapesti Izraeli Követség vonalának megfelelően” támadást indítottak a levél „egyes aláírói ellen”. A jelentés szerint négyszemközt vonják őket felelősségre, hogy miért nem tagadták meg az aláírást. „Sárvári György” egy nappal korábbi jelentése szintén ezzel foglalkozik.[35] Szeptember 6-án a központi budapesti zsidó temetőben Borsa megjegyzéseket tett a levél aláíróira, gúnyos hangon „nagy dicsőségnek” nevezte az aláírást. Steiner ezután felhívta az ügynököt, azaz Salgó Lászlót, hogy tud-e Scheiber az ügyről. Tudott, és a lakásán azt mondta neki, hogy helyteleníti, mert nagy dolog lett volna, ha nem írják alá. „De gondoskodás történik, hogy ne jelenjen meg” – mondta Scheiber.[36] A jelentés értékelése szerint az ÁEH akcióját a Borsa–Scheiber szárny ellentámadása követte, a nemzetközi cionista szervezetek és az izraeli követség „vonalának” megfelelően. Ennek következtében a levél tényleg nem jelent meg. Scheiberék elérték, hogy az Új Kelet – amely Malkiél Grünwald miatt amúgy maga is kissé ambivalensen kezelte az ügyet – ejtse a magyar rabbik által állami nyomásra született szöveget.

    *

Scheiber, a magyar zsidó tudományok második világháború utáni egyik legnagyobb alakja még halálában is állambiztonsági kontroll tárgya volt. 1985. márciusi elhunytakor Földesi Jenő altábornagy (1928-?), állambiztonsági miniszterhelyettes (és III. főcsoportfőnök) utasítására a szertartás idejére (a temetés március 7-én délután 2 órakor kezdődött) a Belügyminisztérium biztosítási tervet készített: ennek alapján a Kozma utcai temetés idejére március 6- estétől 8-a hajnalig: „Kérjük 1985.március 5.-án 20.00 h-tól 8.-án 05.00 h-ig esetleges antiszemita jellegü falfirkálások, röpcédula szórások megakadályozására a szükséges rendőri, illetve operativ intézkedések megtételét a Bp.VII.,Sip utca-Wesselényi u.és Dob utca által határolt területen, illetve a temetőben.”[37]A BM III/III-1-c alosztály munkatársai a BRFK III/III Osztály vezetőjének (Agócs István ezredesnek) címzett írásukban világosan leírták a feladatokat.

A Belügyminisztérium III/III-B. Önálló Alosztálya – a már említett Földesi Jenő jóváhagyásával – regisztrálta azt, hogy a temetésre a nemzetközi zsidó szervezetek (Zsidó Világkongresszus, Joint stb.) részéről is érkeznek vendégek, valamint külföldi közéleti személyiségek (Izraelből is) jelezték a részvételüket.[38] Az intézkedés teljes csomagot rejtett magában, szerepelt benne az Állami Egyházügyi Hivatal illetékeseinek tájékoztatása, valamint az is, hogy a beutazó külföldieket operatív úton ellenőrizni fogják. A szükséges közbiztonsági, biztosítási lépések meghozatala, a koordinálás a BRFK állambiztonsági szerveivel – is szerepelt ebben.

Scheiber Sándor Kozma utcai temetése – melyen tömegek vettek részt – egyszerre jelezte egy korszak végét és egy új kezdetét – a magyar zsidóság számára. A hivatalos beszédek sorából –  melyeket magyar részről Salgó László főrabbi, az Országos Rabbitanács elnökhelyettese (1910-1985), Héber Imre, a MIOK és a BIH elnöke, Dr. Harmatta János akadémikus (1917-2004), valamint Dr.Schweitzer József főrabbi (1922-2015) és Landeszman György rabbi (1944-) (a tanítványok nevében) mondott el – ebben a korszakban már nem lehetett kihagyni a külföldi zsidó vezetőket sem.[39] Az amerikai zsidóság képviseletében Howard M. Holtzmann, a Jewish Theological Seminary igazgatói testületének elnöke (1921-2013) mellett Keller László (1920?-2003?), a Magyar Zsidók Világszövetsége Amerikai Tagozata vezetősége és tagjai nevében nyilatkozott. Nyilván voltak más külföldi vendégek is és az előzetes terveket ismerve biztosnak mondható, hogy Scheiber Sándort utolsó útjára is elkísérte a magyar állambiztonság.

Az állambiztonság egyébként az 1980-as évekre sem hagyott fel tevékenységével, társadalmi megbízottakon keresztül figyelte a rabbiképzős péntek estéket, Scheiber legendás kiddusait, illetve az ott mozgó „cionista” fiatalokat.[40] Szintén rajta tartotta a szemét az éledező magyar-izraeli kapcsolatok alakulásán (Közéleti Bizottság ténykedése, a magyarul beszélő zsidóság 1984-es izraeli világtalálkozójának és egyben a  Tel Aviv-i Diaszpóra Múzeumban megnyílt magyar zsidó történeti kiállításnak az előkészületei, egyes külföldi zsidó beutazók budapesti tevékenysége stb.) és időnként sikeresen akadályozott zsidó kezdeményezéseket, ill. embereik vegzáltak zsidó társaságokat. Ugyanakkor alapvetően nem tudott már változtatni azon a tendencián, hogy a Kádár-rendszer bizonyos ágensei közeledni akartak Izraelhez, a világ zsidóságához. Mindenesetre Scheiber Sándor érzékelte az újabb időket, meghallgatta az idők szavát: 1982. június végén egyik aláírója volt annak a legfőbb ügyészhez címzett levélnek, amely szót emelt Demszky Gábor, Nagy Jenő, Nagy András, Kőszeg Ferenc és Kis János rendőri követése, zaklatása ellen.[41] Mivel az „antiszemita heccelődést” is bevetették a szervek egyes ellenzékiek ellen, Scheiber kötelességének érezte, hogy másokkal – így Makk Károllyal, Szűcs Jenővel, Illyés Gyulával, Gobbi Hildával együtt – tiltakozzon. A Kenedi János fogalmazta levelet az állambiztonság is nyugtázta: „Az információk arra utalnak, hogy az „Elnök” (azaz Kenedi János) a levelet a Legfőbb Ügyésznek már megküldte, és tervezi, hogy egy-egy példányt a legfelsőbb párt-és állami szervekhez is eljuttat”- írja a NOIJ-jelentés – 1982. július 12-én.[42] Arról nincsen tudomásunk, hogy Scheibert vegzálták volna aláírása miatt.

Ez a történet a tudós-professzor életének utolsó éveiben játszódott le, ám sajnos a krónikus betegség végül győzött felette. Scheiber Sándor temetései – a saját temetésével – méltón zárultak le. Halálával a tudós rabbi is bekapcsolódott abba a kötelékbe, amelynek nem minden tagjához fűzte korábban ismeretség, ám amelynek a tagjaitól korábban oly gyakran, de mindig más szót, kifejezést használva, de mindig méltó módon búcsúzott el. Hagyományos zsidó és magyar tartalmakkal és szavakkal. Temetéseken.

 

Grünwald Fülöp (gyászkeretben – NA)

Dr. Scheiber Sándor gyászbeszéde

A földön járt szentek közül volt való.

Ha negyven esztendő egyéni tapasztalatai és élményei; történeti években és eseményekben megmutatkozott magatartása alapján jellemezni akartam  még életében, azt mondtam Róla: Szent ember. „Szent az, aki megadja magát a jelennek” – olvastam valahol. Ő a jelen fölé emelkedett és boldog is volt közben. Ez a boldogság Benne lakozott és minden sorsváltozásban kivirágzott. Soha rosszat nem mondott senkire, soha nem haragudott senkire, azokra sem, akik bántották. Halálában mosoly ült az arcán, talán a földi zürzavar felett, mintha mindentől elszakadva hallaná a természet zsongását, titkai tárulván fel máris, mielőtt visszafogadná kebelébe.

I.

(Deut.XXIII.15.)

Szent komolyság vette körül katedráját. Félszázadon keresztül tanitott a zsidó polgáriban, a zsidó gimnáziumban és az Orsz.Rabbiképző Intézetben. Nem az erély biztositotta tekintélyét, hanem a mérhetetlen tárgyi tudás, a pátosz nélküli emelkedettség és lelkesedés. Életét tette fel gimnáziumára, az „iskolára” – ahogyan Ő nevezte. Jubileumi beszédében az albertirsai kőre hivatkozott, amelyen a gyermek kezében Menóra látható. Az volt a célja, hogy diákjai kezébe a zsidóság szimbólumát tegye le. „Viseltessék ifjuságunk nagyobb érdeklődéssel multunk emlékei iránt – vallotta, akkor…;sem szakítja el oly egykedvüen az ősi köteléket.” Ebben látta hivatását a Zsidó Múzeumnak is, amelynek anyagát három évtizeden keresztül nagyrészt ő gyüjtötte össze, Ő mentette meg.

II.

(Péld.IX.10.)

Szent volt számára a tudomány. A zsidóság történelmének búvára volt, a magyar zsidóság történetének elődjeit felülmúló, felülmúlhatatlan kutatója. 1927-ben szerény értesítő-mellékletként jelent meg vázlata a magyar zsidóság történetéről, amely azonban önmaga számára is program volt. Ezt követték a nagy koncepcióval, széles látókörrel, művészien megszerkesztett részlettanulmányai a magyar zsidóság történetiróiról, a budai zsidó temetők helyéről, a magyarországi zsinagógákról, a zsidó prefektusok pecsétjeirő, az első soproni zsidóról.

Élete főművét azonban utolsó öt esztendejében alkotta meg a Magyar Zsidó Oklevéltár négy újabb kötetének kiadásával. Olyan teljesítmény ez, amelyre a számban és erőkben gazdagabb nemzedéknek harmincöt évre volt szüksége. És mennyit tudott, amely felől vallani kellett! és mennyit vitt magával, amelyről szerénységében hallgatott.

Csodatévő, aki nem volt tudatában képességének.

Tőle vártuk a magyar zsidóság történetét. Nincs, aki felemelje a kezéből kihullott tollat.

III.

(Zsolt.LXV.5.)

Tanítását és tudományos munkásságát jellemének aranyfedezete hitelesitette. Gyermeki hiszékenység párosult benne szilárd meggyőződéssel és bátorsággal. Láttam, hogyan buzdított egymaga a német rémuralom idekén ellenállásra, ifjúságunk felvonultatására néma tüntetésül a sárgacsillag viselése ellen; hogyan vett részt egy röpirat megfogalmazásában és terjesztésében a magyar közvélemény felrázására. Tudom, milyen hősiesen, zokszó nélkül viselte el a nyomába járó megpróbáltatást. Segítette benne a soproni papi házban edzett hite; hite a történelmi igazságban, ősei, elődei és tanitói erejében.

Ezt a szent szellemet tükrözte otthona is, amelyet felesége – több: őrangyala és ösztönzője – tett a munka; a boldogság és vigasz meleg fészkévé. Itt érte a halál is, könyvtárszobájában, megbékélten, Valijának karjai között.

*

Megkapó legenda beszél a Szentről, aki a zsúfolt vagonban egy fél pohárka vízért túlvilági üdvösségét kínálja oda. S mikor feléje nyújtják, nem tikkasztó szomját oltja vele, hanem megmossa benne kezét, hogy tisztán járulhasson majd Istene elé.

G r ü n w a l d  Fülöp e nélkül is tisztán megy Teremtőjéhez. Mert tiszta volt élete, tiszta volt gondolatvilága, tiszta volt minden cselekedete.

Mindannyian gyászolóid vagyunk: az egész magyar zsidóság.

Tanítóm, barátom, munkatársam, példaképem, Isten veled!

Ámen.

 

* A szöveg a Scheiber Sándor tiszteletére készülő tanulmánykötet egyik írása, ennek rövidített és szerkesztett változata.

Jegyzetek

[1] Hídvégi Máté közlése.

[2] Scheiber Sándor könyve. Szerkesztette: Kőbányai János, Katona Ferenc. Budapest, Múlt és Jövő, 1994.

[3] Hídvégi Máté: Scheiber Sándor (1913-1985). In: Scheiber Sándor munkásságának bibliográfiája. Szerkesztette Hídvégi Máté. OR-ZSE Budapest, 2013. 50-90.

[4] Összefoglaló jelentés. Budapest, 1965. február 13. Tárgy: A magyar izraelita egyház belső helyzetéről.BM.III/IICsfség 5.a.alosztály. Mélykuti Ferenc r.őrnagy. ÁBTL 3.1.5. O-17169/1 Ellenséges tevékenységet kifejtő cionisták.

[5] Uo.

[6] „Faragó” ügynök 1953. augusztusi jelentése. Uo.

[7] „Fehér” fn.ügynök 1954.március 10-i jelentése. Uo.

[8] “…Hevesről elmondotta, hogy ő az első elnök, akinek őszinte, bizalmas és szilárd kapcsolatai vannak a követséggel…Lehet, hogy a találkozásukat elmondja, de csak ami nyilvános, amit azonban beszélgetnek azt biztos nem közli az ÁEH-val. Most meg arra is fel kell készülni, hogy mi legyen az átmeneti időben, hogyan lehet a zsidóságot megvédeni az esetleges zavarok idején. Ő nem gondol fegyveres szervezkedésre, ahhoz ő nem ért, de nem lehet tétlenül várni. Hevesben ebben a szempontból megbizik, mondotta Scheiber. Jó kapcsolatai vannak…” (“Egri György” fn.ügynök 1955.julius 7-i jelentése). Uo.

[9] Hídvégi Máté közlése,

[10] Az ügyről ír Kovács András is. Körbekerítve. Scheiber Sándor utóvédharcai. Szombat Onlájn. 2014.06.25.: https://www.szombat.org/politika/korbekeritve

A szöveg teljes egésze megjelent: Papírhid. Az egyetemes kultúra szolgálatában. Tanulmánykötet Scheiber Sándor születése századik évfordulójára. Szerkeszette: Babitts Antal. Budapest, Logos Kiadó, 2013. 349-258.

[11] Jelentés. Budapest, 1964. február 18. BM. III/IIII/2-a.alosztály.  „Sárosi” jelentése. ÁBTL 3.1.5. O-17169/1. Ellenséges tevékenységet kifejtő cionisták.

[12] Dér István főrabbi, a budapesti Hegedűs Gyula utcai templom legendás rabbija 1982-ben hunyt el. Halála előtt az Országos Rabbitanács elnökhelyettese volt.

[13] „Bár a szavazás titkos volt, de mégis megállapitható, hogy a határozat ellen szavazott dr. Salgó László, Hochberger László, dr. Schwarz Mór és Domán Ernő. A határozat mellett szavazott, dr. Benoschofszky Imre, dr. Fisch henrik, dr. Dér István, dr. Máté Miklós, dr. Geyer Arthuir és Kolmann Sándor”. (Itt Kollmann Nándor rabbbiról lehetett szó.)In: uo.

[14] ÁBTL 2.3.2. H-adattár. „Svéd Péter”.

[15] „Ez annak ellenére dr. Scheiber nem szokott a szertartásokért anyagi ellenszolgáltatást kérni, de minden esetben megfelelő összegeket kapott.”. Jelentés. Budapest, 1964. február 14. BM.III/III-2.a.  In: ÁBTL ÁBTL 3.1.2. M-29068 „Svéd Péter”.

[16] Scheiber Sándor könyve. Válogatott beszédek. Budapest, Múlt és Jövő, 1994. 98-102.

[17] Új Élet 1963. május 1. 5.

[18] Jelentés. Budapest, 1963. október 11. Tárgy: A felekezetek összefogása. A jelentést „Sárosi” ügynök adta. Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL) 3.1.5 O-17169/1 Ellenséges tevékenységet kifejtő cionisták.

[19] Grünvald  Fülöp v-vel írta a vezetéknevét, bár sok helyen w-vel jelent meg. De ő ragaszkodott hozzá, meg lehet nézni az IMIT-évkönyveket vagy a Magyar-Zsidó Oklevéltár köteteit is, ahol így jelent meg.

[20] Lásd: A múltat végképp eltörölni.  Targum 1, 2022. 133–151. https://www.targum.academy/wp-content/uploads/2022/09/targum_1_Toronyi.pdf (Letöltés ideje: 2025. július 8.)

[21] Jelentés. Budapest, 1964. január 8. Tárgy: Grünwald Fülöp elhalálozása. „Sipos”. BM.III/III-2-a.alosztály. ÁBTL 3.1.5. O-17169/1. Ellenséges tevékenységet kifejtő cionisták

[22] ÁBTL 3.1.5. O-17169/2 42. o.

[23] Az ügynök egyértelműen Benoschofsky Ilona múzeum igazgatónő pozíciójára pályázott. ÁBTL 3.1.2. M-37478/2 213. o.

[24] Uo.

[25] Uo.

[26] Más is probléma volt: „Egy nappal előbb ugyancsak az ÁLLAMI EGYHÁZÜGYI HIVATAL tudomásunkra hozta, hogy nagy nyilatkozatot közöljünk dr.Scheiber Sándor amerikai utjáról és annak sikereiről.” Uo.

[27] Uo.

[28] A magyar zsidóság élete. MIOK intézőbizottsági ülés. Új Élet 1964. január 15. 2.

[29] Grünvald Fülöp. Új Élet 1964. január 15. 4.

[30] Grünwald Fülöp. Dr. Scheiber Sándor gyászbeszéde. Menorah. 1964. január 28. 6.

[31] Grünwald Malkiél újból vádol: Sós Endre halálba üldözte az öcsémet! – Szenzációs rágalmazási per a láthatáron –. In: Új Kelet, 1964. július 14., 3.

[32]  Malkiel Grunwald mitkonen lahzor lemispat diba. (Malkiel Grünwald ismét rágalmazási perre készül.) Herut, 1964. július 13., 6.

[33] Az Új Kelet utolsó mondatai irónikusak: „Ki tudja, mivé dagadhat egy ilyen országhatárokat átátszelő nemzetközi rágalmazási per, ha egyszer megindul a „kipakkolás” Grünwald Malkiel stilusában.” Uo.

[34] Feljegyzés. Budapest, 1964. szeptember 18. Valószínűleg felterjesztették a belügyminiszternek. ÁBTL O-13558/1. Borsa Mihály.

[35] Budapest, 1964. szeptember 17., BM. III/III/2-a. alosztály. „Sárvári”. ÁBTL O-13558/1 Borsa Mihály.

[36] Uo.

[37] Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL) 3.1.5 O-20028 „Menóra”. 1985. március 5. Tárgy: Biztosítási feladatok. Aláírói: Győri Zoltán r.alezredes (osztályvezető) és Reményi Géza rendőr őrnagy alosztályvezető.

[38] 40.sz.Napi jelentés. 1985. március 5. ÁBTL  2,.7.1.NOIJ Scheiber Sándor

[39] Új Élet 1985.március 15. 35-39.

[40] Pl. Jelentés. Tárgy: Cionista ifjusági csoportról. III/III-2-b.alosztály 1984. május 4. ÁBTL .1.2.M-41410. “Róbert Ferenc”

[41] Beszélő 1982/4. 135-136.

[42] NOIJ (Napi Operatív Információs Jelentés) 138.sz. Belső ellenséges körök tevékenysége. 1982.július 12.