Szolnok egykori főrabbijáról nevezett el sétányt a város

2025. szeptember 25-én Szolnok Megyei Jogú Város, a Tiszaparti sétány nevét Dr. Heves Kornél sétányra változtatta – adta hírül a facebookon Hámor Éva családterapeuta, az egykori főrabbi dédunokája. Az utcanév átnevezés Prof. dr. Grósz Andor, a Mazsihisz elnökének kezdeményezésére valósult meg.

Szurmay Ernő tanár, történész, könyvtár igazgató, Szolnok Díszpolgára méltató szavaiból:

„Dr. Heves Kornél főrabbi 48 éven át volt lelki gondozója városunk zsidó vallású polgárainak. Huszonkilenc éves volt, amikor a rabbiszeminárium elvégzése után a budapesti egyetem bölcsészdoktori oklevelével tarsolyában szolnoki szolgálatának második évében először lépett be az éppen akkor, 1898-ban elkészült és 1899. augusztus 29-én átadott gyönyörű zsinagóga épületébe, hogy szent szolgálatát most már a nagytemplomban folytassa. Ki is tartott őrhelyén mindaddig, amíg a fasiszta őrület őt is – hitsorsaival együtt – a gettóba, majd a cukorgyári „pokolba” nem hajtotta.

Felsőbb utasításra őt, és Herskovits törökszentmiklósi főrabbit családjukkal együtt az auschwitzi halálvonat indulása előtt, Budapestre szállították, s az úgynevezett „védett házak” egyikében átvészelte a nyilas terrort és az ostromot. Kevés számú életben maradt hívével azonban már többé nem találkozhatott, mert felesége halála és az átszenvedett megpróbáltatások testileg-lelkileg megtörték az idős lelkipásztort. Unokája emlékezése szerint a pesti főpostára igyekezett éppen, hogy táviratban értesítse érkezéséről a hite szerint reá váró szolnoki híveit, amikor elesett, és röviddel ezután meg is halt, de még halálos ágyán is hallani vélte hívei isteni szolgálatra szólító hívását.

Heves Kornél élete papi és irodalmi munkássága valóban összeforrott Szolnok városával. Túl azon, hogy a Talmud-Tórában ellátta a felsőbb oktatást az Állami Bánffy Leánygimnáziumban s az Állami Verseghy Gimnáziumban, 1922-től a héberben és a talmud tudományban jeleskedő fiatalokat ösztöndíjjal támogatta. a Hitélet minden területén példájával is hívei előtt járt, pályakezdése óta részese volt Szolnok közéletének mindaddig, amíg a körülmények ezt lehetővé tették számára.

Alapító tagja volt a Kiss József Társaskörnek és lelkes munkása a Verseghy Ferenc Irodalmi Körnek. Maradandót alkotott mind a magyar nyelv és irodalom, mind a szépirodalom, s természetesen a hittudomány területén is. így az Érdy- és Jordánszky-kódex c. fiatalkori műve ma is értéke a szaktudománynak. „Lant és biblia”, „Új igék”, „Istenes könyvem” c. művei egymást követve Budapesten jelentek meg a húszas évek közepéig.

Tudományos cikkei, tanulmányai jobbára a felekezeti sajtóban, illetve évkönyvekben jelentek meg. Egyházi szónoklatait, imádságait, fohászait és verseit két nagy terjedelmű kötetben foglalta össze. 1938-ban jelent meg Szolnokon az „Új Hiszekegy”, majd 1943-ban a „Hozzád könyörgünk, s az Adonáj. Az „Új Hiszekegy” függelékében közli a szolnoki zsidó hitközség történetét a kezdetektől, 1841-től 1937-ig, míg utolsó művében néhány olyan rész is visszatér, amely már az Istenes könyvben is megjelent.

Heves Kornél minden írásában – tárgyuktól függetlenül – kitapintható a szépírói véna. Beszédeinek, fohászainak java szinte ritmikus próza benyomását kelti. Prózai írásainak stílusa széles irodalmi tájékozottságát tükrözi. Versei, ha zömükben nem is tekinthetők maradandó alkotásoknak – főleg Heine és Kiss József hatása tapintható ki bennük –, kedves közvetlenségükkel, olykor önironikus hangvételükkel, egy tiszta lélek derűjével első olvasásban közel kerülnek hozzánk. Figyelemre méltóak műfordításai is. Több, nálunk ismeretlen héber költő versét ültette át magyar nyelvre. Ami pedig műveinek eszmeiségét illeti, jól érzékelhető őszinte, pátoszmentes hazaszeretete, amelyet az ő szavai szerint áthat „a magyar lélekkel átizzított zsidó önérzet”. Amikor még nem volt divat az ökumenéről szónokolni, ő versben és prózában egyaránt kiállt az egyházak közötti megbékélésért. Az ellenségeskedés, a háborúság, a szélsőséges eszmék haragját és megvetését váltották ki.

Papi hivatásának megfelelően minden elmondott és leírt sorával a békét, az emberek, nemzedékek és nemzetek közötti békét akarta erősíteni. Nekünk, szolnokiaknak örökké emlékezetesek maradnak szavai, amelyekkel akár a háború hősi halottait, akár a forradalom szolnoki mártírjait siratta el, vagy éppen Pólya Tibor korai halálán elmélkedve a minden embertársát – azok rang- és valláskülönbségétől függetlenül – egyenrangúnak tekintő, a bántalmazottakat védelmébe fogadó, szeretetre méltó festőművészt bensőséges fájdalommal búcsúztatja.”

Varga Béla, Holokauszt túlélő gondolataiból: 

„Régi idők tanújaként arról a kiváló emberről emlékezem meg, aki csaknem fél évszázadon át a kétezer fős szolnoki zsidó közösség lelki és szellemi vezetője volt, akinek vallási és világi beállítottsága meghatározta közösségének hitéleti és polgári magatartását. És akinek bár-micvói áldásával indultam el én is a felnőtté válásom egyre göröngyösebbé váló útján.

Heves Kornél 1870-ben születet Vécsen. Születése előtt három évvel egyenjogúsította, végre, zsidó polgártársait a nemzet. Ez az örvendetes és régen várt esemény is döntően motiválta, hogy a szülői házban a szigorú vallásosság mellett mély hazaszeretetre is nevelték őt.

Főrabbivá 1898-ban választották meg Szolnokon. Ebben az évben emelte a törvény az izraelita felekezetet is a „bevett” vallások körébe. Az ifjú zsidó pap élvezhette ennek minden társadalmi és közjogi előnyét, nemcsak maga, hanem az általa képviselt közösség számára is. Dr. Heves Kornél főrabbi, főtisztelendő úr és „pap bácsi” – ahogyan gyerekként mi neveztük őt –, rendkívül sokoldalú ember volt. Rabbiként az Országos „Ferencz József” Rabbiképző Intézetben, bölcsészdoktorként pedig a Pázmány Péter Tudományegyetemen diplomázott. Tagja volt az Izraelita Magyar Irodalmi Társaságnak, a szolnoki Verseghy Irodalmi Körnek és a Kiss József Társaságnak is. Életében hét könyve jelent meg tanulmányokkal, verseivel és prédikációival.

Beiktatása még a Csarnok utcában a nagyon puritánul berendezett régi templomban történt ugyan, de már épült a város legszebb helyén, a Tisza partján, az új díszes istenháza a katolikus és a református templomok szomszédságában. A templom szépsége és mérete kellőképpen reprezentálta a város zsidóhitű polgárainak akkori társadalmi helyzetét. Helyének megválasztása, valamint felavatásán a város és megye vezetőinek és legtekintélyesebb polgárainak megjelenése azt tanúsította, hogy az izraelitáknak bevett felekezetté való nyilvánítása, a törvény rendelkezésein túl a szolnoki társadalom egyetértésével is találkozott.

Az ifjú rabbi érezte, hogy hívei nagy várakozással tekintenek működése elé. Lelkes tanítói munkája mellett szoros, baráti kapcsolatokat épített ki a társegyházak lelkészeivel és a város reprezentánsaival. Az a toleráns és baráti légkör, amely itt a felekezetek között kialakult, ihlette meg őt a „Három Templom” című versének megírására. Ennek szellemében nevelte híveit és így közeledett másvallású kollégáihoz még akkor is, amikor feléjük nyújtott kezét néhány évtized múlva közülük már nem mindegyik fogadta el. Heves Kornél nagy felkészültséggel és elkötelezettséggel foglalkozott a fiatalokkal. Gondja volt, hogy miként alakul a zsidó ifjúság jövője, amely a „numerus claususok” világában egyre kilátástalanabbnak tűnt föl.

Erre utal a MIKÉFE megalakulásának évfordulóján tartott beszédének a következőkben idézett részlete is: „Sorakozzatok a MIKÉFE zászlaja alá, testvéreim, minél többen, és buzdítsátok gyermekeiteket, a középiskolás és érettségizett ifjakat is, hogy becsüljék meg a mesterembert és tiszteljék a földművest is.”

Számtalan megaláztatásnak volt kitéve. Katonaság rekvirálta el a kultúrházat, majd a Mártírok templomát is, amelyet megszentségtelenítve teljesen feldúltak. Parókiáját és templomát szöges drótkerítéssel vették körül. A főbejáratot nem lehetett használni többé, és csak a kis oldalbejárókon közlekedhettünk. Emlékszem, hogyan sértegették a magyar utászok az agg főpapot és templomának ablakai alatt sokszor trombitálással zavarták a templomi áhítatot.

1943-ban, amikor a Szolnokon állomásozó munkaszolgálatosok még nagyünnepünkön részt vehettek az istentiszteleten, többek közt így szólott hozzájuk, idézem:

„Ne szégyelljétek hát a munkát, kedves fiatal barátaim, hisz katonák vagytok ti is, a munkatáborban küzdő katonák…Legyetek büszkék, hogy ásót, csákányt, kalapácsot adtak a ti kezetekbe. Mutassátok meg, hogy megálljátok a helyeteket a munka terén is. Mindaddig, amíg hazánkért dolgoztok, épp oly szolgálatot végeztek ti is, mint katonatársaitok künn a harc mezején, ők hadi szerszámokkal, ti a munka eszközeivel.”

Szegény, eszméiben megcsalatott főpap. Meg kellett érnie, hogy egy évvel később, feleségével és szerény cókmókjával szuronyos rendőrök között kellett végig gyalogolnia a Szapáry utcán a Csarnok utcai gettó felé. Ott várta már vissza egykori szerény temploma, ahol annak idején ígéretes pályafutását megkezdte.

Egy hónapos gettóbeli sínylődés után szekerekre ültették híveivel együtt, és szuronyos csendőrök kíséretében kellett búcsúznia szeretett városától, ahol közel fél évszázadig hirdette az Örökkévaló igéit, és csak a szépre-jóra nevelte híveit.

A cukorgyári gyűjtőtábor poklában aztán, testileg-lelkileg összetörve Jeremiásként siratta meg az általa is épített és szépített, szeretett szolnoki „Jeruzsálemének” pusztulását. A deportálást megelőző napon, feleségével és törökszentmiklósi rabbi kollégájával és annak családjával a cukorgyárból – egy mentőakció keretében – Budapestre szállították.

Budapesten a szörnyű időket fiánál, egy védett házban vészelte át. Beteg felesége a gettó kórházában hunyt el.

Felszabadulását követően – fiai tiltakozása ellenére – vissza akart térni Szolnokra. Betegsége miatt már nem tudta felfogni, hogy Szolnokra két-három volt munkaszolgálatoson kívül még senki sem jöhetett haza. Az áprilisi pészahot már gyülekezetében szerette volna ünnepelni. Titokban a főpostára sietett tehát, hogy híveit érkezéséről táviratilag értesítse. A körút nagy utcai forgatagában azonban fellökték, és combnyaktörést szenvedett. Kórházba kerülése után, 75 éves korában rövidesen elhalálozott.

Hamvait a budapesti Kozma utcai temetőben helyezték örök nyugalomra. Szolnok szerelmese volt, de utcát eddig nem neveztek el róla. Megérdemelné pedig, hogy városa is méltón ápolja emlékét.”

A javaslat, végre, megvalósult, a főrabbi emlékét városa immár a sétány nevével őrzi.