„Idióták raboltak el”

Elizabeth Tsurkov volt doktorandusz az iraki milicisták fogságában szerzett tapasztalatairól

 

Négy férfi nyomkövető eszközt keresett a számban. Mondtam nekik, hogy nincs ilyesmi beültetve; tudtommal ilyen csak a filmekben létezik. Megkérdezték, hogy vannak-e fogtöméseim, és bevallottam, hogy igen, vannak.

Újra belenéztek a számba.

„Nincs” – javított ki egyikük, miután nem látott benne semmilyen ezüstösen csillogót.

Az én töméseim fehérek.

A férfiak sötét civil ruhát és símaszkot viseltek, és meg voltak győződve arról, hogy az ismeretlen fogtömések veszélyt jelenthetnek a műveleti biztonságukra. Ebből jöttem rá, hogy az emberrablásom egy kicsit más lesz, mint a többi.

 

2023. március 21-én raboltak el erőszakkal Bagdad külvárosában, ahol a Princeton Egyetemen végzett doktori kutatásomhoz gyűjtöttem terepanyagot. Amikor az elrablóim a cellámba vittek, levágták a karjaimról és lábaimról a köteleket, majd levették a fejemről a zsákot.

      
      A titkos börtönt, ahová kerültem, a Kataib Hezbollah nevű, Irán által támogatott iraki milícia működtette.

Ez volt a fogságom első napja, amit még 902 követett. Az első négy és fél hónapot egy olyan börtönben töltöttem, amelyet általában a milícia iraki áldozatainak fogva tartására használtak. Később megtudtam, hogy a milicisták Irak egyik biztonsági szervének dolgoztak, amelyek közül több is kapcsolatban állt az Irán-barát félkatonai csoportokkal. Mégis, az elrablásom teljesen opportunista volt: nem politikai okból vittek el, hanem váltságdíjért.

 

Majdnem két évtizede kutatom a Levante régiót különböző agytrösztök megbízásából, terepmunkát végezve. Az emberrablók tudták, hogy orosz állampolgár vagyok és egy amerikai egyetemhez tartozom; ezért is gondoltak értékes váltságdíj-célpontnak. Amit nem tudtak – és nem is akartam, hogy megtudják –, az az volt, hogy bár Oroszországban születtem, izraeli állampolgár is vagyok.

 

Maga az emberrablás rendkívül erőszakosan történt, de egyébként a fogságom első hónapjában nem bántalmaztak fizikailag. Nagyon kevés ételt kaptam, főleg rizst és kenyeret, napi egy-két alkalommal; később világossá vált számomra, hogy ez azért történt, hogy legyengítsenek, és „puhább” legyek a kihallgatásokon.

 

A kihallgatásokat egy Mahernek nevezett tiszt vezette. Mindig símaszkot viselt, hogy ne tudjam azonosítani. Maher és kollégái számára teljesen érthetetlen volt, hogy egy orosz miért végez tudományos kutatást Irakban. Úgy gondolták, hogy oroszként csak Oroszországgal kellene foglalkoznom. Maher megígérte, hogy ha be tudom bizonyítani, hogy Oroszországban is végeznek terepmunkát külföldi kutatók, akkor ő lesz a „legnagyobb védelmezőm”. Amikor elkezdtem felsorolni néhány példát, elkomorult. Nem lett a legnagyobb védelmezőm.

 

A kihallgatásaim alapja az volt, hogy szerintük „külföldi kémek hordái” járják Irak utcáit, és minden külföldi kém.

Egyszer Maher megkérdezte, hogy a bagdadi zárt lakóparkban, ahol rövid ideig laktam, vajon az egész épület tele volt-e kémekkel.

 

A helyzetemet tovább nehezítette, hogy miközben azt próbáltam bizonyítani, hogy nem vagyok kém, a kihallgatók teljesen inkompetensek voltak. Az egyik tiszt még hamis nevet sem adott magának; én „Kis Perverznek” nevezem, mert állandóan tapogatta a testemet és obszcén módon beszélt. Azt állította, hogy a szervezete felvételekkel és fotókkal tudja bizonyítani a kémkedésemet, de hiába kértem, soha nem mutatott ilyet.

 

A kihallgatók folyamatosan kínzással fenyegettek, de az első hetekben nem váltották be a fenyegetést – valószínűleg felsőbb utasításra. Mivel nem voltak kiképezve kínzások nélküli kihallgatásra, a valószínűleg filmekből ismert módszerekkel próbálkoztak. Maher például füstöt fújt az arcomba, hogy megfélemlítsen – de mivel e-cigarettát használt, csak az eperillatú pára csapott meg. Ez nem igazán illett egy kemény fiúhoz.

Később a „jó zsaru – rossz zsaru” trükkel próbálkozott, de mivel mindkét szerepet ő játszotta, csak más-más napokon, inkább őrültnek tűnt.

 

A komikus elemek akkor maradtak abba, amikor egy hónappal az elfogásom után feltörték a telefonomat, és rájöttek, hogy izraeli vagyok. Most már nem csak azt akarták, hogy valljam be, kém vagyok. Most már kínzással is rákényszeríthettek, hogy beismerjem.

 

Az autoriter rezsimek – valamint a milíciák és a biztonsági szervek, amelyek fenntartják őket – a félelemkeltésre építenek. A terror segítségével kényszerítik ki az engedelmességet.

Erről nemcsak a kutatásaimból tudtam, hanem a családom történetéből is. Leningrádban, a mai Szentpéterváron születtem, 1986 végén, amikor a Szovjetunió már hanyatlott. Mindkét szülőm szovjet disszidens volt. Apám hét évet töltött börtönben és két évet szibériai kényszermunkán, mert demokratikus marxista nézőpontú, rendszerellenes röplapokat írt. Anyámat három év szibériai börtönre ítélték, miután a KGB feldúlta a lakását, és talált egy szovjetellenes vicc-gyűjteményt, amelyeket a disszidens barátaitól hallott.

 

Egy tipikus vicc a gyűjteményből:

Egy bíró nevetve jön ki a tárgyalóteremből. Az ügyész megkérdezi:

„Min nevetsz?”

A bíró azt mondja: „Elmondanám, de most ítéltem valakit öt év börtönre ezért a viccért.”

 

A fogságom alatt én is rájöttem arra, amit sok disszidens – köztük anyám – is tudott: a humor fegyver. Még a gyengék is használhatják, hogy tompítsák a hatalom félelemkeltő hatását.

***

Bár az emberrablóim inkompetensek voltak a hírszerzésben, a kínzás módszereiben szinte kimeríthetetlen képességgel rendelkeztek.

Például pontosan tudták, hogyan üssenek arcon úgy, hogy ne maradjon külső nyoma: alulról ütötték az állkapcsomat.

Maher részletesen elmagyarázta a különböző módszereket és a fájdalom mértékét.

Az egyik technikát Irakban „skorpiónak” nevezik: a karokat a hát mögött keresztbe teszik és bilincselik. Ez megszakítja a vérkeringést a kezekben, és hetekig tartó vállfájdalmat okoz. Nekem két porckorongsérvem lett miatta, és maradandó sérülések a kezeimben.

 

A kínzások után rendszerint hagytak pihenni, majd újra kihallgattak, hogy felvegyék a „vallomásomat”.

Levetették a bilincseimet, hogy úgy tűnjön, önként vallok.

Végül azt mondtam nekik, amit hallani akartak, hogy a CIA-nak dolgozom, és a Moszad kémje vagyok.

Egyszerre mind a kettő nyilvánvalóan lehetetlen, de tökéletesen illett a kínzóim összeesküvés-elméleteihez.

 

Ők például elhiszik, hogy: a „szabadkőművesek és a cionisták irányítják a világot”, „az Iszlám Államot Izrael, az USA és Szaúd-Arábia hozta létre”, és „az USA azért tart fenn kávézókat, hogy terjessze a homoszexualitást.

 

Azt követelték, hogy meséljek a Moszad–CIA-kiképzésemről, ezért kitaláltam történeteket. Két hét után elfogytak az ötleteim, ezért egyszerűen csak annyit mondtam, a képzés pontosan két hétig tartott.

Tudtam, hogy nem tudják ellenőrizni.

És valóban: mindent elhittek, ami beleillett a világképükbe.

Két évvel később egy iráni tisztnek elmondtam az igazságot, hogy minden vallomásom hazugság volt, amiket kínzással csikartak ki belőlem.

Először nem hitte el.

„De honnan tudtad, hogy a Moszad-kiképzés két hétig tart?” – kérdezte.

„Tudtam, hogy bármit kitalálhatok, mert a Moszad beszivárgott közétek, ti viszont nem tudtok bejutni a Moszadba.”

Elfogadta.

 

A kegyetlen rezsimek és rendszerek nem tudják kompenzálni az ostobaságukat és a tudatlanságukat. Véletlenszerű brutalitás jellemzi őket, téves információkra támaszkodnak, és hamis vallomásokat csikarnak ki. A hírszerzést kínzással helyettesítik, ami torz képet alkot a veszélyekről.

 

Az utolsó helyen, ahol nem sokkal a 2025. szeptember 9-i szabadulásom előtt fogva tartottak, a biztonságiak sem voltak túl okosak. Megparancsolták az őröknek, hogy amikor engem őriznek, ne csak maszk legyen rajtuk, hanem orvosi kesztyű is.

Nem vagyok kém, de erősen kétlem, hogy egy pár latexkesztyű segít védekezni az ellenség kémtevékenysége ellen.

 

The Atlantic